Ha a hatvanas évek elején megjelent a pécsi leánygimnázium tanári szobája előtt, ahol rám várt, eseménynek számított. Magas, egyenes tartású alakja már a folyosó végéről föltűnt. De még inkább meglepett barázdált, gyűrt arca. Fejének formája, magas homloka, szűk álla szép volt, de a ráncok meghökkentettek. A ritkás bajusz és a rövidre nyírt, gondozott szakáll sem tudta azokat eltakarni. Homlokán vízszintesen, arcán kétfelől, az árkolt szemek alól és az orr tövéből lefelé futottak a gyűrődések. Tekintetében, szemének fényében is volt valamiféle fájdalmas szomorúság. Alakja nemcsak a folyosón nyüzsgő, nevetgélő diáklányok fiatalságától, derűs kedvétől ütött el, hanem magam is, aki csak tíz évvel voltam fiatalabb nála, idős, sőt öreg embernek láttam. Lerítt róla a magányos férfi szomorúsága, amit nemes eleganciája, cipőfűző vékonyságú nyakkendője, a fehér ing vasalt gallérja sem tudott elrejteni.

 

Simonyi Imre akkor a negyvenedik évét taposta, én pedig harminc körül jártam.

 

Előbb csak a verseit küldte, aztán személyesen is megjelent néhányszor Pécsen. Abban az öt évben, amíg a Jelenkort szerkesztettem, 1959 és 1964 között, tizennégy versét közöltük. Nem tudom, más irodalmi folyóiratok mennyire kedvelték írásait, én már akkor megszerettem azokat, amikor még csak leveleztünk, és személyesen nem találkoztunk. Verseiből is a magányos férfi szeretetvágyát, visszafogott érzékenységét, sőt érzelmességét éreztem ki. Tetszettek portréversei - többek között szép Bartók-versét, a színművész Tímár Józsefet elsirató költeményét, valamint a Hemingway emlékezetére írtat közöltük -, de talán még jobban megfogtak azok a „litániák”, „elégiák”, „mesék”, „siratók”, „üzenetek”, amelyekben a sokat látott, sokat tapasztalt ember szomorúsága, egyéni bánata fogalmazódott meg. Én „romantikus” költőnek mondtam, Csorba Győző, a folyóirat versrovatának szerkesztője, akinek kezén keresztülmentek Simonyi küldeményei, sanzonszerűnek vélte költeményeit, s alkalmanként szigorú, puritán ízlése ellenében is meg kellett védenem azokat. Annyiban igaza volt Csorba Győzőnek - hiszen a költő egyik, Sanzon - tanulsággal című versét is közöltük -, hogy Simonyi verseiben sok a rezignált fájdalom, a keserűség, a lemondó emlékezés, gyakran emlegette a szív bánatát, a gyorsan elfutó időt, a végtelenbe vesző utakat, vonzotta a bőbeszédűség, s erős hajlandóságot mutatott a gordonka hangját idéző zeneiségre. Mindez azonban - úgy érzem - inkább rekvizitum, kellék, motívum nála, s a versek mélyén valójában a mohó szeretetvágy, a társkeresés, a kendőzetlen őszinteség, a világ dolgaival, reménytelen helyzetével és az emberi élet legvégső kérdéseivel való szembenézés igénye szólal meg.

 

Simonyi Imre ebben az időben Gyulán élt, a Dob utca 6. szám alóli házból küldte gyors kézzel írt levelezőlapjait és verseit. Ha most előkeresném leveleit és ezeket a levelezőlapokat, minden bizonnyal összerakhatnám belőlük akkori életének mozaikdarabjait. A vidéken élő költő léthelyzetének dokumentumai volnának ezek. Verseiben a vidéki város akácfával szegélyezett poros utcáját, a népkertet, a szombat esti korzó, a nyári színkör emlékét, a régi bormérések hangulatát idézi. A sorsáról, élethelyzetéről tudósító levelezőlapokon el nem ismertsége, az irodalmi életben megtapasztalt hátrányos helyzete miatt panaszkodik. Már a harmincas évek végén verseket ír (ezek jó része majd csak a nyolcvanas években jelenik meg), már a negyvenes évek első felében helyi lapok munkatársa (későbbi verseinek egyik fő forrása az ekkor megszerzett élményanyag), első önálló kötete, a Tisztességes írás azonban csak 1956-ban lát napvilágot. Két könyvét őrzöm: az Önéletrajz helyett 1962-ben jelent meg, a Ne sírjatokat 1966-ban küldte el. Versesköteteit a Szépirodalmi Kiadóban a szerkesztő és lektor Szabó József gondozta és segítette a megjelenéshez. Nevét azért is érdemes megjegyezni, mert költészetének valójában kevés híve volt. Mindkét kötetében a dedikációt a könyv élén található fotóportréja alá írta: 1962-ben is, 1966-ban is a könyveket „a régi barátsággal” ajánlotta. Az Önéletrajz helyettről a Jelenkorban Lakatos Kálmánnal, az ígéretesen induló kritikussal írattam recenziót, a Ne sírjatokkal magam foglalkoztam hosszabban a régi Kritikában. Versei sokáig kimaradnak a különféle antológiákból, neve a nemzedéki fölsorolásokból, munkássága az élő irodalommal foglalkozó terepszemlékből, az évenként visszatérő kritikai fölmérésekből. A Szép versek antológiasorozata csak a hetvenes évek közepétől közli rendszeresen. Újabb verseskötetei is ritkásan, elég nagy időközökben látnak napvilágot (Hatodnapon, 1970; Gyulai krétarajzok, 1978; Forgácsok egy fakeresztről, 1980; Két szerelem, 1984; Különvélemény, 1986). Az irodalmi lapok és folyóiratok közül ebben az időben legtöbb versét az Élet és Irodalom közli, a versrovat akkori szerkesztője, Alföldy Jenő jóvoltából. Az irodalmi díjakat osztó testületek is fölfigyelnek rá: ötvennégy éves korában kap József Attila-díjat, majd ezt követően a Művészeti Alap díjában és a Déry-jutalomban részesül. De a legfényesebb csillag, a Kossuth-díj nem mosolyog rá. Emlékezem az írószövetségnek arra a választmányi gyűlésére, amikor fölolvasták levelét, amelyben jogos sértődöttségét fogalmazta meg, és kilépett az írószövetség tagjainak a sorából. Helyzetén ez sem segített. A Pilinszkynél egy évvel idősebb költő hetvennégy éves korában, 1994-ben úgy halt meg, hogy költészete a megérdemelt elismerést nem kapta meg.

