Hűbéresek
– Meggyógyult, Hudák elvtárs? – kérdi a párt megyei első titkárától Simon Elek, a propagandaosztály vezetője.
– Igen. Azt hiszem. Nem tudom – feleli az első titkár, és a Magyar Közlönyt letéve fájdalmasan néz a beosztottjára. – Ahol eddig fájt, ott most is fáj. Máshogy, de fáj. Főleg, ha megfordulok. Attól félek, a rák fölfalta a vakbelem, és már nem lehetett vele mit kezdeni, csak visszavarrták a műtéti sebet, és elhitették velem, hogy a beavatkozás sikeres volt.
– Ilyet csak nem csinálnak!
– Üljön le, Simon elvtárs. Kér egy kávét?
– Köszönöm, de épp az előbb...
– Na, még egyet!
– Már hármat ittam ma, ennél több nem enged elaludni.
– Három kávé egy nap… Valódi kávé... – mereng el Hudák. A panorámaablakhoz csoszog.
A nyárligeti pártház nem illik szecessziós-eklektikus környezetébe, de kétségkívül impozáns. Mint egy kurta száron lévő méretes buzogányfej. És tiszta üveg. A nép irigyli a sok fényért a kádereket, akik viszont szenvednek a napfénytől, mert májustól szeptemberig szaunává melegszik az épület. Hiába van központi szellőztetőrendszer.
– Tudja maga, Simon elvtárs, mikor ittak kávét a háború előtt a bokortanyaiak? Lakodalomban. De akkor is csak Franck cikóriát. Fejenként egy csészével. A bort is kimérték. Nem volt ám szabad töltögetés. Négy embernek egy kancsó nova, és slussz! Még azért is hálásak voltak. Mert hétköznap csak kútvizet ittak. Vagy teát kenyérhéjból. A tízholdas gazdák tartottak tehenet, a törpebirtokosok kecskét, de minden csepp tej ment a piacra. Különben miből fizették volna ki a földadót? A tányérba meg leginkább csak sztrapacski került. Tudja, mi az?
– Igen. A feleségem szokott…
– Mit tesz a sztrapacskira?
– Császárszalonnát, hagymát, túrót…
– Akkor egy kanál zsírban felpirították, és kész. A puliszkához is csak annyi jutott. A laskatésztára egy kis cukor meg prézli. Egyebet nem is ettek. Legfeljebb krumplilevest szalonnabőrrel. Meg köménymaglevest. Ma meg sör, bor, pörkölt, gulyás, hot dog szakadásig! Hízik is a nép. És mégis elégedetlen.
– Nem mindenki.
– De sokan. Jó dolgukban! Vagy mert unnak minket. Ezért kell bevezetni ezt a demokráciát. Hogy bebizonyítsuk a népnek: szabadság van. Olyan szabadság, amilyenben még sosem volt részük. A pénteki választásról jött beszámolni?
– Igen. De ez még csak a jelölőgyűlés volt.
– Vagyis arról. Hallgatom, Simon elvtárs.
– Hatkor kezdtünk a Krúdy moziban, ahogy meg volt hirdetve. Az első beszédet Sáros József elvtárs tartotta. Volt abban minden, mint a bazárban: hogy a költségvetési egyensúly, hogy a termékszerkezet-váltás, hogy az egyéni érdekeltség… meg a szakszervezet meg az osztályöntudat, a KGST, a Varsói Szerződés, a Népfront, a munkaverseny, a brigádmozgalom, a bürokrácia, ami ellen küzdeni kell…
– Most is részeg volt Sáros?
– Ivott előtte. Azért a szavakat érthetően ejtette. Csak a végén csuklani kezdett. Utána jött volna Balogh Tivadar, akivel le akarjuk váltani ezt az alkoholista fajankót, de felállt egy Szita Ervin nevezetű jósavárosi horgászboltos, és az egybegyűltek figyelmébe ajánlotta Boldogh Vilmos okleveles lótenyésztőt, akit mindenképp meg kell hallgatni, mert a törvény már megengedi a…
– …spontán jelölést. Így van. Tudtam, hogy baj lesz ebből! Boldogh persze, gondolom, jól beszélt.
