A vidéki írók rövid történeteiből


Sokáig én is azt hittem, amit tanítottak erről: Petőfi Sándor azért gyalogosan ment föl Pestre, mert nem volt pénze utazni. Aztán Szolnok történetének képeskönyvéből értettem meg az igazságot. Egy messzi utazó szekérrel kívánt Szolnokról Püspökladányba jutni. Alkudozott egy fuvarossal, aki csak Törökszentmiklósig vállalta az utat, ha útnak lehet nevezni víztükrön egy homályos sártöltést. Egy napig tartott az út Szolnokról Törökszentmiklósra. Gyalog gyorsabb lett volna.
 
Nádudvarra Fegyvernekről tavaszvízben a leggyorsabban ladikkal lehetett eljutni.
Csokonai idejében Debrecen még nem úgy számított vidéki városnak, mint manapság.
 
Sokáig ezt sem értettem, ha vannak vidéki városok, mik a budapestiek.
 
Egyfajta magyar írói etika szerint a dilettáns ismérve az, hogy íráskényszere van. Ez igen-igen nagy kényszer. A magyar dilettánsok, pl. Berzsenyi Dániel története. Akkoriban a vidékiség még nem jelenthette a Budapesten kívüliséget, mert Buda is vidéki város volt, mint Pest vagy Pécs. Debrecen talán nem annyira vidéki város volt. Berzsenyi korában vidékinek lenni a Parnasszushoz képest a lentiséget képviselte, és akkor Kazinczyék voltak azok, amik manapság a budapesti városok: a fennebbség.
 
A magyar művészetetikában a művészt az teszi, hogy pénzért csinálja. A magyar író szívesen panaszolja, hogy már megint csinálnia kell, mert kell a pénz, s ez az, ami miatt Krúdy napi tizenhat oldala frusztrálja; az alkoholista vén dög hogy volt képes rá, hogy tizenhat oldal?, s elképesztően szívesen támogatja a magyar irodalomtudósok egy részének az álláspontját Krúdyról, miszerint híg az életműve. Vagy még annál is hígabb. Utalnak rá, hogy lektűr.
 
Csokonai idejében minden magyar város vidéki volt, Pest és Buda természetesen, Pressburg és Raab meg persze hogy. Kaschau, ahol Csokonai kortársa Johann Großschmied volt.
 
A mű kedvelője kedvtelésből teszi, amit. Műkedvelő. Amatőr a vidéki színjátszó, aki nem él meg a színházból. Tájolni: az vidékre menni. Színésznek száműzetés a vidék, és ezt egy picit rokon szemlélettel kezelik az irodalomban is. Más a nyári játékok vagy ilyesmi: az munka, a kellemessel összekötve. Szigliget.
 
Borbély Szilárdnak és Darvasi Lászlónak hetente Budapestre kellett vonatoznia még az internet hajnalán is. Darvasi egy másik vonalon intercityzett; de a debreceni vonalon, ha utaztam, néha belegondoltam: hátha Borbély Szilárd is most.
 
Darvasi egy idő után beleunhatott a vonatozásba, mert felköltözött.
 
1983-ban fel akartam hívni Kardos G. Györgyöt az Élet és Irodalom szerkesztőségében. A pesti barátom azt állította róla, hogy ő foglalkozik vidékiekkel is. Előjegyeztettem a postán a számot, megismerkedtem, telefonon, néhány közbülső telefonossal. Falura városból kellett vonalat kérni, a városközit (interurbán). Gyalog felértem volna Budapestre, mire kapcsolta az Élet és Tudomány szerkesztőségét egy nagyon kedves, vak budapesti telefonos, akinél protekcióm lett. Annyi jót beszélgettünk! Közben az Irodalomból valahogy Tudomány lett.
 
A falumból Nagy-Budapestre menekülő svábok magyarosítottak is. A Kunzerek pl. a Fegyvernekit választhatták.
 
A falumból nemcsak a teljesen elmagyarosodott és asszimilálódott svábok emigráltak Budapestre, de a magyar középosztály is. Lelovich Istvánnak fel kellett oszlatnia a szövetkezetét, hogy a túrkevei lehessen az első szövetkezet. Lelovich elosztotta a szövetkezet (vagyis lényegében a saját) vagyonát a tagok között azzal, hogy el innen vidékről Budapestre, mert itt majd élni nem lehet.
 
Beszéltem ennek a volt szövetkezetnek az egyik volt tagjával, kérdeztem, hol lakik. „Ócsán.” Hiszen az nem Budapest! Tőle gyűjtöttem ezt: „Ócsa, picsa, Pest: egyre megy, Pest az mind!”
 
