Gamardzsoba, Szakartvelo!
Jó napot, Georgia (Grúzia)!
Grúzia, minek mennél Grúziába, mi van ott? Semmi! Sztálin ott született! – mondja T. Grúziáról vagy semmit, vagy halálosan belezúg az ember.
Gori, tíz éve még bombázták az oroszok, nyomorúságos piac, összetákolt, széteső bádog- meg lécbódék, a környékbeli utcákon is mindenki árul valamit, egymást érő egy-két négyzetméteres szupermarketekben, rozzant széken, a földön, újságpapírról, rongydarabról. Nagyon idős, tartásos asszony, talpig feketében, előtte zoknik, csecsebecsék, zsebkendők, eldobható akármik. Talpig feketében, talpig gyönyörű, viseltes, de nagy gonddal tartott fekete brokátruhában. A ház, a had asszonya lehetett, lehajtott fejjel viseli, hogy kenyérért seftel. Odébb tucatnyi férfi támasztja kedvetlenül a dzsipet, kistehert, matruskát, mit lehet tenni, fuvar nincs, enni kell.
Emeletes Sztálin áruház, rajta Dzsugasvili hatalmas fotója, óriás betűkkel: FOR SALE – nem kell senkinek. Sztálin háza betonszarkofágban, a népek vezérének egyetlen megmaradt szobra saját múzeumára tekint. Csak a turisták érdeklődnek, mi is bekukucskálunk a legendás páncélvonatba, kívül akármilyen, belül fényűző luxus, Sztálin-csecsebecsék kokaináron, igazuk van, akinek ez kell, fizessen.
Helyi szólás: „Sztálinon meg Beriján kívül Grúzia etette a Szovjetuniót, már ha volt miből.”
Strasbourgban a dóm lábánál sörözünk a lányommal, a szomszéd asztalnál francia férfitársaság, figyelnek, óvatosak leszünk, nem volt rossz tapasztalatunk, de nem lehet tudni, egyikük áthajol, milyen nyelven beszélnek, kérdezi, nagyon szép nyelv, szép a dallama, hangzása, nyugodt a ritmusa, főleg az idősebbé (én), mit tippelnek, grúz, albán vagy portugál, mondja. Majdnem talált, kis nép, kis nyelv. De honnan a grúz? Délies karakterünk miatt nyugaton olasznak, spanyolnak néznek, Erdélyben erdélyinek, grúznak most először. A rendszerváltozás óta Grúziából mintegy másfél millióan vándoroltak el (minden negyedik ember) Amerikába, Nyugat-Európába, az EU fővárosában is sokan élhetnek.
Elhagyott házak, falvak, régiók, düledező gyárkomplexumok, Grúzia mint ipari ország, nevetséges, az egész ország a mezőgazdaságra meg a védelemre épült. Az utak mellett Korondra emlékeztető cserépvásár meg a nyolcvanas évek Romániája, kopott pléhfazékban főzik a kukoricát, az erdőben összeszedett ágacskák ingyen vannak. Kóbor kutyák az elhagyott benzinkútnál, erdélyi tapasztalattal rettegek kiszállni az autóból, de nagyon szelídek, mindenhol szelídek a kóbor kutyák („ezek hegyi népek, verik a kutyákat”), rettenetesen soványak, övék lesz a Pick szalámis szendvicsem, itt már nem kell. Út melletti családi fogadó, fiatal férfi, pár szót ért angolul, teljes testével megfeszülve figyel, mindenáron meg akar érteni, ki akar szolgálni. Gyönyörű a feje, tökéletesen arányos a teste, mint a görög szobroké, csak nem márványfehér, hanem szénfekete. Argonauta, bukik ki belőlem, aztán hogy hülyeség, de nem, hát persze, az aranygyapjú földjén járunk, itt lakott valahol Médea, Iaszón ide hajózott érte 50 argonautával.
