Büdös és halott


Kétezer végtelen nyara. Anita és Misi a Margitszigeten találkoznak. Harmincöt évesek. Nita tíz éve Amerikában él. Kisiskolás koruktól a gimnázium végéig egy osztályba jártak. Nita egy könyvet és egy papírzacskót vesz elő a táskájából. Először a könyvet adja oda Misinek. „Mi ez?”, kérdi Misi. „Hát az első köteted”, mondja Nita. „Kinyomtattam a nekem írott leveleidet, beköttettem, itt van, te írtad. Két példány létezik belőle a világon. Az egyiket dedikáld, mondjuk, nekem. Mondjuk ezt. Ne izguljál, nálam van a másik is, megkapod”, nevet rá a lány. Neki mindig lány lesz, úgy fog rá gondolni még kétezerhúszban is. Misi forgatja a könyvet, rendes könyv, ott van rajta a neve, címet is kapott, copyright, Rejtelmek Kiadó, Boston. Őrület. Elszégyelli magát. Nita erős akcentussal beszéli a magyart. „Hoztam tollat is. Amerikai. Írjad ezzel! Aztán tedd el emlékbe! Vagy emlékül?” Nevet. Sokat nevet, nem kényszeresen; ez a nevetés hitelesíti az amerikaiságát. Igaz, mindig is sokat mosolygott meg nevetett, talán ezért is hitték el neki könnyen, hogy egyszer amerikai lesz. Kétezerben már az. Van amerikai férje, akit többször letartóztattak, mert a rakéták ellen tüntetett, igen, talán a rakéták ellen. Misi nem biztos benne, nem jut eszébe, mi ellen tüntetett Nita férje, de az biztos, hogy van egy lányuk, aki kicsit tud csak magyarul. Makón nyaral a rokonoknál. Az apja meg Bostonban várja őket, ha éppen nincs börtönben. De az is lehet, hogy megint lelocsolt festékkel valami rakétát, bármi megtörténhet Amerikában, gondolja Misi, úgyhogy Matt, így hívják a fickót, lehet, hogy megint csücsül. A könyv miatt majdnem elsírja magát. Rájön, mennyire szereti a lány. A francba! Minek ment Amerikába? Ő nem akar Amerikába menni. Pedig Nita sokszor elmagyarázta neki, hogy ott tényleg szabadság van, akár komplett náci egyenruhában is tüntethetsz a zsidók vagy a négerek ellen, ha nem verekszel, nem öntesz le rakétát semmilyen színű festékkel, hagynak véleményt nyilvánítani. Bármilyen agyament véleményt. Hangoztathatod a fehér felsőbbrendűséget, mondhatod, hogy az elnök egy kretén, nyilvánosan lehetsz buzi vagy homofób, akár még komcsi is, az a lényeg, hogy mindezt szabadon teheted, nem akadályozhat senki, mert egyedül csak akadályozni nem szabad. Sem a rakétákat, sem a buzikat, sem a négereket, de még a homofób nácikat sem abban, hogy azok legyenek, amik. Mert az akadályozásért jogosan jár büntetés, ezt még ő is elismeri, a férje pláne, nem is beszélve a látens homi nácikról meg a prűd sztálinistákról. Most, hogy újra erről beszél a lány, Misi bólogat, „hát ja, igen, persze”. Nita odatolja Misi elé a papírzacskót. „Itt a pénz, fogjad, adjad az orvosoknak, csinálják meg jól a műtétet.” Vastag a zacskó, sok dollár van benne. Mindenféle címletek. Misi nem tudja szétszálazni magában a szerelmet, a hálát, a szégyent, a számítást és a szentimentalizmust. Hogy mi hány százalék, s ami a százból marad, az micsoda. Elteszi a pénzt, ír valamit a könyvbe, visszaadja Nitának, cserébe megkapja a világon egyedül létező dedikálatlan példányt. Ülnek a padon, bámulják a Dunát. Hát nem egy Mississippi, az tény. Misi tudja, mi jön, nem akarja, hogy jöjjön. Jobb lenne, ha megölelnék egymást, vagy elhúznának egy másik szigetre meghallgatni Lou Reedet. Az nagyon frankó, még a világnak ezen az unalomfüstben fuldokló perifériáján is, amikor Lou félig énekli, félig mondja, hogy „hey honey, take a walk on the wild side”. Biztos másként és másért, mint Amiban, de fullra cool, szóval őt kéne inkább hallgatni, ehelyett Nita elront mindent, aminek a roncsolása eddig egyedül Misi előjoga volt. „Vigyed a pénzt, csinálják a műtétet, aztán gyere velem! Te is fiatal még, én is fiatal, kezdjünk tiszta lappal. Menjünk Amerikába! Ez itt nem élet.” Misi kérdezné, mi lesz a férjjel és a rakétákkal. Szabad-e magára hagyni azt a drága embert, hogy feleség és gyerek nélkül küszködjön akkora böhöm fegyverek és letartóztató rendőrök ellen, de Misi nem kérdez, csak rázza a fejét. „Nem lehet, mondja, nem tudok”. „Te nem vagy szabad”, mondja Nita. „Ez igaz”, ismeri el készségesen Misi. „Hát ezért kell neked velem jönni, hogy legyél szabad Amerikában.” „Nem, Nita, mondja gyengéden Misi, maradj itthon, az lehet pálya, ha szeretsz, de tudom, hogy szeretsz.” „Hülye vagy? Inkább élek valami bunkók lakta texasi porfészekben, mint Pesten, gyere te”, mondja a lány. „Nem lehet, Nitocska, nem tudok angolul, félek a fegyverektől, rajtad kívül itt van mindenkim, meg aztán még csak nem is Pesten képzelném el az életem. Van egy falu, és a mi szerelmünk sem annyira feltételek nélküli, mint ahogyan ott elfogadnak. Nem tudok és soha nem is fogok tudni menni.” Nita dühös, már-már lesajnálóan néz Misire. „Értem”, mondja. „Én elválok, ha jössz, ha nem. Miattad. De ha maradsz, akkor is.” ,,Sajnálom”, mondja Misi, miközben rágyújt. És tényleg sajnálja. Régóta fél tőle, hogy végiggondolja kettejük közös történetét. Halogatta, hát ez lett belőle. Nita felmarkolja a táskáját. „Gyere, mondja, kísérj el a villamosig, nemsoká indul a vonat Makóra.” Szótlanul sétálnak egymás mellett, majd álldigálnak a megállóban. Amikor feltűnik a villamos, megcsókolják egymást. „Ha meggondolnád magad, küldj egy esemest, még egy hétig itt vagyunk.” „Jó”, mondja Misi, de mindketten tudják, hogy nem gondol meg semmit. Nem szokása a meggondolás. „A cigiről meg szokj le, büdös leszel tőle, és halott”, kiáltja Nita az indulni készülő villamosról. Mindketten sejtik, hogy valószínűleg ez az utolsó mondata számára. Hamarabb pusztul el a föld, mint hogy ők még egyszer egymással és csak egymással beszélgessenek. Misi nézi a távolodó villamost. Megrendülést kellene éreznie, de még megkönnyebbülést sem érez. „Jó”, súgja maga elé.
 

Vissza a tetejére