Szörnyű, sötét őszi nap volt, amikor Csiga Béla meghalt.

De nem úgy volt szörnyű, sötét és őszi, ahogyan a jobb romantikus filmekben vagy egy ízes, horrorisztikus Poe-novellában szokás, nem az a stílussal teli, elegáns pusztulás volt, ködben úszó, rejtelmes erdei ösvényekkel, nyugati szélben kavargó avarral, távoli lódobogással, halovány farkasüvöltéssel és szélkorbácsolta tengerrel. Nem. Pedig az még egész elviselhető lett volna.

Ez azonban átlagos őszi nap volt, olyan fájdalmasan átlagos, hogy a tinta füstölgő nyomot hagy a papíron, amikor leírom. Nem hülyéskedek, jóemberek.

Átlagos. Az utcán nedves, szürke hideg, a villamosok belsejében lucskos meleg volt; városlakók meredtek egymásra a tömegben pokoli hangulatban, öregek köhögtek iszaposan, kezelhetetlen óvodások üvöltöttek rosszkedvükben. Unott, kegyetlen nők bamba, lusta férfiakat hagytak el örökre az utcasarkokon. Az egész haldokló ország izzadó hónaljú, átfázott kezű emberekkel volt tele, akik nem szerettek senkit, és még önmaguktól is undorodtak. Aznap a gyárak extra adag kormot és mérget fecskendeztek a szürke felhőpaplanba. Az ördög arról is gondoskodott, hogy a megfogyatkozott álmodók még véletlenül se találjanak egymásra: a szomorú utcák aszfaltjára magányos utakat rajzolt, és nem egyet a széplelkek közül a halálba rántott ezen a kellemetlen, alternatív könnyűzenétől hangos délutánon.

Az egyik ilyen széplélek Csiga Béla volt. Persze kit érdekel?

Csiga Béla huszonnégy éves, szőke, szelíd arcú fiatalember volt, és éppen munkahelyéről, egy rosszul menő nyelviskolából tartott hazafelé, amikor a zsebeiben egy zacskó cukorkával, négyezer-háromszáz forint készpénzzel, egy walkmannel, kólafoltos személyi igazolványával, diákbérletével, lakáskulcsával és egy „trappistát venni!” feliratú cédulával megállt a Jókai téren a Zeneakadémia melegen fénylő ablakai alatt, hogy egy pillantást vessen a csendes esőben ázó fákra. Rövid életében mindig fontosnak érezte, hogy elüssön a tömegtől, és e célból számos érdekes vonás alakult ki szelíd lelkében; ezek egyike, a „minden ok nélkül, élvezettel szemlélődünk egyet” című, most elhozta számára a lét legsötétebb ajándékát, a második emeleti ablakon kizuhanó méregdrága hangversenyzongora képében.

Meglehetősen ritka tüneménye a sorsnak az ember fejére pottyanó zongora, amelyet egy méltóságteljes teremben csivitelő ártatlan leánykák löknek kissé elhibázott lendülettel az utcára díszlettologatás közben. Csiga Béla számára nem sok vigasszal szolgált, hogy egy tanárnő a leghangosabb kislány kezére ütött, miután az barátnői élén sikeresen az ismeretlenbe lódította a drága hangszert.

Odalenn az utcán Béla is az ismeretlenbe lódult, megperdülő platánfákat látott, aztán egy nagy, nedves falevelet a fűben, aztán színes fényeket, Chert hallotta énekelni, és már repült is.

Egy álmodóval kevesebb.

Csiga Béla teste a zongora roncsai alatt, fekete vér, és a deformálódott fejben még egyre zümmögő kis fülhallgatók... Ne kergessük a realizmus látszatát ilyesmikkel. Fontosabb dolgunk van. Meg kell ismerkednünk egy ősi legendával.