– Logikusan, összeszedetten. A tényekre és feladatokra összpontosítva. Hol kell folytatni a járdaépítést, az útépítést. Hol lehetne építkezési telkeknek, hol víkendtelkeknek parcellázni. Honnan szerezzünk jó áron játszótéri felszerelést.
– Ahogy szokták ezek az izgágák. És Balogh Tivadar? Ő hogy beszélt?
– Sehogy. Azt súgta nekem, hogy elment a kedve az egésztől. Így Boldogh után rögtön szavaztattam. Boldogh kapott 275 voksot, Sáros 4-et, Balogh nullát. Boldogh és Sáros lesznek a képviselőjelöltek.
– Vagyis a tervünk becsődölt.
– Nem csődölt be. A párt célja, hogy a demokrácia erősítése érdekében lehetőleg többes jelölés legyen. És többes jelölés lett. Az is célja a pártnak, hogy ideológiailag az ő politikáját követők kerüljenek az országgyűlésbe. És Boldogh párttag. Aktív tag. Az is célja a pártnak, hogy megnyerje a magánvállalkozókat. És Boldogh maszek. Sikeres maszek. Az meg a mi célunk volt, hogy Sáros bukjon meg. És ez sikerülni fog, mert már a jelölőgyűlésen is leszerepelt.
– Hát igen… ha így nézzük, akkor nincs baj. Nincs baj – mondja Hudák, és a tarkóját vakarva visszaül az asztalához. Gyűrött arcáról az sugárzik: Baj van.
– Hudák elvtárs…
– Igen?
– Mi a gond? Látom, hogy valami…
– Rámászott.
– Ki? Kire?
– Takácsné.
– Az szokott. Minden pesti vendégre.
– Mintha azok csodalények lennének.
– Özvegy szegény.
– Meg ribanc.
– Az. De jól tartja magát.
– Most Futtingert, a Reggeli Hírek leküldött tudósítóját nézte ki magának. A férfi már a mozi vécéjében megdöngette. Ettől és a büfében lehúzott konyaktól Futtinger úgy elkábult, hogy rosszul diktálta le az eredményt a szerkesztőjének. Úgy, hogy Balogh és Sáros a két befutó. Boldogh, Balogh: összekeverte. Hasonlít a két név. De ez nem mentség. Na, rosszul jelent meg másnap a lapban, és a tegnap esti tévéhíradóban, ahogy felsorolták mind a négyszázötven képviselőjelöltet, megint rossz név szerepelt. Ekkora blamázs!
Simon Elek arcán kárörvendő mosoly jelenik meg. Aztán belévillan, hogy ő is azok között van, akik szégyenbe kerülhetnek. Ezért inkább keresztbe fonja a kezét, és összeráncolja homlokát.
– Valamit nem értek, Hudák elvtárs. A hivatalos jegyzőkönyvet és másolatait éjfélkor futárral elküldtük a pártközpontba, a kormányirodára és a választási központba. Az eredményeket pedig telexen a MTI-be. Nem érkeztek volna meg?
– Mindenhová megérkeztek. Ez egészen bizonyos. De az újság szerkesztője baszott megvárni az éjfélt, az MTI összefoglaló jelentését, és azokat az adatokat közöltette le, amiket a tudósítók bediktáltak. És a tévéhíradó szerkesztője is baszott utánajárni az eredményeknek, felolvastatta azt, ami a Reggeli Hírekben megjelent.
– Hát… kínos. De azért nem a világvége. Elvégre sajtóhibák előfordulnak. A tévé és az újság kiad egy helyesbítést.
– Természetesen gondoltak erre a pesti (és Hudák ösztönösen felfelé mutat a kezével) elvtársak, de van néhány gond. Az egyik: spontán és eredményes jelölési kísérlet csak itt, Nyárligeten volt. Ami még talán nem baj, de nagyon nem lenne jó, ha elterjedne a híre.
– Hát igen, ha helyesbítgetnének, felkapnák az emberek rá a fejüket.