Vidéki falvak? Egy budapesti falura akkor bukkantam, amikor megkerestem a Fegyvernek utcát. Nagy csalódás volt. Lakótelep.
 
Néha az igazmondás túl sok magyarázkodással jár, ezért egy ősz pesti úrnak, bizonyos dr. Nyáry Gálnak azt hazudtam, Abonyban lakom. „Az jó, Abony Pest megye, az már majdnem Budapest!”
 
Krúdy budai oldali sétáin érintette Albertfalvát. Budán Albertfalva úgy hangzik, mint a pesti oldalon Cinkota vagy Mátyásföld: tanyavilág. Házibulira hívni Cinkotára egy újlipótvárosit? Ahova csak a HÉV-vel lehet kijutni? A városban a metróövezet a város, erre is a pesti barátom tanított, akitől a tippet kaptam Kardos G. nevével. Az ő apja valamivel jobban járt, mint a Kunzerek, zsidóból magyarosíthatott, és a Balpatakit választhatta.
 
Balpataki, mint minden friss elsőgenerációs, budapesti akcentussal beszélt. A budapesti akcentus olyan budapestiek, de pláne ősbudaiak meg őspestiek kifinomult és valószínűleg zenei tanulmányokkal csiszolt hallása miatt alakult ki, akik a vidékiek hangzóiban felfedezték a vidéki ízeket, és erre azonnal rákérdeztek azzal a jellegzetes hullámzó ajakas mosollyal.
 
Megfigyelésem szerint mindössze egy évtizedet kell Budapesten élni, és az így budapesti már nem tudja elképzelni, valaha hogyan élhetett vidéken. Természetesen ezt a mondatát budapesti akcentussal affektálja.
 
Németországban nézem a tévét: Talking Heads, beszélő fejek egy beszélgetős műsorban, jelentős művészek és közéleti emberek. Elkezdjük találgatni, mint valami vetélkedőben, hogy ezek a neves ember melyik németföldéből valók. Ki a bajor, ez Ossi (volt NDK-s), és azon belül még annál is keletibb, a kövér nő viszont felrajnai, tőle jobbra a faszi annyira a hochdeutschot beszéli, mintha soha nem járt volna Berlinben, és nem látott volna más televíziókat, mint a hamburgi regionálisok.
 
Egyszer azért meg kellett volna kérdeznem Váncsát, hogy kezdő versenyző, színpadi díszletmunkás korában beszédének debrecenies ízeit hallották-e salgótarjáninak feszt, mint pl. az én esetemben.
 
A hangrögzítés hajnalának médiáiban a szpíkerek nyílt magánhangzókkal beszéltek, mint Rákosi Mátyás. A bócsko-bónóóti zsidók is ó-ztak, ez rejtély, hogy az adai Rákosi hogyan tudott dunántúli akcentusra váltani. Azt tudhatni róla, hogy polihisztor is volt, pl. nyelvzseni.
 
A „rendszerváltás” kora óta a vidékieknek is vannak vidékijei, az ukránok meg a románok. Azt hittem, hogy Tamás Gáspár Miklós majd Trianon 100 alkalmából a szokásos éves provokációja mellett dönt, és megírja, hogy ő román. Újabban egy másik román Ady Endre lenne.
 
Kedvenc vidéki zenekarom a román Bagossy Brothers.
 
Vidékről sokan próbálkoztunk Budapesten úgy, hogy azért nem szerettünk volna Budapestre költözni is.
 
„Mi maga, egy Nádas Péter, hogy itt levelezget velünk?” – kérdezte annak a szerkesztőségnek az anyja, oszlopa, mindene – újabban lapigazgatója? –, amely szerkesztőséggel Hazai Attila született budapesti (és azon belül is ötkerületiiii) író levlapokon tartotta a kapcsolatot.
 
Krúdyt sok-sok mindenért lehet irigyelni, és nem csak a menőnek számító mai magyar írókat frusztráló napi tizenhat oldalas penzumáért. Krúdy nem haragudott és nem gyűlölt, művei legsötétebben aljas alakjairól még csak nem is utálattal írt.
Budapestről mindent Krúdy Gyula írt meg, és még külön Pestről meg Budáról, ahová Pestről menekült. Szép korszaka volt a kettő között a Margitszigeten. Nincsen már az a Buda és az a Budapest sem, ami Krúdy idejében volt, és még mindig azt állítom, hogy többet Budapestről vagy a nőkről azóta sem tudott senki írni, még a másik jellegzetesen vidéki, Márai sem. Márai legalább nem is titkolja ezt. Krúdy egész életműve is titok, de minden titkainak legnagyobb titka az, hogy valójában sohasem szerette Budapestet. Budapest nemszeretésén belül pedig Budát nemszerette kevésbé. Utolsó lehelete egy publicisztika, amiből senki nem ismerné föl Krúdyt; modern újságírói szöveg, akár Plankó Gergő is írhatta volna a 444-en, ha nem lenne még Árpád híd, de kellene.
 
