Mirnics Zsuzsa

2001/2 - A vesztes mese

A vesztes mese

Mikor is meséltünk kisgyermekünknek legutóbb?

Mesélünk-e egyáltalán, vagy elhessegetjük a mesét kérő gyereket, hogy nincs rá időnk - mert el kell még mosogatnunk, ki kell teregetnünk, vár a halom vasalnivaló -, s a csodás történetet tőlünk váró kicsit odaültetjük a képernyő elé, miközben még valóban feltesszük a másnapi ebédet, elmosogatunk vagy rendbe tesszük a fürdőszobát.

Mesélünk-e? Kell-e a mese?

Az igénnyel, a meséléssel kezdődik a gond.

Ha gyermekünknek szerencséje van, akkor azok közé a ritka szülők közé tartozunk, akiknek a szülei vagy a nagyszülei még meséltek, s akik ismerik a csodálatos jót, az élő mese varázsát; akiknek esetleg nem olvasták, hanem mondták a mesét; akit ölbe vett a nagyapa-nagyanya, s úgy szőtte, formálta, igazította a mesét, hogy maga is átélte a történetet, ám úgy tartotta kézben a mese fonalát, hogy közben ügyelt az unoka rezdüléseire is: ámulására, ha csodát tett a hős, izgalmára, ha veszélybe került, félelmére, ha bajba jutott - s nem is hagyta sokáig kétségek, félelmek között; a mesét mindig úgy alakította, hogy a gyermek szorongását feloldja, bizalmát megnyerje, a szerencsés, szép befejezés örömét megadja.

Ha így meséltek nekünk, gyermekünknek szerencséje van, mert gyermekként megéltük a mese varázsát, s most magunk is mondunk mesét. De kevés mai szülőnek adatott meg, hogy mesélés közben szívhatta magába a fantáziavilág történeteinek sok-sok izgalmas kalandját, élményét és szép üzenetét. A legtöbb mai szülőnek már nem meséltek. Már a mai szülők gyermekkorát is a tévé-mesék töltötték ki, s teret kért a videó is, melynek számtalan vitathatatlan előnye mellett már új korában is volt egy átka: a mesét, a történetet újra és újra vissza lehetett pergetni, gépiesen, mindig hajszálnyira pontosan és szájba rágva. Újdonsága miatt ezt a szellemi rágógumit a felnőtt is élvezte, olykor együtt fogyasztotta a gyerekkel. A szülő nem mesemondóvá vált, hanem maga is fogyasztója lett a végtelenségig újrapergethető történetnek.

Az alkotást - a formálható, alakítható bűvös mesét - száműzte a fogyasztás.

A szülő, aki nem mesél gyermekének, mert gyermekkorában neki sem meséltek, nem tud(hat)ja, mennyi szellemi jótól fosztatott meg, s milyen kincstől fosztja meg maga is gyermekét. S itt nem a mese didaktikus, az életben eligazító lehetőségeire gondolok, bár kétségkívül ez rendkívül fontos (s emiatt teszek is most egy kis kitérőt): hiszen a mesében a jó mindig elnyeri jutalmát; s a jóban, az igazságosságban hinni, ez egy kisgyermek számára - maga a biztonság. Ha elfogadom Tolkiennek, a fantasy-irodalom atyjának négysarkú tételét: a jó mese alapja a képzelet, felgyógyulás, menekülés és a vigasztalódás, akkor a képzelet nem szorul magyarázatra. A felgyógyulás is egyértelmű: a mesehős „kigyógyul” kétségbeeséséből, a menekülés pedig, hogy elhárulnak a veszélyek. A legfontosabb azonban mégis a vigasztalódás: a mese szerencsés befejezése - értelmezésemben: maga a megnyugtató biztonság nemcsak a mesehallgatás idején, hanem később is. A mesehallgató gyermek számára ugyanis a mese nem ott ér véget, ahol a mesemondó, -olvasó felnőtt befejezi a történetet. A gyermek képzeletben újra meg újra átéli a mesét, gondolatban szövögeti a hallottakat, „alkalmazza”, a világra vetíti. A mese segít neki megértenie önmagát, helyzetét, kicsiny voltát, csökkenteni, derűvel oldani szorongását, megismertet vele fontos érzelmeket, eseményeket. Eligazítja tapasztalatlanságánál botladozó bizonytalanságát egy felfedezendő világban, ahol nap mint nap ismeretlen dolgok zúdulnak rá. Ezért különösen kedveli az önmagáról, a szülőről, nagyszülőről vagy a hozzá hasonló kisgyerekekről szóló ún. életmeséket. Életmesék születtek Délvidéken is, ahol azonban a távozott vagy elkedvetlenedett írók óta/után vékonyan csordogált a mese, s tíz év alatt összesen öt meséskönyv született: Németh István, Jódal Rózsa, Mirnics Zsuzsa, Burkus Valéria és Szabó Palócz Attila egy-egy kötete. A mesék egy része a Mézeskalács és Jó Pajtás gyermeklapokban, a Magyar Szó és 7 Nap gyermekrovatában jelent meg.

Rövid kitérőm után: a mesében rejlő sokféle, személyiségformáló lehetőség nagyon fontos. De a mesének el kell jutnia a gyerekhez, azaz lehetőleg mesélni vagy olvasni kell neki. Hogy a zaklatott, veszéllyel teli, világból naponta hazatérve, otthon, a családban a gyermek egy-egy meghitt mesehallgatás közben és után úgy érezze: fantáziaéletében nincs egyedül, részese egy közös élménynek, történetnek; hogy rájöjjön: az erősekkel is történhetnek rossz dolgok, és a kicsi is lehet erős és győzhet; s közben vele van - mesemondóként - az, akire a legnagyobb szüksége van, s akit legjobban szeret.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni: a gyermek biztonságához kell a mindennapi, nyugodtan elmondott-elolvasott mese.

A mesemondástól ne riasszon el senkit, hogy nem tartja magát jó mesemondónak. A közös élmény öröme a lényeg. Nyugodt szívvel vegyük ölünkbe a gyermeket vagy kuporogjunk melléje. Csak ne hagyjuk magára a videóval, tévével! S amíg mesélünk, tegyük félre gondjainkat, figyeljünk rá teljesen - kevés együttlétünk legyen tartalmas. S egyszer majd, ha felnő, kérdezzünk rá ezekre a mesemondásokra: minden bizonnyal egyik legszebb gyermekkori élményeként őrzi őket.

(A szerző a vajdasági Mézeskalács szerkesztője)

Vissza a tetejére