– …ha elterjedne a híre, hogy a népnek nemcsak joga van képviselőjelöltet állítani, de nálunk élt is ezzel a jogával, a következő választásokon, öt év múlva, elkezdenének az elégedetlenkedők országosan szervezkedni, és mindenütt spontán jelöltet állítanának. Ettől már csak egy lépés, hogy pártot alapítsanak! Márpedig így a pártnak, a mi munkáspártunknak nehéz megtervezni az országgyűlés összetételét. Márpedig azt tervezni kell! Hiszen a választások lényege, hogy a párt újra és újra bebizonyítsa: szilárdan támogatja őt a nép. A dolgozó nép.
– Ugyan, Hudák elvtárs! Többpárti választások kilencvenben? Ez már a fantasztikum határát súrolja.
– Lehet. De történtek már meghökkentő dolgok ebben az országban. További baj a helyreigazítással, hogy akkor Boldogh képviselő lesz.
– Ez szinte biztos. De ez nem baj. Boldogh aktív alapszervezeti tag.
– Aktív? Inkább lázító!
– Szokott kritikát megfogalmazni, de hát a párt szerint az építő kritika hasznos.
– Amikor ezt kijelentette a párt, még tényleg az volt. De mostanra már mindenki a száját tépi és ócsárol. Főleg a párton kívül. De belül is. Képzelje el, hogy beterjesztenek valami törvényjavaslatot, és lesz egy ellenszavazat! És pont Nyárligetről! Borzalom! A pesti elvtársak megnyuvasztanának minket.
– Ez benne van a pakliban, bár az esélye elenyésző.
– Nem lehet benne a pakliban! Újra meg kell csinálni az egészet!
– Micsodát?
– A képviselő-választást!
– Most még csak a jelölőgyűlés volt.
– Vagyis azt. Mindegy. Új jelölőgyűlés, új jegyzőkönyvek visszadátumozva. Azzal az eredménnyel, ami megjelent a sajtóban. Balogh 275 szavazat, Sáros 4 szavazat. Boldogh nulla szavazat.
– Ez lehetetlenség.
– Maga fogja megszervezni. E hét péntekre.
– Nem vállalom. Az a 275 ember, aki Boldoghra adta le a voksát, már azért lázongani fog, hogy új jelölőgyűlés lesz. És ha ráadásul nem Boldogh fog befutni az első helyre…
– Nem ő fog befutni. És a nép sem fog lázongani. Mert Boldogh bejelenti, hogy családi és egészségügyi okok miatt visszalép, s egyszersmind meleg szívvel ajánlja maga helyett Baloghot.
– Mi a fenéért lépne vissza?
– Mert maga meggyőzi.
– Mivel?
– Magára bízom.
– Nem vállalom.
– Nincs maguknál nagy zsúfoltság otthon?
– Szó, mi szó…
– Maga, a felesége, a fia, a lánya, a lányának a férje…
– Kerülgetjük egymást.
– Mikorra várja a lánya a kisbabát?
– Jövő hónapra.
– A kicsi születésének örömére kapnak a lányáék egy lakást a tanácstól.
Simon nagyot nyel. És elméje kettéválik a félelem és az öröm küzdelmétől. Az öröm győz.
– Ez… csodálatos ajándék lenne. De ők inkább OTP-s lakást szeretnének.
– Akkor olyat kapnak.
– Köszönöm. A nevükben is.
– Szívesen. Persze a lakás árát, azt azért, részletekben, ki kell majd fizetni.
– Természetesen.
Simon Elek sokszor járt már Gyulamajorban. Május elsején itt rendezik a munkás-paraszt találkozót. Ami sör-virsli és nótázás. Gyulamajor a Gyulay grófok lovászatából lett a téesz lovászata. Ám a hatvanas évek végére a traktorok kiszorították a négylábú igavonókat. A téesz versenylovak tenyésztésével próbálkozott sokáig. Prémium tenyészméneket nem sikerült előállítani. Csak veszteséget. Boldogh Vilmos megvette a lerobbant telepet, és az azóta virágzik. Minden boxnak lakója van, egymást érik lovat eladó és vásárló kuncsaftok. Amit nehéz megérteni, mert úgy kinézetre minden a régi. Az épületek kopottak továbbra is. Ráadásul Boldogh korábban a téesz állattenyésztési ágazatvezetője volt. Ott azonban nem tudott kiteljesedni. Vagy túlzottan is kiteljesedett.
