Mindenkinek más a sorsa (Beszélgetés Grecsó Krisztiánnal)


Beszélgetés Grecsó Krisztiánnal
 
Bizonyosan van jó néhány hely, ahová Grecsó Krisztián hazajár, és bizonyos az is, hogy Békés megye e helyek közé tartozik. Élt például Békéscsabán, ahol főiskolát végzett, majd a Bárka szerkesztőjeként dolgozott, de számos alkalommal megfordult Gyulán is – ha az Erkel Ferenc Gimnázium kulturális seregszemléjéről, az Erkel diákünnepekről volt szó, azért, ifjú néptáncosként, ha szerzői estje volt, hát azért, íróként. Mint ezúttal is, 2019 őszén. Kemény éven van túl, egyszerre rettentően keserves, egyszerre felemelő – valamivel több, mint – tizenkét hónapon. Idén megjelent regénye, a Vera nagy siker. És vannak más hírek is.
 
– A gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtárban beszélgetünk, ahol percekkel ezelőtt a Nagy olvasási kihívás eredményhirdetése zajlott. Minden kezdeményezés üdvözlendő, ami a könyvhöz kapcsolódik, itt is sok olvasót köszöntöttek, díjaztak. Te is számos olvasás-népszerűsítő rendezvényhez adtad már az arcod, pályázatokat bíráltál el, könyvkiadásban vettél részt, és egyébként is sokat olvasó ember vagy.
– Erőmhöz mérten igyekszem részt venni ezekben a társadalmi szerepvállalásokban, amelyeknek talán legfontosabb hozadéka a POKET Zsebkönyvek mozgalom volt. Pedig nem úgy indult, hogy sikertörténet lesz. Amikor Vecsei H. Miklós előállt az ötlettel, nem láttam benne fantáziát, mondtam is, hogy hagyjuk a fenébe, igazi lelkes kollégaként hosszan próbáltam magyarázni, miért nem fog működni, ő azonban szerencsére nem hitt nekem, eleve úgy tekintett a POKET-re, mint olvasás-népszerűsítő és nem könyvkiadási projektre. Amely aztán tényleg népszerű lett, egyre nagyobb érdeklődést váltott ki, többen a kívánságukat, sőt kritikájukat is megfogalmazták, javaslatokat tettek, mi kerüljön a sorozatba, sőt, volt, hogy magyarázkodnunk kellett egyes címek miatt. Mi is tudtunk volna néha kívánatosabb tételeket választani – persze kivétel nélkül jogdíjasokat –, de gúzsba kötve táncoltunk. Annak viszont örülök, hogy mobiltelefon méretű, notesz formájú kötetecskék jelennek meg, automatából könnyen hozzáférhető kis könyvek; talán megnyitják az ifjúság szívét. Emellett sokat járok rendhagyó irodalomórákra, amelyeken azt látom, hogy végtelenül szétnyílt a társadalmi olló. A gyerekek tökéletesen tükrözik a szülők világát. Elitgimnáziumok vannak, és borzasztóan nehéz helyzetben lévő iskolák. Nincs derékhad, ha van is, nagyon sovány. Voltam egyszer egy baranyai kettős órán, először Pécsett, aztán Siklós mellett egy erdészeti szakközépiskolában, és míg a Janusban intertextuális utalásokat pedzegettek a diákok, addig a szakközépben hír volt, hogy egyáltalán van élő irodalom. Ennek a rémületét valahogy tudni kell kezelni. Nagyon megható és fölemelő, amikor olyan helyre viheted el az élő irodalom hírét, ahol a gyerekek, akik egyébként titokban írnak, nem értik, miért kell kapcsolódniuk ahhoz, amit tanulnak, hogyha az halott ügy. És sokszor annyira sokkolja őket, amikor ennek az ellenkezőjét megtapasztalják, hogy óra után nem mennek el azonnal, ott maradnak, de nem kérdeznek semmit, mert nincsenek rá szavaik, csak állnak körülöttem szomorú bociszemekkel, és várják, hogy tegyem fel azt a kérdést, ami bennük van. És persze válaszoljak is rá. Miközben elképesztő drámákat élnek meg, és őrületes társadalmi helyzetben vannak. Olyan dolgokon kell átmenniük, amilyeneket én mondjuk Móránál olvastam gyermekkoromban, és azt gondoltam, ilyen sose lesz többet.
