„Én a Sáron rózsája vagyok, a völgyek lilioma” — olvassuk a bibliai Énekek énekében (2. fejezet, 1. vers). Csakhogy az igazsághoz tartozik: a rózsát, ezt az illatos, színpompás növényt a Biblia földjén egyáltalán nem ismerték, Izraelben ugyanis nem volt őshonos, noha nem messze onnan (Kis-Ázsiában, Észak-Afrikában és a Vörös-tenger arábiai partjain) egy-egy fajtája előfordul. (Plinius római történetíró egy szíriai, damaszkuszi rózsáról is említést tesz.) Ezzel szemben a hagymás növények többsége a Szentföldön vadon nő, kora tavasszal virágzik, azután gyorsan elszáradnak, de hagymáik a forró nyárban is megőrződnek. Így Izraelből származik a liliom, a tulipán, az anemóna (a szellőrózsa), a kikerics és sok más, világszerte közkedvelt virág. A rózsának ez az egyetlen bibliai előfordulása mégis szinte szállóigévé tette ezt a mondatot: a „Sáron rózsája” kifejezést mindmáig a különleges, keleti szépségű hölgyek jelzőjeként használjuk, holott a rózsa itt voltaképpen a bibliafordítók sajnálatos tévedéséből ered.

A Szentföldön, a Földközi-tenger közelében húzódó, termékeny Sáron-völgye különösen kedvelt lelőhelye az apró, színpompás növényeknek — természetesen a rózsa kivételével. A szállóige forrása Károli Gáspár fordítása, és ezt a tévedést követi a későbbi katolikus fordítás is. A kétnyelvű (IMIT) Bibliában nárcisz olvasható, ami legalább valóban őshonos izraeli virág, pontosabban hagymás növény. Löw Immánuel, a tudós, mártírhalált halt szegedi főrabbi Die Flora der Juden (A zsidók növényvilága) című négykötetes, alapvető művében megállapította, hogy az idézett bibliai versben valójában őszike szerepel, a liliom mellett. Ezt a tényt, többek között, nyelvi alapon is bizonyította: a héber havacelet (az őszike) a hací-bacél (fél-hagyma) szóból ered, míg a sosana (a liliom) neve a héber hatos számjegy nevével (sés) rokonítható, a liliom virágja ugyanis éppen hat sziromból áll. (Mellesleg, Sosana a héberben női névként is használatos, ez nem más, mint a világszerte ismert Zsuzsanna.)

A keresztény jelképként ismert „jerikói rózsa”, amelyet egyesek „Szűz Mária rózsájának” is neveznek, sem tartozik a rózsafélék közé. A mellesleg nem is jellegzetesen jerikói, igénytelen növény — a Pallas Nagylexikon leírása szerint — „apró, egynyári, keresztesvirágú fű, amely Egyiptom, Szíria és Arábia homokos mezein nő. Gyakran török házalók árulják. (...) A nedvszívó jerikói rózsáról mindenféle mendemondát beszélnek, a Szentföld zarándokai azt híresztelik, hogy karácsony éjjelén újra kinyílik, de csak akkor, ha kálvinista nincs a házban. A középkor orvoslatában, az álomfejtésben és kártyavetésben nevezetes szerep jutott neki”. A jerikói rózsa (tudományos neve Anastatica hierocliontica) egyébként valóban egy különleges érdekességgel bír: a növény szára és ága, amely egykönnyen elszárad, vízbe helyezve, vagy párás levegőre jutva újra megtelik nedvességgel, kitágul, és szinte újraéled. Ezért lett belőle a néphit szerint a feltámadás vagy tágabb értelemben az egész Szentföld (Izrael országának) szimbóluma.

A rózsa Európában (de más tájakon is, elsősorban Kínában) mindvégig népszerű volt, nem véletlenül találkozunk vele nemesi címerpajzsokon és a gótikus ablakokon (a híres rozetta-díszítésben) vagy akár a Rákóczi-család sárospataki kastélyának híres rózsatermében, ahol sub rosa (a rózsa alatt) szőtték titkos terveiket a Habsburgok ellen. Virágunk igazi virágkora mégis inkább a XVIII. végére, a XIX század elejére tehető, amikor a rózsa divatja minden elképzelhetőt felülmúlt. Mindez a korabeli zsidóság történetében is éreztette hatását. A zsinagógák és a zsidó otthonok díszítő elemeiben rendkívül gyakori volt ekkor a rózsás mintázat, a textíliákban és az ötvösmunkákon egyaránt. A zsidó asszonyok imakönyveit rózsamintás kötéssel látták el, s a hölgyek a szívük lovagjától kapott virágot is annak lapjai közé préselték. Ez idő tájt kezdték a zsidó lányokat a mindmáig divatos Rózl, Rézl, Rózele nevekre — nem éppen ideillő szóval — „keresztelni”, amelyet Izraelben, újabban a modern héber Vered vagy Varda (= rózsa) névre alakítottak át.

A „kalapos király”, II. József rendeletbe hozta, hogy birodalmában minden zsidónak német családi nevet kell felvennie. Az érintettek ugyan elvileg maguk dönthették el, milyen nevet válasszanak, de — „jó” magyar szokás szerint — a helyi jegyzőnek fizetni kellett azért, hogy ez a név szebb hangzású legyen. A gyakorlatban többnyire a jegyző maga adott nevet a jelentkezőknek. Ha az illető alacsony volt, Klein, ha magas, Grosz, ha fekete haja volt, Schwartz, ha barna, Braun, ha szőke, Gelb lett belőle, míg a sápadt, zöldes arcú a Grün nevet kapta. Ha a jegyző tudta róla, hogy tehetős, mégsem fizetett, olykor még gúnynevet is adhatott neki: ilyen például a híres Dreyfuss (= háromlábú) családnév... Persze, aki átadta a baksist, szép hangzású névben részesült. Érdekes azonban, hogy ez utóbbiak majdnem kivétel nélkül „rózsás” nevet választottak: így született meg a zsidó családoknál mindmáig gyakori Rosenberg (= rózsahegy), Rosenthal (= rózsavölgy), Rosenbaum (= rózsafa), Rosenzweig (= rózsaág), sőt az egyszerű Rosen családnév. Később e családok egy része megmagyarosította nevét, ám a rózsához továbbra is ragaszkodtak. Ezt tette többek között Rózsavölgyi Márk zenész, akiről Petőfi írt verset, nemes várhelyi Rósa Izsó, a Szegedi Zsidó Hitközség legjelesebb elnöke vagy a világhírű operaénekes, Rózsa Imre és Rózsahegyi Kálmán színész családja.