Simon Elek elmondja Boldoghnak, miért jött. Az nincs is igazán meglepve. Egy szivart ropogtat. Nem kínálja meg vele a vendégét. Igaz, ő sem gyújt rá. Csak gusztálja. Aztán feláll, és elindul a manézzsal egybeépített főistálló felé. Lovakról beszél, a sok szakkifejezést nem érti a propagandista. A lótenyésztő ráadásul két méter magas. Ő lép, Simon fut. Egy középső álláshoz érkeznek. A karám fölött kidugja fejét egy ló. A tenyésztő vakarni és simogatni kezdi a jószág homlokát. Az kéjesen nyerítget.
– Szóval lépjek vissza? – tér a lényegre Boldogh.
– Igen.
– És ajánljam magam helyett Baloghot?
– Ezt szeretnénk.
– Mert maszek vagyok. Az a baj.
– Mondtam, hogy nem. A párt támogatja a magánvállalkozásokat. De ön már most is nagyon elfoglalt ember. A lovardát pedig folyton felügyelni kell. Legyen inkább tanácstag. Az kevesebb elfoglaltságot jelent, nem kell feljárnia Pestre. Tiszteletdíjat viszont azért is kapna.
– Aha. Tehát az egész az én érdekemben történik – és itt megkeményedik a hangja. –Szerintem viszont minden a maguk, a párt múmiáinak érdekében! – ekkor már ordít. – Akik azt akarják, hogy soha semmi ne változzon! Nehogy dolgozni kelljen, nehogy más is odaférjen a húsosfazékhoz. Akik megzsarolnak minden reformpártit, aki többet akar a poshadásnál, aki igazi pártéletet, igazi párt- és állami demokráciát akar. Megzsarolják, hogy mit csinált 56-ban, hogy csalja a feleségét, hogy nem csalja, de csak azért, mert buzi, hogy sikkasztott, hogy nem jelentette, hogy más sikkasztott. Vagy lefizetik. Vagy meg is zsarolják, és le is fizetik. Jó munkahellyel, lakással, kocsival, iparengedéllyel. Lépjek vissza, hogy maguk csinálhassák tovább a mocskos ügyleteiket? Kéz kezet mos? Urambátyám urambátyámnak nem vájja ki a szemét? Maguk Horthy méltó utódjai. Ő klerikális feudalista volt, maguk szocialista feudalisták. Maguk itt lenn még csak nem is urambátyámosok. Maguk jobbágyok! A pártközpont urainak csicskásai. Tőlük rettegnek. De leginkább mégis attól, hogy itt lenn valami friss gondolat, szándék születik.
– Miért nem hagyja el a pártot, ha ilyen rossz véleménye van róla?
– Mert nincs más párt, ahová mehetnék. Így ezt kell belülről bomlasztanom. Látja ezt a remek jószágot? – és Boldogh megmarkolja a pej ló sörényét, mintha fel akarná emelni.
– Látom. Formás.
– Azt meghiszem! Kétéves, tisztavérű holsteini díjugrató ló. Könnyen fordul, jó a vágtája. Minden minősítő versenyen hibátlanul teljesítette az alappályát. Nincs hasonló a világon! A neve Leopold von Hofburg. Volt egy Leopold von Habsburg nevű híresség. Német-római császár és magyar király. De ez nem azonos azzal, mivel az háromszáz éve meghalt, ez pedig nagyon is él. Ráadásul az ember volt, ez meg állat. És ez nem Habsburg, hanem Hofburg. Viszont a Hofburg volt a Habsburgok bécsi rezidenciája. Tehát mégis összetartozik a kettő. Az egy császár, ez egy császárló!
– Nagyon érdekes.
– Ennek a lónak elsőrendű a vérvonala és az egészsége. Ami nem jár mindig együtt. Nála igen. Mit gondol, mi a ló egészségének legfőbb jelzője?
