Az éjszaka állatai


Hogy a hold
vagy csak a rizslámpa gömbje himbál,
mit számít már: nem tudod visszaálmodni
a halhatatlanságba se őt, se magadat,
se senkit, aki még megmaradt.
 
Az ablak alatt
eltévedt madár csujjog, akit a kiszökő fény
csalhatott meg. Azzal riogat: neveket kiabál
az éjszakába, amiből te, ahogy szoktál, ide
menekültél a kisszobába.
 
De hiába:
ma nem leled sehol a helyed. Idegen marad
ez a rend is, a sajátos, kedves káosz, amit a gyerek
maga körül mindig megteremt – de ma ez se bír
veled: éber vagy, ideges.
 
Beleles
lelkedbe az öreg szalmamedve: ma egyetlen vágyad,
hogy megtartsd magadat. Ez a védett tér se választ
le az űrtől, ahova kilökött az ágyad, ma csak beledobott
kocka ez is a semmi fekete tejébe.
 
A tetejébe
úgy akarsz aludni, oly szomjazva, mohón, ahogy biztos
nem megy: ébrenlét büntet elhagyott halottaidért. Bohócláb
rúg, kreppsárkány rojtot rezget, de ma ez sem ment meg eltévedt
madaraktól, karikás szemű vak holdaktól, hát ne remélj.
 
Vigyori-kevély
kölyökpofa figyel a falról, az egy, aki biztat: szerelmed
gyerekkori képe. A vékony száj, mint a szekrény tetejére
rakott bőröndök füle, szalad szét kaján ívben, az ötven éve
friss tekintet diadalmas, vidám és konok.
 
A csönd megátalkodott:
a nekikeserült madárcsujjogás, ahogy felcsapott, olyan
hirtelen elül. Jaj, hajnal, mi jön, ma kinek a halálát hozod?
Riad az anyag: mindig gyullad, mindig készül valami belül
– éberen feszül a bőr, az ín: az ideg felfigyel.
 
Jaj, hallgatna csak el
ez a könnyű függönyzizegés is, e mérhetetlen béke, ez a csönd!
De nem. Kinn az éj teje, idebent a holt nyugalom: sötét rózsaszín,
mély, mint fodros csigahéj süket belseje, amiben nem rejlik a tenger
– nem lehet kitérni többé, ez a tények ideje.

Vissza a tetejére