Nagyapa; Kopasztás


NAGYAPA
 
a falu végi itatónál nagyapám mindig megállt
a lovaival, szénaszagú volt az arca, köténye
ráncaiba törölte szénlapátoló csontos kezét,
krákogott, majd köpött egyet a félhomályban,
pedig csak alkalmi dohányos volt, ha a kocsma
sarkán megállították, egy üveg borsodi mellé
járt egy szál symphonia, amit inkább elrágcsált,
mint elszívott volna, majd kifogta a lovakat,
friss szecskát és abrakot adott nekik, és télen
bement hunyni a kiskonyhába; reggelente bő,
szappanos vízzel fröcskölte meg az arcát és a nyakát,
kétnaponta megborotválkozott, olyankor fabulon-
szagú volt még a lehelete is, átjárta egész testét,
nagyi frissen vasalt kapcát adott nagypapának,
aki már nem tudta betekerni vele a lábát,
abban én vagy nagyi segítettünk, s emlékszem,
hogy nagy erőlködéssel húzta fel csizmáját,
melynek nyikorgásáról lehetett tudni, éppen
hol jár a lakásban; nagyapa az volt, aki a húsleveshez
is vizet ivott, aki a lottószámokat mindig melléhúzta,
akiben úgy pillangósodott az öregedés, mint lepkék
tavaszi násztánca a hajnali levegőben, mert nagyapa
az volt, akit egyszer majdnem halálra vertek, de
még a halálos ágyán is csak némán bólintott nagyi
kérdésére, hogy élnek-e még azok, jelezve, élnek,
és egy kokárdaszirmú reggelen kicsúsztak alóla
a lábai, nagyi tudta, hogy itt a vég, de én nem
akartam hinni neki, ráncigálni kezdtem nagyapát,
hogy még nem mondta el az összes lágertörténetét,
és különben is, ki fogja ezek után kinyitni a nagykaput,
és ki bicajozza végig a falut, és ki tanítja meg
a dédunokájának majd azt, hogy az égi itatónál
hogyan kell kifogni a göncölszekér elől a lovakat,
és sörényes sóhajjal azt mondani: a tisztesség, kisunokám,
a legnagyobb úr.
 
 
KOPASZTÁS
 
én még emlékszem a szombati kopasztásokra,
amint nagyi elvágja a két hízott tyúk nyakát,
kiengedi a vért egy tálba, s ami mellé folyik,
a poros udvar földje beszívja azt;
a kopóvíz ázott-toll-szagára, a tolltépésre, a pucolásra,
a belezésre, amelytől mindig felfordult a gyomrom;
a felbontott tyúkok testrészei úgy hevertek egymáson,
mint Pablo kubista képein a széthordott testek;
a piros zománcos vájdlingban átmosatta velem nagyi
a nyers húst, amelynek darabjai úgy csusszantak ki
apró kezeim közül, mint egy rossz emlék, amely
egy idő után felidézhetetlenné válik;
amióta nagyi nincs, a tyúkok alól apám szedi ki
a pihemeleg tojásokat, s a torokvágó késen maradt
alvadt vérlemezkék hozzák most vissza
az amúgy boldog, élménydús, de néha tollszagú
gyermekkoromat.

Vissza a tetejére