Háromezer éves kultúra, a második keresztény állam (Kr. u. 330), magányos nép, nyelvüket, írásukat csak ők ismerik, nyelvrokonuk tulajdonképpen nincs. Valamennyi népszomszédja – orosz, török, azeri, abház, örmény – ellenség. Nagyon ismerős a történelmük: perzsa, mongol, arab, oszmán, cári, szovjet hordák fölrobbantották, lerombolták, leigázták, lemészárolták, elhurcolták, fölaprították az országot egyszer, kétszer, sokszor. Velük szemben néhány hérosz: (ország)Építő Dávid király – Szent István és Mátyás egy személyben –, Tamar királynő, aki kiverte az összes ellenséget, meg a kereszténységre térítő Szent Nino (nálunk Szűz Mária). Ezeréves gigantikus barlangvárosok, lépten-nyomon a 6–12. században épített, egykor bikaerős várak, kolostorok, templomok. Nálunk késő római pannon, ott antik görög örökség, a Kaukázushoz láncolt Prométheusz mítoszával. Katonanép, mint a székely, a krétai meg a kozák, kemények, viharedzettek, erősek – a férfiember éberen alszik, álmában is fegyverén a keze.
Elsírja magát, mondta a nem túl nyavalygós Fellini a hatvanas évek grúz filmjei láttán. Abuladze, Sengelaja, Joszeliani, Danyelija világélvonalhoz tartozó filmjeiből ismerős tájak, hegyek, templomok, házak, arcok, karakterek. Elhúzunk a szurami vár mellett (hopp, ennek legendájáról az örmény Paradzsanov rendezett filmet, történet: lásd Déva vára!), aztán az orosz határ közelében az utolsó város Stepantsminda, a hegycsúcson a Szent Gergeti kolostor már tényleg Sengelaja, A fiatal zeneszerző utazása záró jelenetével. A pityerburgi zeneszerző afféle bartóki figura, rejtőzve, bujkálva próbál népdalokat gyűjteni, végre itt, az ortodox sokadalomban használni kezdi a gramofonját, de a semmiből tűz üt ki, az ott termő durva cári ulánusok összeszednek mindenkit, azokat is, akikkel a zeneszerző útja során találkozhatott, és elindítják a gyalogmenetet Szibériába…
Abuladze fekete-fehér Könyörgését most sem értem, hogy följöttünk a Szvanéti régióba, de valamit megérzek a hegyi népek nehéz múltjából, a tusfekete balladás végzetet. Hegyek közé zárt apró települések, gyimesi-patakák, ezernyolcszáz méter magasan, körben három-ötezer méteres járatlan sziklás-havas hegyláncok. tizenöt-húsz méter magas, 12. századi lakótornyok, lőrés nyílászárókkal, micsoda rettegő félelem kellett, hogy börtönbe zárják magukat a vérbosszú, a betörő ellenség meg a lavina elől! És mégis, a kolostorok ezekre a vad hegyi emberekre bízták, náluk rejtették el veszedelem idején káprázatos egyházi kincseiket, szent könyveiket, hatodik századi ógrúz bibliájukat.
Az aprócska fennsík aprócska repülőtere felé sétálok, szemben marcona, Zorba küllemű férfi, messziről érzem, hogy figyel, igazgatom magamat, futni azért tudok, közel ér, aprót hunyorít, mosolyog, nyitott jobbját fölemeli, csapjuk össze!, restelkedek, elpárolog minden gyanakvásom. Szvanétia, Mestia, álmok földje, ezért jöttünk, ezért az elzárt világért. Tíz éve még rablóbandák fosztogatták az utasokat, most Svájc- meg Székelyföld-hangulata van. Magyar pár sopánkodik, tegnap érkeztek, nem lehet jó kávét kapni, másnap el is mennek, persze megtaláljuk az olasz kávézót, pár négyzetméter, elücsörgünk a ház előtti lócán, a belső kis teremben turistalány cserél ruhát, a baristalány ukrán, erre járt, beleszeretett a vidékbe, váltótársa tejfehér dunyuska, mint írva vagyon, erősen rúzsozott és szintén nagyon kedves.
Georgia, Szent György országa szegény, de nem boldogtalan ország, otthon érzem magamat.
