Életem menetrendjében a Simonyi Imre állomás


Ültünk a Reinhardt teraszán. Ezt a mondatot Gyulán sem sokan értenék. A Simonyi-univerzumnak éppen a város volt az a kerete, ahol szavainak, mondatainak, megállapításainak és verseinek jelentése magától értetődőnek tűnt. Mégsem volt minden az.
Hiába keresnénk ilyen néven szállodát, éttermet vagy cukrászdát, nem találnánk. Az erdélyi költő, miután országrészét elcsatolták korábbi hazájától, éppen úgy járt ki a vasútállomásra, mintha a vonatok menetrendje nem változott volna. Órákig rostokolt a váróteremben, kiment a peronra is, bizonyára elnézett a messzeségbe, kutatva: mikor jön a szerelvény. Vagy éppen szembe kellett néznie a megváltozott menetrend kérlelhetetlenségével, ami szerint nincs csatlakozás.
A Jókai utca és az Erkel tér sarkán áll a lassan-lassan kétszáz éve működő cukrászda, amely a reformkor éveiben, a kor szokásait követve, tulajdonosáról, a gyulai németség egyik iparoscsaládjáról, a Reinhardtról kapta a nevét. A két világháború között, majd a koalíciós években Gyula egyik fontos találkozási pontja volt. Fénye alaposan megkopott az 1960-as és 70-es évekre, a kor mindent átnevezni akaró szándéka pedig már korábban ráragasztotta a Százéves cukrászda nevet. Simonyi gyűlölte ezt. Az egyszerre hirtelen haragú és ugyanakkor meglepően megfontolt ember olykor vadul, olykor higgadtan hozta beszélgetőtársainak tudomására, mit gondol azokról az emberekről, akik ellopták fiatal kora egyik fontos helyszínének nevét.
Ültünk a Reinhardt teraszán. Leszállt az este, a vállamra dobott pulóveremet fázósan megigazítottam. Hosszú percek óta nem szóltunk egymáshoz, ám a csend éppen úgy hozzátartozott együttléteinkhez, mint a beszélgetés. Keresztbe vetett lábakkal ült, bal kezével kényelmesen a szék karfájára könyökölt, ujjaival finoman játszott, és amikor észrevette előbbi mozdulatomat, ennyit jegyzett meg:
– Érdekes, Gyulára mindig egy nap alatt érkezik meg az ősz Erdély felől.
Augusztus 20-a után jártunk. A megelőző estéken még semmi jele nem volt a készülő és az aznapra megérkező hidegnek. Keleti szél fújt. A kicsi szellő, az ég vándora látogatóba jött Gyulára. Valóban a megadott irányból. Beköszönt, és az Erkel tér fáinak levelei mintha tényleg azt tolmácsolták volna, hogy aki most itt jár, hamarosan visszajön. Mintha csak követeit küldte volna előre a langy melegben.
Készültem elmenni Gyuláról. Két hét múlva kezdődött az egyetem. Vágytam vissza Szegedre, ahol utolsó nyári vizsgám óta, két hónapja nem jártam. Egész nyáron otthon rostokoltam. Napjában kétszer látogattam a költőt. Bevásároltam neki, intéztem ügyes-bajos dolgait. Többször adtam postára Márainak szóló leveleit, és ilyenkor megilletődötten arra gondoltam, hogy valamiképpen az irodalomtörténet epizodistája vagyok. Máig őrzi szemem fényképezőgépe a San Diego helységnevet, amelyet láthatóan kissé nehezen formázott meg a költő lila filctolla a borítékra.
Másodjára vacsora után, napszálltakor indultam hozzá. Ilyenkor késő éjszakáig beszélgettünk. Éjfél is elmúlt, amikor szüleim lakásának biztonsági zárja halkan kattant a lépcsőház sötétjében, ahol úgy lépdeltem fel a harmadik emeletig, mint egy tolvaj vagy a tilosban járó ember. Két órát olvastam, mielőtt lekapcsoltam a lámpámat. Sokadjára olvastam ezekben a hónapokban az Egy polgár vallomásait, amelynek második része akkor közelebb állt hozzám. A Nyugat-Európát keresztül-kasul utazó fiatal citoyenivadék olyan természetességgel mozgott az általam meghódíthatatlannak és belakhatatlannak gondolt földrajzi térben, ami azóta is feloldhatatlan sóvárgássá szublimálódott bennem egy életút és -lehetőség után, mely számomra elérhetetlennek és megvalósíthatatlannak látszott. Utólag tudom, az volt.
De más értelemben is készültem elmenni Gyuláról. A fiatal, a kontinensen csavargó Márai mellett Hans Castorp és Pierre Bezuhov fiktív, számomra mégis nagyon is valóságos élettörténete értette meg velem, hogy nem szabad megragadni a kisvárosban. A világ tágas, mindenfelé vezetnek utak. Vonatok és repülőgépek naponta indulnak napnyugat felé. Kidolgozott tervek, határozott elképzelések nélkül munkált bennem a vágy, hogy magam mögött hagyjam azt a jól ismert világot, amelynek két kiszögellési pontja Gyula és Szeged volt.