Petőfi egyik legtöbbet idézett sorában az Alföld végtelen rónáiról dall, de leglényegesebb éveit Pesten töltötte, ott fogant gyermeke a forradalom éjszakáján, és egy másik vidéki, Jókai, ugyanabban a lakásban, a másik szobában szorította fejét a párnája két fele közé.
 
A falumból jó sok ember lett híres attól, hogy Budapestre költözött. Akik a falu hivatalos hülyéi lettek, mert annyi eszük és zsenialitásuk ellenére maradtak helyben, azok közül a különc Lelovich György (ornitológus, solymászmester, szakíró – a szerk.) a leghíresebb országosan.
Lelovich György majdnem hetvenéves korában lehetett volna a legesleghíresebb, amikor Vitray Tamás első asszisztenséig eljutott a neve, majd a lehetőségek közül Vitray Lelovichot választotta, mert ahhoz csak a nagykörűi parasztházából át kellett kompoznia Fegyvernekre, és még négy kilométert autóznia. A kamerát már kikapcsolták, de a beállítás még semmit nem változott, amikor Vitray hátradőlt, és így szólt a stábhoz: „Kihez hoztatok? Mindegy, ezt megcsináltátok, majd összehozzátok valahogy a vágóasztalon!”
Lelovich Györgyöt már a saját anyja is idiótának tartotta. Ezért adta a birtok értékes részét István fiának, a semmiben nem különös, tehát átlagosan jó képességűnek, aki mit sem sejtve arról, hogy a történelemkönyvekbe majd az 1949-es évet írják be a kommunista hatalomátvételhez, már 1945-ben szövetkezetet alapított a birtokból, hogy ne vegyék el a kommunisták. A kommunisták 1947 végén megkeresték azzal, hogy Túrkevén lesz az első szövetkezet, ezért választhat, hogy feloszlatja a termelőszövetkezetét, amit kifizetnek neki, és lehet a Földmívelési Minisztériumban a Termelőszövetkezeti Osztály vezetője, vagy simán elveszik a szövetkezetét, és nem kap egy kanyi vasat sem, megverik és bebörtönzik, ahogy általában is az osztályidegenekkel ez szokás.
 
Nem tudom, hogy egyszer benne lettem-e a tévében. Egy egészen kezdő riporterlány tolta az arcomhoz a mikrofont, megosztott első díjat nyertem valamilyen Zsolttal egy forgatókönyv-pályázaton. „Most már, hogy nyert, Budapestre költözik?” „Ó, dehogyis, ez a nyeremény nem jelent semmit, szinte kizárt, hogy film legyen belőle!”, nyilatkoztam mosolyogva, majd kb. ugyanezt elismételtem a Petőfi rádió késő délutáni műsorsávjában is. A Bródy Sándor utcában búcsúztunk el a valamilyen Zsolttal, ő elárulta, hogy most azonnal Budapestre költözik. Benne volt a tévében és a rádióban, ha ráadásul még fel is költözik Budapestre, kész a karrier. Azt hiszem, sokadrangú publicista lett.
 
Vannak olyan klisék, amikkel vidékiből budapestivé lett, és budapesti akcentussal beszélő szerkesztők meg kritikusok szívesen semmisítenek meg vidéki parasztokat: ez a „személyes sértettség”, néha még a „frusztráltság”-gal kiegészítve. Abból indul ki ez a közhely, hogyha egy vidékinek mégsem sikerül levelező vagy ingázó tagozaton valamire jutnia – Borbély Szilárd mindhaláláig kitartott az ingázás és levelezés meg föltelefonálgatás és ímélezés mellett a szkájpkorszak hajnalán –, akkor elkezd belőle a „sértett ember” beszélni, pontosabb szóval (ami kicsit hangutánzó-hangfestő is) pampogni, és jellegzetesen esik neki a Budapest-vidék témakörnek, amit tévesen (vagy szándékos gonoszságból) tolnak bele a népi-urbánus vitába. Illyés Gyula úgy volt paraszt, ahogy vidéki, vagy amennyire József Attila proletár.
 