 

Pedig a rendszerváltás után joggal várta személyének és költészetének az elismerését.

 

Simonyi Imre rebellis, lázadó szellem, szabadságra szomjazó ember, megalkuvást nem ismerő, értéktisztelő, választott mestereihez, Bartókhoz, Krúdyhoz, József Attilához, Németh Lászlóhoz hű költő volt.

 

A nyolcvanas évek közepén az egyik könyvhéten együtt szerepeltünk. Akkor láttam a költőt gyulai környezetében, költészetének tárgyi emlékei, lírai rekvizitumai körében. Egy eszpresszóban találkoztunk, elegánsan öltözködve, vasalt ruhában, választékos nyakkendővel, de a korábbinál is mélyebb ráncokkal, táskás szemmel, lesoványodva, az arccsontra feszülő bőrrel várt. Valamelyik Gyula környéki kisvárosban, talán Békésen vagy Mezőberényben kellett az író-olvasó találkozó keretében bemutatnom. Verseiből olvasott, aztán szabadon kezdett beszélni. Az első széksorokban ülő helybeli „előkelőségek”, pártfunkcionáriusok és tanácsi hivatalnokok egyre merevebb arccal hallgatták. Aztán fölállt egy rossz arcú férfi, aki leplezetlenül, akár provokációnak is beillő kérdéssel fordult a költőhöz. Több se kellett Simonyi Imrének. Pár perc elteltével szikrázott a levegő. A semmit se kockáztató, az óvatosságról is lemondó ember bátorságával lendült támadásba. A jogos önvédelemre se gondolt. A közélet bűneit vette sorra. A helyi kiskirályokra szórta átkait. A terjedő műveletlenség okait sorjázta. Nem kétséges, hogy erről a szerepléséről (is) jelentés készült, amit talán még ma is őriznek valahol egy sötét polcon.

Utolsó könyve az Örökségünk sorozatban látott napvilágot, 1994-ben. A kötet címe: Az öröm hiányzott; alcíme: A szerző válogatása életművéből. „Az Örökségünk könyvsorozat élő irodalmunk legjavát a szerző kézjegyével hitelesítve őrzi meg az időnek. Idősebb íróink összeálló gazdag életművükből személyesen válogatják ki legkedvesebb, általuk legtöbbre értékelt, legsikerültebbnek tartott s - mintegy szellemi hagyatékként - az utókornak leginkább ajánlott írásaikat.” Így szól a kiadó ajánlása a könyvsorozatról. A válogatást Simonyi elvégezte, de a kötet megjelenését már nem érhette meg. A kötet hátoldalán ezt olvassuk: „Simonyi Imre már nem vallhat költői hagyatékáról; befejezte a kötet válogatását és meghalt.”

 

Elgondolkoztató, sokértelmű, testamentumszerű címet adott a költő utolsó könyvének: Az öröm hiányzott.

 

Itt áll előttünk a költő, akinek életéből valami mindig hiányzott. Az elnyert, a megérdemelt öröm.

 

Simonyi Imre útonjáró ember, Odüsszeusz és Szindbád rokona volt. Örök utazó. De mindig „ellenvonaton” ült. Az örömök, a díjak, a sikerek, a lányok, a szépasszonyok elkerülték, elhagyták. Az emberek között is, a világban is idegenül mozgott. Akikkel találkozott, mindig a „túlsó partról” integettek, „a másik vonat ablakából” néztek rá. „Az ellensínpárról... Az ellenvilág ablakából... Az ellenszépasszony.” Szeretethiánnyal élt. Megértésre, szeretetre vágyott.

Amit az élő költőtől megtagadtunk, adjuk meg a halott költőnek: olvassuk verseit. Azok a mi szeretetéhségünket enyhítik. Kioldják szorongásainkat, szomorúságunkat. Betöltik hiányainkat. És igazi örömet adnak. Ez a maradandó költészet ajándéka.