Ültünk a Reinhardt teraszán. Apróságokról beszéltünk. Talán arról, hogy az Újpest a szezonnyitó meccsét Békéscsabán játssza. És bár ez a csapat már nem az a csapat, amelyikben Göröcs irányított, de nekünk ott a helyünk a lelátón. A klubszerelemről ihletettebb pillanataiban, egy költőhöz méltó módon, kizárólag úgy tudott fogalmazni, hogy a Megyeri úti pályán lila a gyep és fehérek az alap-, oldalvonalak. Többet tudott a futballról, mint az a tízezer ember együttvéve, aki ott szurkolt a következő szombaton a stadionban. Még ma is honvágy fog el, ha a valaha volt közös meccsnézések eszembe jutnak. Ilyen alkalmakkor egy pillanatra nem hallgatott el, mégis olyan volt, mint leginkább tisztelt mestere, Krúdy. Soha egy fáradt hasonlat, egy pontatlan mondatkötés, pongyola fogalmazás nem hagyta el a száját. Az élőbeszéd esetlegességében ez még az írói bravúrnál is komolyabb teljesítménynek hatott. Varázspálca nélküli bűvész volt, aki ámulatba ejtette a csodára nyitott és fogékony embereket. Keresheted őt a múltban és gazdag jövőben, úgysem leled meg. Személyiségéből áradt a megismételhetetlen egyszeriség titokzatossága.
Amikor visszanéztem rá az asztalon át, arra gondoltam, hogy az imént elhangzott mondatot soha nem fogom elfelejteni. Az időközben eltelt harmincöt év fedezete lehet a kijelentésnek. A legfurcsább mégis az volt, hogy tisztában voltam vele, a küszöbön állt: minden kapcsolatot megszakítok vele.
A gondolat bizonyára régebben érlelődhetett bennem, különben azzal a határozottsággal és bizonyossággal nem igazolta volna magát, ahogyan az bennem, akkor, ott a Reinhardt teraszán megtörtént. Tudtam, hogy hamarosan olyan úton indulok el, amelyikről nem lehet visszafordulni. Dermesztő józansággal tisztában voltam azzal, hogy kegyetlenség nélkül soha nem lehetek szabad. Olyasmit kell tennem, aminek rövid távon nem látszik semmiféle értelme. A magam útján kellett elindulnom. Nem tudhattam, hogy vezet-e ez bárhová. Eckermannságom a vége felé közeledett. Betelt. Simonyi nem kínált maga mellett más szerepet.
Hirtelen eszembe jut egy őszi hétvége. Szüleim elutaztak Miskolcra. Egy szót sem szóltam nekik, hogy hazamegyek. Szegedre kerülésem után kapcsolatom egyre terhesebbé vált Simonyival. Egyetemistaként nem vágytam arra, hogy minden pénteken vonatra üljek, és szülővárosom vasútállomásáról első utam hozzá vezessen. Pedig másfél évig ezt tettem. Mégis akadt két nap, ami egy életérzés melegségével simogat ma is, ha felidézem. Odahaza nem kellett magyarázkodnom, hova és kihez megyek, sem arról, meddig maradok. Lakásunk fejedelmi magányát élveztem, és azon a szombaton és vasárnap nagy sétákat tettünk kettesben a városban. A gesztenyefák megbarnult lombja és a bágyadt napsütés pasztellszínekbe vonta a Béke sugárutat – amelyen kigyalogoltunk az akkor még működő, az állomáson található étterembe –, impresszionista festő ecsetjére kívánkozó téma lehetett volna.
Nem siettünk sehova, nem várt senki abban a két napban. Akaratlanul is olyan érzés kerített hatalmába, hogy úgy bolyongtunk ezen a hétvégén az időben, mintha életünk végtelenné tágult volna. Meglepő élességgel emlékszem ennek a szombatnak és vasárnapnak a történéseire, noha a szó köznapi értelmében alig történt valami. Közben tudatában voltam, hogy valami megismételhetetlenül kellemes dolog történik velem, és nem tehetek mást ezzel az élménnyel, mint elzárom a lélek egy titkos széfjébe, amelynek ritkán nyitom ki az ajtaját.
A következő nyáron már nem ültünk a Reinhardt teraszán. A szakítás még az azt megelőző télen, a vizsgaidőszak kellős közepén történt meg. Csúnya volt, méltatlan hozzánk. Ezért is, másért is már nagyon ritkán ültem vonatra a szegedi nagyállomáson, hogy hazautazzam. Évek múltak el. Államvizsgával a kezemben önkéntelenül az a szellemes, mégis keserű mondat jutott eszembe, hogy amennyiben azt akarod, hogy az Úr kinevessen, meséld el neki a terveidet.
Az egyetem utáni nyarat nagyobbrészt családunk Gyula környéki, szanazugi nyaralójában töltöttem, és úgy vártam a szeptembert, hogy nem sikerült állást találnom. Egyáltalán nem hangzott jól, hogy pályakezdőként munkanélküli leszek. Itt nem részletezhető véletlenek folytán szeptemberben annak a gimnáziumnak lettem a tanára, ahol korábban érettségiztem. Nem volt egyetlen nap a becsengetés után, amikor ne jutott volna eszembe, hogy tanítómesteremmel egy városban kelek és fekszem mindennap. Ám ez az életrajzi esetlegesség korábbi elhatározásomon mit sem változtatott.
Makacs voltam, de másként, mint a néhai erdélyi költő. Életem menetrendjében alig vártam a változást. Reménykedtem, hogy lesz csatlakozás. Ezt kellett elérnem. Kívántam, hogy valami történjen. Tudtam, hogy minden változás belülről indul. Az utak magunkból erednek. Amikor azon a nagyon ismerős állomáson megveszem majd a képzeletbeli vagy talán nagyon is valóságos jegyem, akkor már sok döntésen túl leszek. Gondolatban ismerkedtem a mozdulattal, amivel majd magamhoz veszem és szorítom az utazótáskám. Vártam.

Vissza a tetejére