– Titokban írnak?
– Írnak, sőt azt látom, hogy elképesztő módon működik az egójuk, ez a legfontosabb energiaforrás. Az egófényesítés időszaka a kamaszkor, amikor kitalálódik, hogy ki vagyok én. És ez hegyeket tud mozgatni, ha teret engedünk neki. Elég ránézni egy tehetségkutató válogatásra akármelyik tévéstúdiónál, ezer fiatal várakozik azért, hogy megmutassa magát, hogy bemehessen énekelni. Úgy megkérdezném tőlük, hogy énekórán hajlandók-e kinyitni a szájukat. És semmilyen módon nem mozgatjuk ezeket az energiákat. Én persze nem tudom, hogyan lehetne, nem vagyok oktatási szakértő.
– Már ha ez elsősorban az oktatás kérdése vagy az oktató felelőssége. Tanárnak lenni szerep, a diáké szintén, ami akár gátat is jelenthet. Nem biztos, hogy fel meri vállalni azt az önmagát, aki nem épp a diák szerepét játssza. Te hogyan kezeled ezt a helyzetet, amikor bent vagy közöttük?
– Folyamatosan azt hangsúlyozom, hogy ugyanabban a hatástörténetben állnak, állunk. Lehet ugyan, hogy az irodalom nagyon sokszínű, és számtalan rétege van, de ettől függetlenül is ugyanabban a folyamban vagyunk benne, egy élő organizmus részeként, amely bármelyik pillanatban hathat. Ráadásul van egy olyan rétege, amely a mai világról szól, és őket szeretné utolérni, megszólítani.
– Írói munka nincs az olvasás munkája nélkül. Abban a közegben, ahonnan származol, milyen lehetőségeid voltak olvasóvá válni?
– Nagyon szélsőséges dolgok történtek velem ez ügyben. Egyfelől a nagyszüleimnél nőttem fel, egy erősen paraszti családban, ahol az olvasásnak semmi nyomát nem tapasztaltam. Másfelől ott volt a lázadó apám, festék híján lila hagymától színes, könyékig érő hajjal, aki minden erejével ki akart törni ebből a világból, nekem pedig ezt a két hatást kellett valahogyan integrálni. Apám rengeteget olvasott, de érdekes módon alkotóként sosem próbálta ki magát, aminek nem tudom az okát. Pedig gitározott is, a haja miatt azt hittem, őszinte, kemény zenében utaznak, de Bee Geest játszottak. Neki nem sikerült a kitörés, de az öcsémnek, Zolinak, akiből kortársbalett-táncos lett, és nekem mégiscsak példát adott, utat mutatott, hogy merre lehet vagy érdemes elindulni, milyen világok vannak még. Ma is folyamatosan olvasok, de már nem úgy, mint régebben. Kereken tíz éve vagyok az Élet és Irodalom prózaszerkesztője, ami bizonyos szempontból tönkretette az olvasói membránomat, de ez életkori kérdés is lehet. Valakitől azt hallottam, hogy az ember a negyvenes évei közepén szívesebben olvas esszéket, tényirodalmat, történeti munkákat, és egyre kevésbé szépirodalmat.
– Az édesapád által kínált kultúra összhangban volt azzal, amit az iskola, a magyarórák kínáltak?
– Ő nagyon vegyes kultúrafogyasztó volt, és a legszélsőségesebben és legőszintébben válogatott, Tolsztojt a leglanyhább lektűrök is követhették, nem béklyózta semmiféle sznobizmus. Azt is mondhatnám, hogy angolszász természettel olvasott, magától értetődő volt számára az átjárás a zsáner és a magas irodalom között. Az iskolában ezzel a szemlélettel nem találkoztam.
– Visszakanyarodva az ifjakhoz: egyre több színvonalasan dolgozó fiatal színházi csoportosulás van, ezek egyike színre vitte a Megyek utánad című regényed. Hozzájuk mennyire állsz közel?