Tehenek mindenütt, soványak, szarosak, a fölmelegedett aszfalton sziesztáznak, tiszteletteljesen kerülgetjük őket. Mint a ’89 előtti Romániában, minden pusztul, esik szét, de olyan veszett tempóban építkeznek, mint a háború utáni horvátok. Mercedes, BMW, Volkswagen, Ford terepjárók, mikrobuszok, kivétel nélkül erősek, bírják a hegyeket, az úttalan utakat, jobb kormányos meg bal kormányos, Nyugat-Európa meg Amerika leselejtezett járművei, a ház rogyadozik, csak a szentlélek tartja, de előbb autó kell, hogy legyen pénz eladni, fuvarozni, mert az ipar megszűnt, csak a mezőgazdaság termel, meg a kezdődő idegenforgalom. A Rusztaveli sugárúton Sztálin-barokk birodalmi épületek, Mussolini meg Hitler épített ilyeneket, de minden új posztmodern épületen fölismerem a hajlékony grúz ábécé stilizált elemeit. Száz méterre az elegáns parlamenttől rogyadozó házsor, Csehov életveszélyes dácsáját biztonságos távolból nézzük; a száműzött Puskin meg Lermontov fedezte föl az irodalomnak a romantikus Kaukázust, jól érezték magukat, nem gondolták, hogy gyarmati országban vannak, a cár minden nép szabadságát elvette. Ahogy a nagy szovjet birodalom is. És elvette a nevüket is.
Otthon kartvélinek hívják magukat, országukat Szakartvelónak, a külföld Georgiának ismerte – az oroszok egyszerűen gruzovnak, teherhordónak, tkp. alja népnek, és lőn Grúzia. (Nem olyan bonyolult: magyar–Magyarország–Hungaria/Ungarn–Vengrija). A rendszerváltás után egy mozdulattal elvágták az orosz szálakat, elkezdték angolra kétnyelvűsíteni az országot, és tisztelettel megkérték a nagyvilágot, legyenek kedvesek ezentúl Georgiának nevezni. (Az MTA szerint megszoktuk, maradjon.)
Tbiliszi, Tiflisz, a főváros ortodox grúz, tradicionális multikulti és elképesztően élő, nyüzsgő. Muszlim negyed arab fürdővel, török fürdővel, kénes fürdővel, ortodox templom, örmény templom, zsinagóga egymás hegyén-hátán, mindegyik nyitva, a zsinagógában épp istentisztelet, óvakodva próbálnánk belesni – int a sekrestyés, maradjunk, balra a nők, G.-nek kipát ad, jobbra a férfiak. Az ortodoxban döbbenetes erejű, többszólamú férfiének zeng föl az égig, ebben az országban biztosan jelen van Isten.
De hát a grúz konyha, az egekbe dicsért! Megadjuk magunkat, mindent ki akarunk próbálni, levesek, mártások, szószok, zöldségek, húsok, sajtok, előételek, főételek, lecsengetők fejedelmien gazdagon fűszerezve. Először terítéket hoznak, mert természetesen mindenkor mindenki minden fogásból eszik, mindenbe belemártogat. Vodka, konyak, fél liternél kezdődik, háromnegyed liter, egy liter, csak a turistás helyeken rendelhető fél deci, de bor ott is csak üveggel. Mert a kartvéliek nem esznek, isznak, vagyis nem magukban esznek-isznak, hanem nagy családban, társasággal lakomáznak, roskadásig terített asztallal, pohárköszöntő renddel, és körmön, puha, finom bőrcsizmában táncolják ördögtől eltanult férfitáncukat, az étterem virtuóz, profi táncosait ujjongva tapsoljuk, mire a helybeli farmeres vendégek a placcra ugranak, és simán letáncolják őket.
Hogy történhetett, hogy semmi nem verte szarrá ezt a népet, hogy nemcsak túlélt minden rombolást, pusztítást, de megőrizte a stílusát? Finoman előkelő stílusát. Az új ház emeletes, hatalmas terasszal, díszes oszlopokkal, széles lépcsővel. De a régi, málló, düledező házak is kétszintesek, hatalmas terasszal, díszes oszlopokkal, széles lépcsővel. A férfiak hagyományos viselete katonai egységegyenruha, mint a székelyeké, kozákoké, de a nőké… a nőké inkább reneszánsz, fejedelmien előkelő ruhaköltemény.
Akárhogyan is, Grúziának, Georgiának, Szakartvelónak stílusa van. Talán Észak építette meg Európát, de élni csak Délen érdemes.
Vissza a tetejére