– Fogalmam sincs.
– Hogy jól szarik. Nézzen csak oda le, a jászol mellé! Mit lát?
– Ürüléket. Sokat.
– Szép nagy gömböket. Leopoldnak nincs kólikája, bélsárrekedése. Tudja, miért jöttem megmutatni ezt magának? Azért, hogy ha azt hiszi, engem csak úgy félreállíthat, ilyen lószart fogok a pofájába nyomni. Most azt nézze meg, mi van alul Leopoldnak! Na? Az, az: a nemi szerve. A lófasz. Nemsokára kiheréljük, mert már túl sok energiáját emészti fel a kancák vizslatása, követése, de a hímvesszeje marad, azt bármikor benyomhatom a maga pofájába, ha azt hiszi, engem csak úgy kiiktathat.
– De kérem…
– Most jön a jó hír! Mégis meg lehet engem nyerni.
– Hogyan?
– Vesztegessen meg! Fizessen le! De nem holmi tanácstagi tiszteletdíjjal. Ezt a csodás paripát kérem!
– Hiszen már itt van!
– Bértartásban. Müller doktor a tulajdonosa. Én csak gondozom és etetem. Müller egymilliót kér érte.
– Az rengeteg! Egy szakmunkás húszévi bére!
– Müller másfél milliót kér érte!
– Mi? Most… felfelé alkuszik?
– Kétmilliót kér érte! És ezért nekem is annyira van szükségem. Hogy a pénz zsebbe jön, vagy valami kitalált munka fejében, az mindegy.
– De… Ne, ne, várjon! Megbeszélem bent.
Balogh Tivadar, a közművállalat külterületi irodavezetője szája sarkát rángatva hallgatja Simon Elek beszámolóját és kérését. Mikor elhangzik az újabb jelölőgyűlés szükségessége, befagy a rángás. Helyette Balogh ceruzával csálé köröket kezd rajzolni egy számlatömbre.
– Én legyek mégis a képviselő?
– Egyelőre csak jelölt.
– Kitől jött ez? Hudáktól vagy a pestiektől?
– A legmagasabb szinten fogalmazódott meg a szándék.
– Jaj! – és Balogh ingujjával megtörli verejtékező homlokát. – A ne-evem… is elhangzott?
– Hol?
– Azon a gyűlésen, a pesti pártközpontban. Mondták, hogy „az a Balogh” így meg úgy?
– Bizonyosan elhangzott, mikor ezt a nyárligeti körzetet beszélték.
– Mérgesek voltak rám?
– Nem tudom. Miért lettek volna? Inkább az újságíróra.
– Rám is. Mert gyáván visszaléptem.
– Nem lépett vissza a jelöléstől.
– De meg sem szólaltam. Ültem, mint egy kuka.
– Az valóban nem volt okos dolog.
– Dühösek rám a pesti elvtársak. És ha nem engedelmeskedem, ha nem indulok a jelölőgyűlésen, kicsinálnak.
– De indulni fog! Boldogh emberei szépen bejönnek, és a vezérük kérésére magára fognak szavazni. Az idióta Sáros meg kap megint négy szavazatot.
– Ha én leszek az első számú jelölt, valószínűleg megválasztanak majd képviselőnek is.
– Ez a cél. Eredetileg is ez volt.