– Örülök, ha megtalálnak, a negyveneseket ugyanis, ellentétben a nagy öregekkel, akikhez szívesen fordulnak, teljesen érdektelennek találják a fiatalok. Én is pont ebben a vak, érdektelen korban vagyok, és megmondom őszintén, nehéz velük. Nehéz az Élet és Irodalom szerkesztőjeként, de nehéz alkotóként is. Amikor Dékány Barnabás megkeresett a darab ötletével, neki is azt mondtam, amit Vecsei Hasinak, hogy szerintem semmi értelme, nem színpadra való a szöveg, hiányzik belőle az ehhez szükséges drámaiság, ezt a fejlődéstörténetet színpadra állítani egyenlő a biztos kudarccal. Amire ő félénken megkérdezte: de hát nem is csinálhatjuk? Hát dehogynem! Legközelebb azt kérdezték, milyen fázisokban szeretném ellenőrizni a munkát, és hogyan akarom átnézni a szövegkönyvet, fejezetenként vagy jelenetenként. Mondtam, sehogyan sem akarom láttamozni, csináljátok, ahogy szeretnétek. Tehát azt csinálnak, amit akarnak? Azt csináltok, amit akartok! Az a tapasztalatom, hogy ha bármilyen művészeti ág alkotóját bármilyen módon megpróbálod befolyásolni, azonnal megbénítod, és borítékolhatóan nem lesz jó, amit csinál. Egy színpadi mű vagy film, vagy bármi, ami a regényre épül, természetesen nem maga a regény lesz. El kell engedned, ami a sajátod, nem lehet óvni a mondatot, mint egy Molnár-örökös, meg kell értsd, hogy valójában komoly dologról van szó: valakinek fontos a műved, megérintette, talált benne valamit, és ezek alapján ő is létrehoz valamit, aminek nyilván van köze ahhoz, amit te írtál, mégis más, szuverén műalkotás. Aztán meg, ha egyszer már megírtál valamit, ne akard újra megírni. A kész művön évekig dolgoztál, rögzített hozzá a nézőpontod, ezért onnan és csakis onnan, abból a szemszögből tudod nézni, és ha bekapcsolódsz a színrevitel munkálataiba, röghöz kötöd az anyagot. Kerékkötője leszel a munkának.
– Írtál forgatókönyvet is – melyik áll közelebb hozzád, a film vagy a színház világa?
– Mivel elég rossz filmek elég rossz forgatókönyvét írtam, a válasz kézenfekvő. Bukás volt mindkettő, a Koltai Róbert rendezte Megy a gőzös és Szőke András Hasutasok című filmje is. Az előbbit különösen sajnálom, mert egyrészt Robi remek ember, nagyon szeretem, hatalmas szíve van, másrészt mert abból azért lehetett volna egy nagyon jó film is. Kevés igazán jó jelenet van benne, de azok olyan erősek és szépek, hogy amikor látja őket az ember, összefacsarodik a szíve, hogy ez ilyen is lehetne. De ezek a kudarcok is kellenek, sokat lehet tanulni belőlük. Én például a Megy a gőzösből azt tanultam, hogy bizonyos mániáimhoz ragaszkodnom kell tűzön-vízen át. Például legyen a filmben valami, amibe bele kell halni. Nevezhetjük ezt régi szóval üzenetnek vagy tőkesúlynak, bárhogy, de legyen valami ilyesmi. A vállfás film, a Sose halunk meg zseniális. És ami az igazán jelentős művek jellemzője: egyre jobb. Nemrég újra megnéztem, és sokkal jobban tetszett, mint annak idején. Egy identitástörténetet mesél el, egy fiatalember történetét, aki megtudja, hogy kicsoda és honnan jön. Nem csupán groteszk botladozás, hanem egy szívszorító vallomás a származásról. Van mögötte valami, van talapzata, amire aztán persze jöhetnek a humoros meg abszurd ötletek, jelenetek. Ez nagyon hiányzik a Megy a gőzösből.
– Mindig sajnálom a forgatókönyvírókat, amikor egy csomó munkával készre írt ötletüket elvetik, nincs pénz, nincs film, mehet a kukába az egész. Mintha a tehetségüket tékozolnák el. Íróként alighanem könnyebb az ember helyzete, de legalábbis nagyon másmilyen: te például a forgatókönyveidből semmit nem mentettél át novellába, regénybe?