Az ördög és más gonosz szellemek - láthatjuk őket buta őrmesterek, LSD-háttérzenét játszó divat-DJ-k vagy barátnőnket elszerető Karl Marx Stadt-i darukezelők képében - többnyire százszor hatékonyabbak, mint a világ pozitív erői, de azért ők is hibáznak néha. Csiga Béla kivégzése például egész véletlenül egy háromezer éves rítus szabályai szerint zajlott le, ami beláthatatlan következményekkel járt. „Ha egy őszi alkonyon fehér ruhás szüzek oltják ki az életed, miközben a szívednek édes zenét hallgatsz, és kiomló véredet platánlevelek isszák - visszatérsz.” Ez a szöveg egészen világosan áll egy kiszáradt folyómeder feletti sziklafalon a felső-egyiptomi Naga el-Hammam település közelében - azonban mindeddig még senki sem bukkant rá. Amúgy, még ha fel is fedeznék, és helyesen fordítanák a hieroglifákat, a platánlevéllel akkor sem tudnának mit kezdeni, hiszen ez a növény sosem volt honos Felső-Egyiptomban.

- Burvány Gedeon, jobblétre szenderült hősünk legjobb barátja éppen vitorláshalait etette Akácfa utcai bérleményében, amikor meghallotta a hírt. Gedeonnak kétszeres fájdalmat okozott az eset, ugyanis az utóbbi hónapok egyetlen ígéretes randevújára készült aznap este egy bombázó lánnyal, aki matek-fizika szakon tanult, és imádta az egykori Neoton együttes Varázslólány című számát. Gedeon első gondolata az volt, hogy ez a hülye is most hal meg, amikor végre lefeküdhetnék valakivel. Aztán Cseh Tamást hallgatott, néhány könnycseppet mázolt el a szeme sarkában, és megivott egy üveg olcsó, félédes fehérbort. Szegény Béla, gondolta, biztosan örült volna, ha megtudja, hogy egy őszi alkonyon fehér ünneplőbe öltöztetett vidám kiscsajok végeznek vele az őszi utcán, miközben Chert hallgat... If I could turn back time - ha visszafordíthatnám az időt... A vitorláshalak sajnálkozva nézték.

Csiga Béla temetése nagyon lehangoló volt. Egész sokan eljöttek: Burvány Gedeon, aztán egy lány, aki azóta franciatanár lett, és valaha egy ágyban aludt Bélával egy buli után, nagyot beszélgettek, és titokban azóta szerelmes volt belé; egy másik lány, aki Bélát használta bosszúállása eszközéül, amikor megharagudott a barátjára; egy harmadik, aki rettentően unta a saját életét, ezért szabadidejében azzal szórakozott, hogy magába bolondította porladozó hősünket; egy negyedik, akivel Béla randevúzott néhányszor, de a csaj annyit beszélt, hogy az egyébként oly türelmes Béla is feladta a harcot; egy ötödik, akinek Béla tizenöt évesen szerelmes levelet küldött közös nyaralásuk után, és attól fogva évekig leveleztek arról, hogy a lánynak milyen rossz ezzel vagy azzal a pasival járnia; egy hatodik, akivel Béla hónapokon át próbált összejönni, de mindketten olyan hajmeresztően ügyetlenek voltak, hogy elbaltázták; egy hetedik, aki fél évig járt Bélával, azután otthagyta, mert a fiú elvesztette egy esküvőiruha-kölcsönző címét a Nász ’96 kiállításon - és még mások is. Például Béla anyukája, aki nagyon szomorú volt, és tönkrement az egész élete. Sebaj, ki fogjuk bírni; az előbb is kibírtuk, amikor Bélának sokkal jobban tönkrement az élete, nem igaz?

Később a vendégek elszéledtek hősünk utolsónak hitt bulijáról, és Csiga Béla elhasznált teste magára maradt a nedves földben. Sápadtabb volt, mint valaha, és a lezárt szemhéjak mögött a szomorú, zöld szemekre fakókék hályogot húzott a halál. Lassan teltek az órák a friss sír felett. Az eső nem állt el aznap, és másnap sem. A harmadik napon is változatlanul hulldogált, de némi fény már áttűzött néha a felhők között. Pontban napnyugtakor egy gondozatlan külsejű varjú röppent a sírkőre. A naplemente utolsó sugarai acélkékre festették a tollait, de ettől sem lett elegánsabb. Csiga Béla bölcsészbarátnőire emlékeztetett inkább, akik egykor olyan unottan szidták hősünk kétségbeesetten modoros novelláit, oda sem figyelve, süteményekről és kemény farkakról ábrándozva, csupa olyan dologról, amit nem illett megszerezni.