– Jaj… Igen… Csak… Már végképp nem tudom, jó-e ez nekem. Kell-e ez nekem. Megzavart ez a Boldogh. Jön, és jelölteti magát. Bejelentés nélkül. Ha én ezt tudom, nem indulok el. Nekem azt mondták, formaság az egész. És lesz egy csendes állásom. Évente kétszer felmenni az országházba, ha ülés van. De felszólalni nem kell. És szép summát kapok érte. És erre ez a Boldogh! Az ember csak nyugalomra vágyik, és akkor: nesze neked nyugalom! Itt a cégnél is állandóan nyaggatnak. Újabban már a takarítónők is. Az egyik azt mondta, nem kap elég tisztítószert. A másik meg, hogy olyan alacsony a fizetése, hogy nem tud magának bugyit venni. Mi közöm nekem ehhez? Az, hogy szakadt bugyiban nem kell a férjének. És ha a férjének nem kell, akkor abból válás lesz. És mivel a gyermekét egyedül nevelve nem tud Nyárligeten albérletet fizetni, vissza kell költöznie Naményba. És ha odaköltözik, akkor itt fel kell mondania. És kereshetek másik takarítónőt. Honnan vegyek én egy új takarítónőt? Katasztrofális a munkaerőhiány. Kérdeztem ezt az asszonyt, jó-e neki, ha elhozom a feleségem egyik bugyiját. Kijelentette, hogy használt bugyi nem kell neki, meg a feleségem amúgy is egy piszkafa, az ő bugyija nem menne rá. Ez, mondjuk, igaz. Nem bánnám, akár vennék is neki egy bugyit, de elmondja a többinek, és akkor minden női alkalmazott tőlem fog bugyit követelni.
– Más munkahelyen is vannak gondok. Ezek megoldásáért kapja az ember a fizetését.
– Na, igen. De milyen faladatok? Az a nem mindegy! Mert ülni a parlamentben, és figyelni, az jó, azt szívesen! És csak erről volt szó. Meg ha valaki a pártbizottságtól vagy a tanácstól Pestre megy a minisztériumba vagy a pártközpontba, azt elkísérem, mert a képviselői igazolvánnyal minden ajtó kinyílik. Minden ajtó… Egyébként bezárta?
– Mit?
– Az ajtót. Amikor jött.
Simon Elek megfordul.
– Persze, látja. Be van zárva.
– De nem ezt, hanem a kintit. Ami a folyosóról nyílik.
– Azt is bezártam.
– Emlékszik rá?
– Igen.
– Határozottan?
– Igen.
– Az ember nem szokott megjegyezni ilyen dolgokat, hisz apróságnak tartja. Csak automatikusan bezár egy ajtót. Ha el nem felejti.
– Én bezártam. Emlékszem.
– Lehet, hogy ez a Boldogh egy csapda volt. Csalétek. Kipróbálták a pestiek, mennyire vagyok megbízható. És mivel szabad utat engedtem Boldoghnak, a pestiek csak azért vinnének fel, hogy leszámoljanak velem.
– Már megint rémeket lát, Balogh elvtárs. Ez így nem logikus.
– Biztos, hogy be van zárva a kinti ajtó?
Simon Elek elmegy megnézni a folyosói ajtót. Be van zárva. De azért kinyitja, és újra bezárja.
– Köszönöm, Simon elvtárs. Nem szeretném, ha valaki hallgatózna.
– Szoktak?
– Igen! Nem tudom. Lehet. Mi van, ha a pestiek összekeverték Boldoghot Baloghgal. Mint az a Futtinger nevű firkász. És valójában mindig is Boldoghot akarták jelöltnek. Meg képviselőnek is.
– Futtinger azért keverte össze a két nevet, mert… ivott. De a pesti elvtársak nem isznak. Ráadásul a maga keresztneve Tivadar, Boldoghé meg Vilmos. A legkevésbé sem hasonlítanak.
– Igaz, igaz. Kérdeztem az előbb, be van-e zárva a kinti ajtó?
– Igen, és elmentem megnézni. Be van.
A feleségem szerint Brezsnyev mindennap felhívja Kádárt meg Lázárt, és azoknak mindenről be kell számolniuk.
– Brezsnyev meghalt.
– Ja, tényleg, az a foltos homlokú van már Moszkvában.
– Az. Gorbacsov.
– Be kell neki számolni?
– Nem tudom.
– Ha igen, az én ügyem eljutott hozzá, Moszkvába?
– Dehogy! Maga – azt mondaná Simon, hogy „túl kis pont ahhoz”, de nem akarja a másikat megsérteni. – … maga… a maga ügye túl partikuláris.
– Pártos?
– Partikuláris. Nagyon… helyi. Mások, a moszkvaiak nem is értenék.
– Aha…
Balogh feláll. Vizet tölt magának a csapnál. Kinyitja az irodaajtót, mintha szellőztetne. Kiles. Visszaül. Aztán mégis inkább kimegy megnézni a folyosóajtót. Zárva van.