– Nem. Olyan erős volt a kudarcélmény, hogy el is húzódtam ezektől a művektől, például nem úgy akartam látni a vidéki Magyarországot – amelyben sokkal több a tragédia és a feszültség –, mint ahogyan ők láttatják. A színház inkább kézre esett, ott valahogy jobban működött az a látás, amit magaménak képzelek. A Katona József Színházban a Cigányokat vittük színre: Tersánszky Józsi Jenő Szidike című zenés darabjának első két felvonásából csináltak egy összevont, rövidített verziót, ez lett az első felvonás, amit én továbbírtam egy teljesen más vonalon. A Pál utcai fiúkban dolgozni pedig egészen különleges és kivételes helyzet volt, komoly önterápiára, önbizalomgyűjtésre volt szükségem hozzá. A Vígszínháznak – Molnár Ferenc színházának – A Pál utcai fiúkat átírni, mondjuk úgy, viszonylag szép feladat. Utánanéztem: minden színrevitel megbukott korábban, igaz, azok nem zenés darabok voltak. Nagyon sokszor elolvastam a regényt, olyan közel kerültem a szöveghez, amennyire talán csak egy műfordító tud. Egészen magával ragadott, hogy Molnár milyen módon építi a világot és a figuráit, hogyan képes megmutatni, miként lehet hőssé egy olyan ember, akit semmi nem predesztinál arra, hogy hős legyen. Lehet érezni azt is, hogy folytatásokban írja: nyelvileg sokkal mívesebb, kidolgozottabb az eleje, a vége már szinte filmnovellaszerűen egyszerű. Hibázik is egy nagyot – megjegyzem, ha én írtam volna így regényt, valószínűleg nem egyet hibázom, hanem ezret. Molnár csak egy helyen téveszt, Gerébet ottfelejti, amikor Áts Feri ellopja a zászlót, ezért a fiú hallja, amikor Boka megembereli magát, és kijelenti, hogy este elmennek a vörösingesekhez. Vagyis nincs értelme neki is odamenni, tulajdonképpen lebukni. Én úgy próbáltam kimenteni ebből a helyzetből, hogy gyorsírásórára küldtem.
– A Verában hibáztál?
– Nem is egyszer. Legutóbb egy szegedi olvasó kenegetett hájjal, hogy milyen szép a regényben az a jelenet, amikor a kislány kijön az utcára élete első miséjéről, és megáll a Somogyi-könyvtár mellett. Ügyes, mondta ez az olvasó, különösen, hogy a Somogyit 1984-ben adták át, a regényidő pedig, tudjuk, négy évvel korábbi. Nincs mit szépíteni ezen: baklövés. De megbocsátónak mutatkozott, mert nagy szeretettel hozzátette, hogy Darvasi Lacival kellett volna elolvastatnom a szöveget megjelenés előtt, ő biztosan jelezte volna a bakit. Aki természetesen átolvasta a kéziratot, de hát könyörgök, Laci azt se tudja, ő mikor született, nemhogy a Somogyit mikor építették. És különben sem azért szeretjük, mert lexikon, hanem mert jó mondatokat ír. Mondják, van a hibának poétikája. Ha van, akkor én élek vele. Ezt mindenesetre kijavítottam, és az utánnyomásban Vera csak a Somogyi utca sarkán áll. Azzal is kezdenem kellett volna valamit, hogy a regényben a kislány lovastornára jár, csakhogy Szegeden 1980-ban nem csupán Somogyi-könyvtár, de lovastorna sem volt. Gyulán viszont igen. Mivel azt nem írhattam, hogy Vera hetente kétszer ingázik a két város között, maradt a szegedi lovastorna. Annak eldöntését, hogy ez fikció-e vagy hiba, az olvasóra bízom, nekem azonban mindenképpen szükségem volt valami finom, elegáns sportra ebben a közép-kádári világban.
– A pályádat versekkel, novellákkal kezdted, első igazán sikeres könyved is novelláskötet volt, a 2001-ben megjelent Pletykaanyu. A Vera pedig, ha jól kombinálok, már a hatodik regényed. Nem ügyeskedted túl, szépen olvastatja magát, ha érvényes még ez a címke: afféle nagyregény.