A varjú hirtelen izgalomba jött, a sírhantra ugrott, és felkapott valamit - csalódottan látta azonban, hogy csupán egy cigarettacsikk az, amit Lapátos Aranka, a néprajz-hebraisztika szakos, nagyfenekű amazon hajított el a temetés alatt, nyomban azután, hogy azt mondta egy barátnőjének: „Milyen aranyos fiú volt! Jó férj lett volna, már ha valakinek tetszik az ilyen jól fésült, éretlen kis nyuszi. Talán jobb is, hogy az élet megkímélte a sok, vereséggel teli évtől. Beszéltük egyszer a Jencivel, hogy milyen nyálasakat ír. Hú, tényleg, a Jencit láttad a múltkor, milyen jó fekete bakancsa van? Múltkor azzal az ürüggyel, hogy a Prodigy-kazettát átmásolom, elmentem hozzá, és smároltunk... Olyan pirszing van a szemöldökében, hogy elélvezek.”

A varjú csalódottan pottyantotta el a csikket, és lesújtóan a kopaszodó fákon álló kollegáira pillantott. Nyomban ezután élete legizgalmasabb pillanata következett, amikor egy földes körmű kéz kulcsolódott a nyakára. Kétségbeesetten próbált szabadulni, még megpillantotta a sáros avarból kibukkanó fejet, aztán két tökéletes, megnyerő fogsor szakította fel a torkát. „Eddig csak szemeteltek, most már a véremet is isszák, rohadékok.” Ez volt az utolsó gondolata.

Csiga Béla felegyenesedett. Remekül érezte magát. Lenézett a széttúrt földhányásra, egy kevés sarat törölt le az arcáról, aztán a sírkőre pillantott. Csiga Béla, élt huszonnégy évet... Évekkel ezelőtt írt egy kis végrendelet-félét, betette az íróasztal legalsó fiókjába, de előtte elolvastatta az anyjával, később pedig Burvány Gedeonnal, és lila filctollal ráírta a borítékra: VÉGRENDELET, LEHETŐLEG NEM ELFELEJTENI! Merthogy Csiga Béla életében afféle csendes lény volt, akiről folyton elfeledkeztek, és akinél folyton mindenki jobban tudott mindent. Amikor nyolcéves korában Playmobil katonákat kért karácsonyra az anyjától, horgászbotot kapott. Kilencévesen Karl May Winnetou című regényét kérte, a feldíszített fa alatt mégis egy német-magyar szótár hevert kihívóan. Amikor egyik barátnőjével moziba indult, hogy végre megnézhesse a Farkasokkal Táncolót, a nő addig magyarázott neki, amíg a Witman fiúkra nem vettek jegyet. Mindezek a rossz tapasztalatok arra indították Csiga Bélát, hogy erőteljesen igyekezzen szerettei agyába vésni a végrendeletét. Most, amint kékesfehérből lassan világító zöldbe váltó szeme a sírkőre pillantott, gyökeret vert benne a meggyőződés, hogy nem volt elég határozott. Végrendelete nyilvánvalóan érintetlenül hevert az íróasztalfiókban, hiszen az első mondat ez volt: „Tudom, kicsit fura, de szeretném, ha egy Krúdy-idézet lenne a sírkövemen, az, hogy ’Igaza van a keleti meséknek, vannak elvarázsolt emberek.’” Nos, a sírkövön semmi ilyesmi nem volt.

Csiga Béla kiköpött egy kis földet, és fejcsóválva igazította meg magán egyetlen öltönyét. A sötétzöld szövet nem viselte jól a koporsó szilánkjait és a felszínig tartó másfél méteres utat a nedves talajban. Hősünk ekkor megpillantotta a csikket, és kíváncsian felemelte a földről, hogy történetünk folyamán első alkalommal szólaljon meg, felköhögve egy szemtelen földigilisztát.

- Khm. Dunhill Menthol. Aranka, a kurva anyádat.