Visszatérve rácsap az íróasztalára:
– Azért Kádár tudja, mit kell csinálni! Mindig tudja!
– Így van.
– Személyesen tőle kaptam kitüntetést. Ha nem helyettesítették.
– Ki helyettesítette volna Kádár elvtársat?
– Egy hasonmása.
– Nincsenek hasonmások.
– Kimentem megnézni az előbb?
– Mit?
– A kinti ajtót.
– Igen.
– És zárva volt?
– Igen.
– Látta, hogy kinn állok, és vizsgálom azt az ajtót?
– Nem láttam.
– Akkor honnan tudja, hogy zárva volt?
– Mert előtte én is megnéztem.
– Megnézte? Biztos?
Sáros Józsefet a Nyárligeti Spartacus edzésén kapja el Simon Elek. Az öreg, a „Kisöreg” éppen a csapat kapusát szidja a lyukas keze miatt, meg az MLSZ-t, amiért Bálintot és Nyilasit kiengedte nyugatra idegenlégiósnak.
Simon elmondja, mi a helyzet, Sáros pedig tapsol örömében.
– Persze hogy benne vagyok! Új jelölőgyűlés kell! Igazi, demokratikus. Nem olyan, ahol spontánul… vagy hogy a frászba mondják, idegen is győzhet. Akinek a párthoz való hűsége kétséges. Még ha párttag is.
– Úgy gondoljuk, Balogh kapja a több szavazatot.
– Majd elválik! Döntsön a nép! Elmondom, amit akarok, elmondja Balogh is, a dolgozók pedig szavaznak. Maga csak túlzottan ne folyjon bele a dolgokba! A múlt pénteken is azt mondta, én meg Balogh is esélyesek vagyunk a legtöbb szavazatra, erre nekem négy, Baloghnak semmi, Boldoghnak meg rengeteg. És azt is mondta, csak olyanokat engednek be a moziba, akik rám vagy esetleg Baloghra szavaznak. Erre meg bevetik Boldoghot!
– Nem mi vetettük be.
– Vagy meghamisították az eredményt.
– De kérem, Sáros elvtárs!
– Miféle demokrácia ez? Na, majd adok én olyan demokráciát, hogy attól koldulnak! Gyenge rendszer már ez. Nagyon eltunyult, felpuhult, nem igazi népi demokrácia. Kádár lefeküdt a nyugatnak. Az egész párt lefeküdt a nyugatnak. És ennek nem lesz jó vége!
– Tán csak nem Rákosit várja vissza?
– Viccel? Azt a bohócot? Azt a bábot? A másik nagy bohóc, Sztálin bábját? Mert ugyan mi más volt Sztálin is? Persze, NKVD meg lágerek meg perek… no igen, néha bekeményített, ha kellett, de a háború alatt meg kinyittatta a templomokat, és engedte, hogy a pópák misézzenek a vörös katonáknak. Miféle gyáva opportunizmus ez? Vjacseszlav Leonov! Na, olyan kéne nekünk. Mert az volt valaki! Egy jellemes ember. A pópákat meg a kulákokat a befűtött mozdonyok előtt vallatta, ha tagadtak, hopp, be őket élve a tűzszekrénybe! Ebből tanult a többi! Ilyen emberek kellenek most is! Akik igazi demokraták, és alig várják, hogy megszerezzék a hatalmat. És aztán kíméletlenül éljenek is vele! A nép érdekében. Vannak még ilyenek a pártközpontban! És nekem kapcsolatom van velük.
– Ha így, hát így! – feleli Simon Elek beszámolójára Hudák megyei első titkár. Ami többek között azt is jelenti, hogy Boldogh megkapja visszalépésének ellentételezését. – Bár Sáros talán még veszélyesebb, mint Boldogh.
– Csak jelölt lesz, a választáson úgyis megbukik.
– Igen. Remélhetőleg. De miért olyan bonyolult minden? Már ez a választás sem a régi! Nem nekem való. Leszázalékoltatom magam, és nyugdíjba megyek.