– A Pál utcai fiúk élménye meghatározó volt abban, hogy a klasszikus nagyszerkezet felé fordultam. De a Verát egyetemista koromban nem szerettem volna, ha a kezembe kerül, biztosan leteszem, hogy ugyan már, lektűr. Ez nemcsak ízlés kérdése, azt hiszem, csápjaim sem lettek volna hozzá. Kérdeztem is Károlyi Csabát, aki tanítja az ELTE-n, hogy szeretik-e a diákok. Nem szeretik. Ezek szerint nem változott semmi, és ez rendben is van. Ehhez a poétikához érni kell. Egyetemistaként én is szívesebben olvastam Mészölyt, akit a mai napig nagyon szeretek és nagyon fontosnak tartok, de a Verát egészen másfajta poétikai szempontok szerint gondoltam végig. Az egyik legfontosabb célom az volt, hogy semmiképp se mutogassam azt, hogy nagyon tudok valamit, mondjuk ami a szerkezetet illeti. Fontos volt az is, hogy hitelesen működjön az elbeszélői technika, hogy a narrátor csak a kislány fejébe lát bele, csak azt érzékeljük, amit ő érzékel, csak azt látjuk, amit ő lát, ami olykor azt a hatást kelti, mintha maga Vera beszélne a regényben. Ezért marad sok minden reflektálatlanul a Verában, hiszen a kislány számos dolgot nem ért, csupán tapasztal, érzékel, rögzít. És azokról nem is mond semmit.
– Vagy annyit fűz hozzájuk, hogy nem érti őket.
– Igen, vagy konkrétan kimondja, hogy nem érti, ami történik. Persze az olvasó mindig jobban értesült, mindig egy lépéssel előrébb van, mint a kislány. Korábban végtelenül büszke voltam arra, hogy tudok idősíkugrásokat csinálni. De hát kit érdekel, hogy tudok? Legyen jó a könyv! Olyan nagy sikerélmény, amikor azt hallom, hogy de hiszen ez csak úgy el van mesélve. Pedig van benne nem hagyományos elbeszélésmód, például az egyik fejezet egyetlen nap története, de visszafelé elmondva, mert a rész végén olyan dolgot akarok fölfedni, aminek csak így lesz értelme, jelentése. Ha ezt az olvasó nem veszi észre, jól dolgoztam.
– A regény egyik fontos szála is egy fölfedés, méghozzá egy nagyon nagy súlyú titok fölfedése.
– Komoly témám az örökbefogadás. A rendszerváltozás előtti időben az volt a jó szándék vezérelte pedagógiai elv, hogy a gyermeknek ne mondják meg, ha örökbe fogadták, úgy vélték, ezáltal a trauma elkerülhető, és egységes marad a család. Az elv nagyon szép, csak a valósággal nem számol, amelyben vannak szomszédok, boltosok, rosszakarók vagy épp jóakarók. Elképesztően különös helyzet, tényleg, akár egy görög dráma: a felnövekvő gyermek számára élete egyik legfontosabb kapcsolata, egész identitásának alapköve titok, miközben a környezetében mindenki más tud róla. Ez mára megváltozott, az örökbefogadási tanfolyamokon azt tanítják, hogy a gyereknek egészen korán el kell mondani az igazságot. Mindenképp akartam ezzel a különös helyzettel kezdeni valamit. Egyébként azt gondolom, hogy a Vera nem sokban különbözik a korábban írt regényeimtől. Az nagyon felszínes hozzáállás, hogy az eddigi könyveim életrajzi vonatkozásúak, mert, mondjuk, beazonosítható Gyula, ahol sokat jártam, vagy Békéscsaba, ahol huzamosabb ideig laktam is, Szegedről nem is szólva. Mert miközben a helyszínek felismerhetők, attól még ezekben is a mániáim dolgoznak, a család, az identitás, az elhallgatás vagy épp ezek felfedése. A Vera annyiban viszont mégis más, hogy az írásakor egy számomra újfajta, nagyon izgalmas poétikai kihívással kerültem szembe: hogyan tudom mikrodrámákon keresztül működtetni a szöveget. Nagy ikonom Szabó Magda, belesárgulok az irigységbe, ha eszembe jut a Katalin utca nagyjelenete a rivalizáló barátnőkkel. Hogyan tudta azt olyan szépen és feszesen megcsinálni! Az utolsó jelenetben annyi történik, hogy az egyik lány fölmegy a másikhoz, és beleharap egy zserbóba. De ebbe gyönyörűen bele van építve egy egész magyar történelmi tabló és két ember élete, ahogy az egyiké fölépül, a másiké meg leomlik. Ezt akartam, ilyen apró pillanatokat. Hogy elementáris legyen a hatás, amit kivált egy félmondat, például a regény vége felé, amikor Vera megtudja, hogy az édesanyja és az édesapja tényleg nem a vér szerinti szülei.