Néhány kilométerrel odébb Burvány Gedeon párizsis zsömlével az ölében egy zenecsatornát nézett, és csacskaságokat mondott az álla alá szorított telefonba. Úgy tűnt, helyreüti a csorbát a matek-fizika szakos bombázóval - halott barátja emléke még segített is elbolondítani a nőt. Ekkor történt, hogy halk kopogást hallott. Elnézést kért, az asztalra tette a kagylót, és az ajtóhoz ment. Odakint azonban nem volt semmi, leszámítva Kovács néni elmebeteg kutyáját, a döglött hiénára emlékeztető Barnát. Barna fel-alá rohangált a függőfolyosó vaskorlátja mentén, és hisztérikusan csaholt. - Büdös dög - jegyezte meg Gedeon, és visszatérve felragadta a kagylót.

- Kimegyek, és senki. Tiszta Poe. Olyan volt, mint Poe.

- Mint a folyó?

- Nem, mint az író. A Holló, tudod...

- Most akkor író vagy holló?

Gedeon sóhajtott.

- Lényegtelen. Szóval, holnap?

A randevút persze nem sikerült megbeszélnie. Csalódottan hevert le a díványra, és próbált nem figyelni a fejében lassan formálódó gyanúra, hogy a csaj csak azért volt vele kedves korábban, mert azt hitte, hogy Gedeon olcsó konyhabútorhoz fogja majd juttatni egy barátja révén. Bekapcsolta a tévét, a zenecsatornán kék négerek sírköveket fújtak le festékkel, aztán egy nagy csiga agyontaposta őket. „Egy konyhabútorért... Kurva.” mondogatta magában szomorúan. Valaki kopogott. Gedeon káromkodott, és az ajtóhoz ment. De megint nem volt ott senki. Kovács néni kutyája rekedten, nyüszítve csaholt pár méterrel odébb. Valahonnan halkan egy Cher-szám hallatszott.

Ez volt az a pillanat, amikor Gedeon kristálytisztán érezni kezdte, hogy valami nem stimmel. Az ember valójában egészen ritkán érzi ezt. Lekésünk buszokat, kirúgnak a munkahelyünkről, nőket szalasztunk el, vizsgáktól félünk - mindez borzasztó, de teljesen normális. Rosszkedvünk van, de nem érezzük, hogy valami ijesztően kilóg a hétköznapjainkból. Most viszont valaki már kétszer is kopogott Gedeonnál, az ajtó előtt mégsem állt senki. Egy lehetőség van, gondolta: valaki kopogott, aztán elbújt. Valaki meg akar szoppantyúzni. Hát persze.

Csak az a probléma, gondolta Gedeon, hogy nekem egyetlen ismerősöm sincs, akinek lenne annyi energiája, hogy este tizenegykor hívás nélkül átjöjjön, és hülyéskedjen. De még ha lenne is, hová bújna az alatt az öt másodperc alatt, amíg kinyitom az ajtót? A körfolyosón sehová sem, a lépcső pedig a másik oldalon van. Ha valaki gyorsan végigtrappol a gangon, akkor mondjuk tíz másodperc alatt eltűnhet a lépcsőházban. De tíz másodperc az nem öt másodperc.

Ebben az esetben a félreérthetetlen kopogás kizárólag az ablak felől jöhet, gondolta Gedeon az előszobában ácsorogva, miközben a hátát vakargatta. Lássuk csak: a negyediken lakom, erkély nincs, bal felé csak a ház fala van, jobbra meg egy kis lakás, de ott nem laknak vagy egy hónapja, mióta a tulaj felkötötte magát. Következésképp, gondolta Gedeon - mivel az enyhén elhízott, akaratgyenge, huszonéves bolti eladó személyisége alatt hűvös, logikus elme rejlett - a fickó, aki meglátogatott, felmászott a ház falán a negyedikre, és most türelmesen kopog az ablakomon, miközben a tévékábelbe vagy a villámhárítóba kapaszkodik fél kézzel.

