Anyám, a Színház véget ért.
Lemállott rólam már a maszkom.
Már nem vitázom semmiért.
A lelkemet szegre akasztom.

Nem éhezem szerepre már,
és nem fogok már alkudozni.
Ha tőlem elköszönt a nyár,
nem akarom már visszahozni.

Csodás volt minden csillogás,
minden szerelmes, boldog este,
mikor egy garabonciás
a lélek titkait kereste.

Én boldog voltam odafenn,
nekem a színpad volt az élet,
de szégyellném, ha életem
lázadva, sírva érne véget.

Anyám, te újra fényesülsz,
megint figyelnék szép szavadra.
Nagy, égi erkélyen csücsülsz.
Aggódva nézel kisfiadra.

Hányszor nem hitted, hogy lehet,
hogy érdemes színháznak élni,
de adtál hitet, életet,
és nem engedtél soha félni.

Te már a lényeget tudod,
tudod, mit ér az emberélet,
üzend meg, hogy jóváhagyod,
hadd érjek megnyugodva véget.

Üzend, hogy nem volt az kudarc,
hogy lelkemet a szélnek adtam,
hogy győzelmet hozott a harc,
mert soha, soha nem hazudtam.