– Bár Józef mondja ki utoljára az ítéletet ezzel kapcsolatban, Vera már korábban tudomást szerez róla, a szerelmi háromszög miatt sértett barátnő, Sári vágja az arcába. És persze nem akarja elhinni, elfogadni, így szövődik tovább szépen a hazugságok színes világa, amelynek része ez a lengyel fiú is, egyenesen Tarnowskie Góryból. Miért éppen onnan? Miért volt szükséged egy ennyire „külső” nézőpontra is a történet elmeséléséhez?
– Tarnowskie Góry Békéscsaba testvérvárosa, ahová annak idején mint a Békés Megyei Könyvtárban működő Bárka folyóirat munkatársai meghívást kaptunk egy költészeti fesztiválra. Hárman indultunk útnak, Elek Tibi, Kiss Ottó és én. A lengyelek nagyon értenek a fesztiválszervezéshez, náluk például nem működik a német modell, hogy reggel kilenctől délután négyig konferencián ücsörgünk, ezért mi a konferencia legfontosabb pontjaként Ottóval kocsmáztunk, amikor megszólított bennünket egy néni, aki magánkívül volt, hogy magyar szót hall. Fél óra múlva már egy lengyel panellakás nappalijában ültünk, amelyben a nyolcvanakárhány éves hölgy a fotel karfáján egyensúlyozva épp egy üveg vodkát emelt le a szekrény tetejéről, hogy megkínáljon bennünket, amire persze nekünk már semmi szükségünk nem volt. Abszurd volt és felemelő, és már akkor éreztem, hogy nekem ez a város egyszer ad majd valamit. Mondjuk a bányájával, amely azóta a világörökség része lett. És amikor először gondoltam arra, hogy a Verában szükségem lehet egy fiúra, aki nagyon máshonnan jött, valahonnan azonban mégis ismerős, eszembe jutott ez a lengyel kisváros.
– A főszereplő igen bonyolult lelkivilágának ábrázolása milyen kihívást jelentett?
– Amikor néhány kedves barátommal elolvastattam a könyvet, az egyik visszatérő jelzés az volt, hogy ez a kislány túl érett. Egy tizenegy éves lány nem érez és nem gondol úgy és olyanokat, mint Vera. Nem beszél így. Aztán persze tisztáztuk, hogy nem ő szólal meg, hanem az elbeszélő, aki viszont megengedheti magának, hogy érettebben lásson, mint a hős, akin keresztül beszél. Tény, a Józef-szerelem nagyon hamar jön, és túl nagy, túl sok, ki is siklik a kislány élete miatta. De ez mért ne volna lehetséges? A dramaturgnak is kitűnő Dés Laci azt mondta, ne hülyéskedjek már, neki tizenegy éves az unokája, ő biztosan tudja, hogy nem gondolhat olyanokat, mint Vera, mire visszakérdeztem, hogy oké, de ő maga vajon gondolt-e ilyeneket ennyi idős korában. Gondolt, persze. Akkor hát? Rájöttem, hogy ösztönösen az ifjúsági irodalom felől olvasunk egy könyvet, ha a főhőse kiskamasz. A Vera azonban nem ifjúsági irodalom. Nem áll szándékában gondolkodási mintákat, problémamegoldó helyzeteket fölsorakoztatni. Lehet egyáltalán olyan kijelentéseket tenni, hogy mit gondol egy átlagos tizenegy éves? Nem hiszem. Nincsen átlagos tizenegy éves. Mindenkinek más a sorsa. Írás közben én is megvívtam a saját csatáimat a karakterével, sokszor hittem azt, hogy nagyon jól ismerem Verát, de többször kiderült, hogy jóval felszínesebb vagyok, mint gondoltam, amiért például a regény utolsó egyharmadát teljes egészében újra kellett írnom. Az történt ugyanis, hogy én azt képzeltem, ha ez a kislány tényleg megtudja, hogy őt örökbe fogadták, és el is fogadja ezt a tényt, akkor dühös lesz, mindenkire haragszik majd, a szüleire, a környezetre, amely álságos