Gedeon most megszédült egy pillanatra, és nem akaródzott neki megfordulni a sötét előszobában, hogy visszasétáljon rendetlen kis szobájába. Megint kopogtak. Mély levegő, miért én, tűnj innen, úristen, gondolta Gedeon bizonytalanul. Arra gondolt, hogy kiszalad az ajtón, és valami ismerősnél alszik. Igen ám, csakhogy boxeralsóban hamar fázni kezdene az októberi éjszakában. A farmer pedig odabent van a fotel karfáján.

A kopogás ismét hallatszott, és Gedeont kiverte a hideg verejték, tagjai pedig elzsibbadtak, mert halvány, de ismerős, kiművelt tenort hallott a szoba felől.

- Gedeon! Nyisd már ki!

- Ki az? - vacogta Gedeon félhangosan. Holott tudta, ki az.

- Béla vagyok, nem kell megijedni. Csak le kellene zuhanyoznom. Ne szarj be - hallatszott az üvegen kívülről.

Burvány Gedeont most úgy elfogta a kíváncsiság, hogy beszédelgett a szobába. Az ablak mögött homályos, rossz külsejű alak intett barátságosan. Gedeon lerogyott egy székre, úgy bámulta a jelenést.

- Hát te aztán nem vagy semmi, öreg - mondta rekedten.

- Beengednél végre? - kiáltott odakint az enyhén foszforeszkáló szemű alak kedélyesen, látható élvezettel. Gedeon nem merte levenni róla a szemét, miközben cigarettáért kaparászott az asztalon.

- Te, bazmeg, beengednél engem, ha a temetésed után három nappal az ablakon kopognék éjszaka földes pofával, és világítana a szemem? - kérdezte halkan, de bizonyos eszelős daccal a hangjában Gedeon.

- Nem tudom - vallotta be a rémalak, aztán nevetni kezdett, olyan gátlástalan, meleg, gondtalan és könnyű kacagással, hogy Gedeon csak nézte, vágyakozva, maga sem tudta, mi után, és érezte, hogy könnyek gördülnek végig az arcán.

Lapátos Aranka éppen mélyvörös rúzzsal húzta ki telt ajkait, amikor megszólalt a csengő..

- Ez a szerencsétlen Gedeon lesz, nyisd már ki! Nem tudja, hogy egy buliról legalább egy órát kell késni. Nyisd már ki! - kiáltotta a fürdőszobából a barátjának. - Minek jön ilyen hamar! Halálra idegesít mindenki, komolyan mondom!

- Nyugodj meg - zsörtölődött a barát, fiatalon is szelíd öregember, aki évek alatt sem jött rá, hogy Aranka idegesség esetére tartja őt, hogy legyen kibe belerúgnia.

- Jaj, fogd már be, ne legyél már mindig olyan állati okos, inkább nyisd ki azt a rohadt ajtót! - recsegte Aranka, és máris jobban érezte magát.

- Á, Gedeon. Jó, hogy jössz - mekegte Aranka barátja félgőzzel.

- Ugyan - mondta fáradtan Gedeon. - Aranka úgy kiabál, hogy mindent hallottam.

- Nem számít - legyintett a házibarát. Kit érdekel? Az élet titka - nyögte borszagot lehelve -, hogy nem kell odafigyelni semmire.

- Te mondod ezt, aki valaha egy szeles alkonytól is sírtál, annyira szépnek találtad ezt a Földet? - szólt egy hang a sötétből, és a görnyedt fiatalember az ajtóban, Gedeon kezét szorongatva, kővé meredt.

Retykó Jenő szuszogva rángatta be CD-lemezekkel teli bőröndjét, keverőpultját és erősítőit a gazdag Lapátos család behemót polgárlakásába. Bár a bölcsészeket ki nem állhatta, most szívesen jött. A nagy fenekű Aranka szépen tejelt egy estéért, és most még az is valószínűnek látszott, hogy Jenőnek sikerül lefektetnie. Beletúrt göndör fekete hajába, melybe ez alkalomból ünnepi lila csíkot festett, és álmatagon félrerúgott néhányat az előszobában sorakozó cipők közül. Ő aztán nem fogja levenni a márkás bakancsát, az a sok kis köcsög úgysem fog szólni.

