Vannak véletlenek? (Háy János: Ne haragudj, véletlen volt)

Háy János: Ne haragudj, véletlen volt. Európa Kiadó, Bp., 2020
 
Megszületett egy könyv, amely az elmúlt hónapok hiteles és szubjektív (lehet hiteles, ami szubjektív, vagy lehet-e hiteles, ami nem szubjektív?) lenyomata, mondhatnánk, de bármilyen jól is hangzana, mégsem tesszük. Nem mondjuk, mert nem igaz. Márpedig Háy János könyvének központi gondolata az igazság, pontosabban a közelítés az igazsághoz. Csábító a gondolat, hogy a műfaji megnevezésnél a vírusnapló vagy karanténnapló kifejezést használjuk. Tulajdonképpen, ha nagyon akarjuk, használhatjuk is a fenti megnevezéseket, nem állítunk valótlant, pusztán nem fedjük le a mű teljességét. A felszín valóban a napló sajátosságait mutatja. A 2020. 03. 17-től 04. 16-ig terjedő időszak napi lebontásban jelenik meg, s látszólag a bejegyzések a vírus okozta új világhelyzetre reflektálnak. S végül is miért ne? Valóban különleges helyzet, s azt is gondolhatnánk, hogy világtörténelmi szempontból is egyedülálló, ami 2020-ban történt, történik a világgal. Igazán nagy téma, kiváló irodalmi anyag.
Itt azonban nem erről van szó. Természetesen keretként ott van a különleges helyzet, valóban átszövi a mindennapokat, nem lehet elvonatkoztatni a vírustól és karanténtól mint objektív ténytől. Ez a különleges helyzet azonban csak kiindulás, csak ürügy az írónak, hogy valami számára sokkal fontosabbat, személyesebbet osszon meg olvasójával. A Ne haragudj, véletlen volt jelentős mű. Az írója jelentős író. De ami ennél is fontosabb, bölcs ember. A könyvben egy bölcs ember nem hétköznapi, nem triviális gondolatai állnak össze egy formabontó, akár szabad szerkezetű regényként is olvasható alkotássá. Mert Háy könyve legalább annyira tekinthető regénynek, mint naplónak. Az írás szerkezetét az élettörténet, a család története szövi át, benne természetesen központi helyet foglal el az író/narrátor. Minden, ami történik, történt, az ő lelki, gondolati szűrőjén nyer értelmet, pontosabban értelmezést. Szóval jelentős műről beszélünk. Mert a legemberibb dolgokról szól a mű: életről, halálról, szeretetről, ragaszkodásról. Kosztolányit szabadon idézve: a lét kapuján dörömböl. Arra keres választ, amire nincs válasz. Az élet esetlegességére és a halál abszurditására. Mert valójában minden egyes nap, minden egyes óra a leghétköznapibb eseményeken keresztül is az elmúlás és halál döbbenetét, elfogadhatatlanságát, s mégis kényszerű elfogadását járja körbe.
Talán nem tévedünk, ha a művet emlékiratnak is tekintjük. Emlék az elhunyt feleségnek, aki mindvégig jelen van észrevétlenül és közvetve. Átizzik a sorokon a fájdalom, a fel nem dolgozott halál élménye. Közelítések vannak, kimondás nincs. Illetve dehogyis nincs: „Ne haragudj, véletlen volt”. Ennyi. Illetve az emlékfoszlányok; a kávéfőzés szertartása, a gyerekek keltése, öltöztetése, lepedők, a mindennapi gondoskodás, a virágok ültetése, ápolása (ami ugyanúgy fog történni a jövőben is, mint addig, mondja az író a gyerekeinek, holott tudja, hogy már semmi sem történhet úgy, mint addig). A könyv, ami napló is, szükségképpen a lineáris idővezetés módszerével él. Az idő, a mindennapi aktuális jelen is több mint a fizika puszta időfolyama. Ez az idő erkölcsi, érzelmi, lelki töltéssel is rendelkezik. Ebben a jelenben folyamatosan ott van a múlt is, a gyerekkor, a nagypapa, nagymama, anya, apa, a falu, a háborúk és minden más. Ott vannak a jelenben az elmúlt halálok. Az apáé, a nagymamáé. Az apa halála rendkívül hangsúlyos, az író számára feldolgozatlan trauma. Az anya kérése ellenére elhagyták a kórházat, s másnap már csak a halál tényével szembesültek. A hagyományos paraszti vagy vidéki társadalomban az elmúlás is közösségi esemény (bár, ahogy Hamvas mondta, meghalni csak egyedül lehet), s itt éppen ez a törvényszerűség sérült, a haldokló átkísérése az életből a halálba. A nagymama már a család körében halt meg, ott megtörtént a búcsú, az utolsó simogatás. Az emlékekből megelevenedő halálok funkciója, hogy előkészítsék az utolsó halált, a feleség halálát. Ezt kellene megírni, de ez lehetetlen. Nem szerencsés a kifejezés, de írói bravúr, ahogy Háy ráközelít a mű központi elemére. A keretrendszert a világot átjáró vírus adja (ez a naplóforma igazi funkciója, keretet ad), majd ebben a naplóban kiemelten megjelenik a