színjátékot folytatott – hogy megalázva érzi magát, márpedig akit megaláznak, az dühöt érez. Pedig tudnom kellett volna, hogy ez nem így van, az örökbefogadási tanfolyamon is elmondták, csak nem emlékeztem rá, vagy nem ragadt meg. Amikor először végigírtam a regényt, éreztem, hogy valami nem stimmel. Elkezdtem keresgélni, mi a probléma, mi okozza a zavart. Ehhez segítségre volt szükségem, nem is kicsire: találnom kellett egy olyan harmincas-negyvenes nőt, aki a rendszerváltás előtt, tíz-tizenegy éves korában tudta meg, hogy örökbe fogadták. Egy nap teljesen véletlenszerűen beültem egy fodrászüzletbe, és a vadidegen nő, aki a hajamat nyírta, egészen hihetetlen módon egyszer csak közölte a mellettem ülő vendéggel, hogy ő tízéves volt, amikor megtudta, hogy a szülei nem vér szerinti szülők. Azonnal kaptam a lehetőségen. Amikor először kérdezgetni kezdtem, nagyon kiborult, azt hitte, hogy valamelyik kereskedelmi tévé családtaláló műsorától jöttem, és arra akarom rávenni, hogy alázza meg magát nyilvánosan. Szerencsére sikerült megnyugtatnom, sőt többször vissza is mentem hozzá, alaposan kifaggattam, hogyan történt, mi történt, mit élt át, mit érzett, miket álmodott, milyen szituációkban érezte először, hogy valami nem áll össze, vagy hogy megrepedni készül a biztonságot adó burok, amely addig körülvette. Nagyon sokat segített. A legtöbbet talán azzal, amikor elmesélte, hogy miután kiderült az igazság, nem dühöt, hanem nagyon erős szeparációs szorongást érzett. Utánanéztem a szakirodalomban, ott is ezt írták. Amikor újraírtam a vonatkozó részt, akkor jött a talányos vég ötlete. Jelen pillanatban azt gondolom, hogy legalább háromféleképp lehet értelmezni a regény befejezését.
– Másfajta nyugtalanságérzeted is volt vagy van a szöveggel kapcsolatban?
– Feltűnő, hogy a regényben senki nem ö-zik. 1980-ban Szegeden ezt nem lehet megcsinálni. Legalább az egyik szereplőnek illett volna ö-zve beszélnie, és most már azt is tudom, kinek. Sáriék bejárónője, Gina néni egy teljes huszadik századnyi múltat hordoz, övék volt például az egész szint, ahol a regény idejében a folyosó végén él, egyedül, és bejárónő a volt lakásában.
– Miért éppen Szeged a helyszín?
Egyfelől olyan városban gondolkodtam, amelyet elég jól ismerek, másfelől fontos volt, hogy ez a város nagy legyen, működő színházzal, ahol elfér egy szimfonikus zenekar, akár egy lengyel vendégművésszel. Ráadásul Szegeden így, ebben a formában még nem nagyon jártam, tiszta térként kínálkozott. De szeretném leszögezni: a Vera nem Szeged-regény. Az egy nagy hagyomány, eszem ágában sem volt belecsatlakozni. Amikor Vera Józefre gondolva megpróbálja elképzelni a honvágy erősségét, jelentőségét, arra jut, hogy ha neki el kéne menni innen, de a szülei vele tartanának, akkor édes mindegy, hol van. Viszont amennyire Szegedet szándékosan nem tettem ebből a szempontból hangsúlyossá, annyira nem sejtettem, hogy az idő, a nyolcvanas évek mennyire fontos lesz majd a szövegben. Egyidős vagyok veled, a negyedik évünket tapostuk 1980-ban, és bár nyilván nagyon sok mindenre nem emlékszünk, az kijelenthető, hogy a gyermeki nézőpontból azért valamennyire láttuk, ismertük annak a világnak a természetét, a valutaboltokat, az ügyeskedést, hogy kinek meddig ér a keze, és ez hogyan tükröződik a gyerekek világában.