– A pihenéstől megújul az ember.
– Reggel kibiciklizek a szőlőmbe, és metszek, borozgatok, rádiót hallgatok. De csak zenét. Este meg hazabiciklizek. Tudja, milyen nagy dolog volt régen egy bicikli. Polyákbokorban Polyák Pali vett először. Egy lestrapált Csepel Félballont. Vasárnaponként kiállt a lutheránus imaház elé, és bérbe adta a járgányát. Tíz fillér volt vele egy kör. És aztán, már az ötvenes években, a fájdalmas téeszesítés idején is mindenki tudott magának biciklit venni! Aztán Pannoniát! Oldalkocsis motorkerékpárt. Most meg nem számít embernek, akinek nincs személyautója. És a nép mégis elégedetlen. Áh, ez már nem az én világom!
Az új jelölőgyűlés közönsége már elhelyezkedett. A megjuhászodott Boldogh elmondta, hogy visszalép a lehetőségtől, és melegen ajánlja Balogh Tivadart hívei figyelmébe. Akiből, ím, biztosan képviselőjelölt lesz. Az egyedüli a kerületben, mivel Sáros József nem jelent meg a jelölőgyűlésen. Ma hajnalban az intenzívre került, annyira beivott a remélt győzelemre. Készen van a visszadátumozott, előre kitöltött jegyzőkönyv is.
Simon Elek megigazítja Balogh Tivadar nyakkendőjét, megveregeti a vállát.
– Menjünk, elvtárs, legyünk túl rajta!
– Legyünk túl!
De ahogy Balogh megpillantja a Krúdy mozi meredek lépcsősorát, olyan szédülés fogja el, hogy kiszáll lábából az erő. Mintha egy erdő mélységes mélyére indulnának el. Nem bír lépni.
– Mi a baj, Balogh elvtárs?
– Rosszul vagyok ettől a lépcsőtől.
– Hunyja be a szemét.
– Nem, úgy még rosszabb. A múltkor hátulról, a vetítővászon mellől mentünk be. Menjünk be ott most is!
– De hát már itt vagyunk!
– Ott megyünk be! Nyittassa ki azt az ajtót!
– De hát már látja a közönség, hogy itt állunk. Kinevetnek minket, ha megkerüljük az épületet.
– Kerestesse meg a lenti bejárat kulcsát!
– Nincs most idő kulcsért szaladgálni!
– Nem vitatkozom én magával! – dörmögi Balogh, ellöki a másikat, és döngő léptekkel elindul a kijárat felé.
Simon Elek levánszorog a vörös terítővel és fenyőkoszorúkkal ékített díszasztalhoz. Kíváncsian, értetlenül és gúnyosan néz rá Boldogh. Meg a nép. Simon érzi ezt. És nem bírja elviselni. Egy nagyot sóhajt:
– Elvtársak, hagyjuk most a politikát, úgyis moziban vagyunk, nézzünk meg inkább egy filmet.
Csend. Aztán üdvrivalgás. Simon magához inti a technikust.
– Lehet erről szó? – kérdi tőle.
– Semmi akadálya. A mozigépész is én vagyok.
– Egy szovjet háborús film jó lesz? – kiáltja a kérdést a közönségnek.
Kifütyülik az ötletet.
– Jó, jó… akkor legyen amerikai – adja meg magát azonnal. – Van valami amerikai film, mozigépész elvtárs?
– Igen, egy Columbo.
– Emberek, Columbo jó lesz?
Bizonytalan moraj. Egy benzinkutaszubbonyba bújt kopasz fickó felkiált neki:
– Columbo van a tévében is. Inkább legyen valami csöcsös film!
– Gépész elvtárs, csöcsös… illetve erotikus, izé… szolidan erotikus film van?
– Van. Egy olasz film. Amarcord a címe.
– Akkor fűzze be azt! – utasítja Simon, majd már magának sziszegi. – Csöcsös film, az kell ezeknek, nem demokrácia!
De már ordibálnak a tribün felé, hogy menjenek el a vászon alól, mert bele fog lógni a fejük a filmbe.
Vissza a tetejére