Móricz Zsigmond is mindig vidéki maradt. Fennmaradt egy rádiófelvétele, szép, bársonyos paptanári hangja van Móricznak, akcentus nélküli. Dolgozni viszont olyan őserővel tudott, mint egy paraszt. Nemrég megütköztem egy szövegen, ami kifogásolta a végtisztességet, amit Móricz Zsigmond vezényelt Ady friss, hűlő, kimosdatott és „színpadias körülmények között még órákig a kórteremben hagyott” teteme körül. Pedig Móricz csak megint vidéki paraszt volt, egy vidéki férfi elképzelésével férfi barátja és egy nagy költő teteme körül. A végtisztességet, amit Móricz Zsigmond Adynak rendezett, egy felsőiskolázatlan tótkomlósi paraszt Kutyej vagy Závoda is megadta volna.
 
Kosztolányi is vidéki lett volna, mint az unokatestvére, Józsika. Mind a ketten hamar fölkerültek és fönt is maradtak Budapesten. Józsikának volt egy ötlete hanyatló morfinista korában: vidéki körorvos lesz, és akkor hátha nehezebben jut morfiumhoz.
 
Már sikeressé lett budapesti írók szívesen menekülnek a csendes vidékre. Móricz Zsigmond Leányfalun lakott. Az őspesti Nádas Gombosszegen idillez. (Azelőtt Nagymaroson, ott volt a Mészöly Óvoda is.) Kardos G. Györgynek csak egyszer tudtam viszonozni a hozzám való (és mint utóbb kiderült, az ún. „karrierem”-re nézve még a „személyes sértettségem”-nél meg a „frusztráltság”-omnál is hátrányosabb) jóságát. Milyen autót vegyen, hogy valahogy kimenekülhessen a városból, hogy egy kis asztalkához kucorodván írni tudjon végre. Hová menekülhessen? A messzi budai hegyekbe. (Ez időben a mobiltelefonok még akkorák voltak, mint egy ridikül, és csak a televíziónak vagy a rádiónak külsőző íróknak tellett ilyesmire.) Mit mondhattam erre egy olyan embernek, aki a többi autótól csak a Mercedest meg a Rolls-Royce-t tudta elkülönböztetni. Talán még egy Jaguárt. „Varga Imre szobrászművésznek van egy olyanja, Renault Five Express.”
 
Budapestieknél ugyanúgy vigyázni kell a nevek emlegetésével, mint vidéki falvakban. Ha életnek lehet nevezni, akkor a magyar műűűvészeti ~ben mielőtt egy nevet ki akarsz mondani, ki kell tudnod annak a névnek az akusztikáját abban a körben. Minden magyar músai körnek megvan a kétmondatos hallomása, íratlan lexikon, aminek a szövege még az ilyen íratlanságok szerkesztői által is nehezen korrektúrázható vagy javítható után. Minden közepes vagy gyöngébb karrierű vidékinek a kétmondatos hallomásában benne marad az, hogy vidéki. Kizártnak tartom, hogy Závada Pál vagy Darvasi László kétmondatosában a vidéki benne lehetne.
 
Maga a beküldött írás addig nem érdekelt senkit a papírboom idején sem, amíg először utána nem jártak, hogy a szerző az kicsoda – amikor nem győzték vivőnevekkel megtölteni a periodikákat és „vegyesebb megítélésű” nevekből is tallózni kellett, még akkor is így ment ez. Előfordulhatott, hogy valakinek már jelentek meg publikációi fontosabb periodikákban is, és még nem volt róla rendes kétmondatos hallomás. Az ideiglenes imigyen hangzott: „Nem tudom. Biztos vidéki.”
 
Budapesti gyári munkások között gyűjtöttem: ők miről ismerik meg a vidékit, ha még csak nem is beszéltek vele. (A gyár egyen munkásruhájában, a részlegek elkülönböztető színeiben). Hát arról ismerik meg a vidéki belsőst (a külsősök nem kapnak formaruhát), hogy gyalogol. Jó, akkor megkérdezem erről a vidékieket, ők meg azon röhincselnek, hogy ugyan nem ismerik egymást, de budapesti az lehet, aki az utat az öt perc sétára lévő gyárba feltétlenül és csakis trolival vagy busszal tudja elképzelni, és képes inkább negyedórát várni, mint hogy ballagjon öt percet.
 
Szép idejében Budapest gyaloglója Krúdy Gyula volt. Mindenhová gyalog járt, és amikor a napi két részegsége végén reggel hatkor nekiindult a Margitszigetre a Mester utcából, akkor is gyalog. Sétának pedig azt nevezte, amikor Óbudáról elsétált Budafokra meg vissza.

Vissza a tetejére