– Számos hősöd volt már, Jocó, Kert Lajos, Daru, aki „te vagy”, most pedig Vera, aki nem tudom, mennyire vagy te, és a lista bővíthető. Hogyan engedsz el egy megírt-megismert figurát? Verát könnyen el tudtad?
– Semmi esetre sem folytatnám a regényt onnan, ahol befejeződött, de Verát nem szeretném elengedni, valamilyen módon visszatérnék hozzá. Mondjuk felnőttkorában.
– A Jelmezbál című novellásköteted utolsó darabjában a felnőtt Verát látjuk, nem?
– Igaz, sőt, ha őszinte akarok lenni, a Vera nem más, mint a Jelmezbál – szépen mondva – spin-offja. Majd meglátjuk, tudok-e kezdeni vele bármit. Konkrét ötletem egyelőre nincs.
– És más terved? Egy ideje látványosan sok verset közölsz.
– Huszonkét év után leadtam egy verseskötetet, ha minden igaz, 2020-ban megjelenik. A legutóbbi verseskötetem, az Angyalkacsinálás megjelenésekor szegedi egyetemista voltam.
– A Caspar Hauser 2001-ben jelent meg, egyetemi éveid után.
– Az a Békés Megyei Könyvtár egy nagyon izgalmas és különleges vállalkozásának volt a része. Egy korábbi hagyományt elevenített fel, amikor Lipták Pál direktorsága idején író-olvasó találkozók alkalmával alkalmi kiadványokat jelentettek meg az olvasóknak, hogy tájékozódhassanak a meghívott művészekről. Ezzel ugyanakkor a cenzúrát is kijátszották, hiszen olyan költők verseit is kinyomtathatták – mondván, ez a pár oldal mégsem kötet –, akik egyébként nem publikálhattak, vagy nem kaphattak szélesebb nyilvánosságot. Megjegyzem, ezek a kis japán hajtásos szép kiadványok kétezer példányban jelentek meg, ami egy verseskötetnél ma tulajdonképpen csúcsnak számít, de legalábbis országos sikernek. Ennek a kiadói vállalkozásnak volt a kétezres évek elején egy nosztalgiasorozata, de ezek a kötetek nem kerültek könyvárusi forgalomba, antikváriumban viszont elég sokat láttam már. Dedikált példányokat. Nem árulom el, kiknek dedikáltam őket. A hamarosan megjelenő új verseskönyvem címe az lesz, hogy Magamról többet. Két testes ciklust foglal magában, az egyik a Balázsolás, amely a rákkal folytatott küzdelmemet énekli meg, természetesen Babits Mihály nyomán. Végtelenül izgalmas volt számomra, hogy Babits az egyik első költőnk, akinek őrizzük a hangját, az Esti kérdést olvassa fel, de több apró szemelvény is elérhető tőle. Babitsot ekkor már kezelik Stockholmban, gégerákkal, kapja a sugárterápiát, egyetlen ilyen kezelés tizenkét órán át tart, elképesztő károkat okozva. Iszonyú helyzet: az egyik pillanatban még felolvas, a következőben már nincs hangja. És akkor születnek a beszélgetőfüzetek. Egyszerre van jelen a hang és a némaság. Ahogy az én életemben is volt. Megélni a némaságot, az valami rettenetes. Én nem nyitottam beszélgetőfüzetet, inkább nem mondtam semmit. A másik ciklus, a kötetcímadó Magamról többet pedig az apává válásnak a lélektani elemzése. Szülők lettünk ugyanis, és ez megint egy radikálisan új helyzet.

Vissza a tetejére