nagypéntek-nagyszombat-húsvét, vagyis a halál-pokoljárás-feltámadás hármasa. A szakrális eseménysor hétköznapi elemekkel telítődik, deszakralizálódik, a másik oldalról viszont a hétköznapi eseményeket szakralizálja az erkölcsi minőséget is hordozó idő. A szent három nap igazi tétje nem más, mint felkészülés a történet végének megírására. S valóban, az utolsó rész már nem napra, hanem órára, sőt fél órára lebontva részleteződik. Nulla órától indul, s 23 óráig tart. Eddig van az író a felesége mellett, ekkor jön a gurulós kocsi, s szakítja el az utolsó időben mellőle a haldoklót. Nincs befejezés, nincs 24. óra. „Nézett a kocsi után. Ez volt az utolsó óra.” A végkifejlet? „Feltámad a szél, feltámad a tenger. De nem támad fel egyetlen ember sem.” Ez a ráció, az értelem utolsó mondata. A 23. óráé. De nincs 24. óra. Mert a halál, mint az emberi élet utolsó pillanata, ésszel felfogható, de a 24. óra a léleké, amely nem képes a halál, a végső elmúlás rideg, kórházi tényét elfogadni. A kimondhatatlanság befejezetlenség is egyben.
Háy János könyve felkavaró, fájdalmasan szép könyv. De okos könyv is. Az írója nagyon jól ismeri az életet, ebből következően önmagát is. Az ilyen művekre szokták mondani, hogy nagyon finom, érzékeny mű. Csak egy apróság. A magas művészetnek nagyon magas gondolatai vannak életről és halálról, s mindezt nagyon magas esztétikai formában képes kifejezni. Mekkora teljesítmény azonban a hétköznapiban, a teljesen bumfordiban észrevenni az élet esztétikumát? Mire gondolok? „Az időbe süppedő nem szégyelli, hogy megsiratja őket, hogy mindenen elkönnyezi magát, a leghülyébb sorozatokon is, a Don Matteón például, ami olyan, hogy tényleg rendkívül csendes film, a főszereplő a Bud Spencer-filmek valahai nagy vitéze, Terence Hill, most elvénült papot játszik, biciklivel jár, szó sincs autós üldözésről, és olyan ájtatos képe van, mint egy aranyos állatkának egy mesefilmből, minden a lehető legközhelyesebb benne, de minden pillanatában van egy örök igazság. Elsírja magát, mert ki ne sírna olyankor, ha az igaz szerelem győz, ráébred a hibájára egy bűnöző, vagy üdvözlégymária megoldja a gondokat, s ahogy sír, egyre magasabb lesz a saras víz körülötte, s végül, még a sorozat biztosan tart, vagy épp készül az újabb évad, de ő belesírja magát a pusztulásba. Ne haragudj, véletlen volt.” Egyszerűen zseniális, ahogy egy banális filmsorozat banális filmkockái mögött is megláttatja a mindennapokon túlmutató esztétikát, s mindezt szervesen beilleszti saját könyvének világába.
Szólni kell végezetül a könyv egyik leghangsúlyosabb eleméről, az élet és irodalom összefüggésrendszeréről. A folyamatosan visszatérő, mindvégig jelen lévő önreflexív gesztus az alkotás lélektanába és módszertanába nyújt betekintést. Az írás folyamatos küzdelem az anyaggal, a témával, önmagával. Az írásnak pontosnak kell lennie, a valóságot kell tükröznie, nem hazudhat, mert a legfontosabb kritérium az igazság. De mi a valóság, mit jelent a pontosság, mit az igazság? A március 19-ei bejegyzés (Bírság) ezen alapvető kérdéseket teszi fel („Milyen esélye van az igazmondásnak? Ez ugyanaz a kérdés, hogy van-e esélye az autentikus műalkotásnak, hiszen igazmondás nélkül a mű is megszűnik létezni, helyesebben nagyon is létezik, csak nem igaz, ezért aztán nem is autentikus. Mi az, hogy autentikus?”), megválaszolatlanul hagyva őket. Háy Jánostól rendkívül távol áll az omnipotens írói szerep. Kérdéseket tesz fel, de végleges és visszavonhatatlan kijelentéseket nem tesz. Úgy tűnik, minden egyes mondata, bekezdése komoly belső küzdelem eredménye. Az írás alkotás, de rendkívüli koncentrációval, őrlődéssel megszületett alkotás. „Keresem a mondatot. Az író tulajdonképpen mondatkereső. Keresi az éppen odaillőt, mert úgy tudja, van olyan (…) Az író tudja, hogy nem akármelyik mondat kerülhet a megadott helyre. Nincs demokrácia, nincs minden mondatnak szavazati joga, parlamenti képviselete, és még a szükségállapot sem emelhet törvényerőre bármely mondatot. Az esztétikum nem objektív, nincsen olyan mérleg, amivel pontosan le lehetne mérni, mennyit nyom egy esztétikai tárgy.” Folytathatnánk az idézetek sokaságával, de inkább nem. El kell olvasni a könyvet. Nem könnyű olvasmány, de az élet sem könnyű. Csak viselhető. És fájdalmas. De ettől szép és felemelő, akárcsak Háy János műve.
 

Vissza a tetejére