Odabenn bizonyos hűvösséget érzett a levegőben. A társaság halkan, zavartan beszélgetett, olyan pofával, mintha valamelyikük nagyapja ülne a szoba közepén... Vagy inkább az öreg szelleme.

- Helló... Rakd csak össze a cuccot, aztán kezdjük - lépett hozzá Aranka. Most más volt, mint egyébként. Nem kiabált, nem kacérkodott Jenővel, és az arca halványzöld volt.

- Jóvan. Lőjétek ki a lámpát - vigyorgott Jenő, és hamarosan feltette az első számot. Már előre vigyorgott, mert direkt olyan CD-ket hozott, amiket narkós bulikon szokott lejátszani, és elképzelte, hogy a sok okostojás milyen képet fog vágni, de persze nem szólnak majd. És valóban, a zörejek és elhaló női nyeffegések hallatán az arcok elfojtott bosszúságot tükröztek, de senki sem mert szólni, Aranka és két másik lány pedig még táncolni is kezdtek, bár nem nagy lelkesedéssel. Retykó Jenő elégedetten feszítette meg az izmait halványlila ujjatlan pólójában, és rágyújtott egy füves cigire. Görnyedt alak csoszogott a keverőpulthoz. Jenő, egyik füléhez szorítva egy fejhallgatót, felpillantott, érdeklődést színlelve, bár pontosan tudta, hogy mit akar a másik.

- Figyelj - kezdte szelíden Burvány Gedeon -, az van, hogy tök jó zenét játszol, de mi is hoztunk pár CD-t, néha be lehet tenni azokat is?

Retykó Jenő a fejét rázta, és alig bírta, hogy ne röhögjön.

- Azt nem, én csak a sajátomat.

- De hát néha egyet-egyet azért...

- Én másmilyet nem játszom.

Gedeon vállvonogatva ült vissza a helyére. Kisvártatva egy csinos földrajz szakos lány sietett Jenőhöz, aki új volt a társaságban, és még nem telepedett rá az előírásos méla rosszkedv, ami aztán rendre a Helikonok és Multifilterek füstjébe fullasztja az akarattalan, szürke elmék összejöveteleit.

- Szia. Megkérdeztem pár embert, és ne haragudj, de ez nekünk nem tetszik. Itt egy pár CD, játszd ezeket, légy szíves.

Ez volt Jenő nagy pillanata. Szélesen vigyorgott.

- Azt nem lehet. Én ilyeneket nem.

A földrajzos lány toppantott egyet mérgében.

- Nem baj, hogy ez Aranka bulija?

- Amikor Ari meghívott, tudta, hogy csak ilyet játszom. Ez a stílus a menő. Szokjátok, bazmeg, hehe.

- Ne hülyéskedj, nem látod, hogy rossz hangulatot csinálsz?

- Na, húzzál, édike - legyintett Jenő, és beleszívott a fűbe. Valójában semmi kellemeset nem érzett a cigitől, csak az ujjai bizseregtek, hányingere lett, és az arca váltott enyhe bíborszínre. A szerencsétlenek, gondolta. Majd megszokják, hogy ki a főnök.

Ütemesen rázni kezdte magát a zenére. Mindjárt idejön Ari, és ő majd lesmárolja, és megfogja a nagy seggét.

Egyszerre csend lett. Retykó Jenő zavarodottan pillantott maga mögé. Az egyik hülye kirúgta a konnektorból a dugót. Vagyis kihúzta, a rohadék! És most ott áll a falnál, és vigyorog. Mi a franc van a szemével?

- Tedd már vissza, köcsög - mordult a srácra, de az csak mosolygott rá.

- „Szél kele most, mint sír szele kél...” - olvastál mostanában Kölcseyt? - kérdezte a sötét figura a falnál, és érezni lehetett, hogy mosolyog.

- Mit ugatsz? - hörögte Jenő hitetlenkedve.

- Egyetlen célja van annak, hogy most itt vagy: hogy minket szórakoztass. Ha nem vagy rá képes, vágd fel az ereidet, hadd szórakozzunk a fekete, ragacsos tócsán, amit csinálsz.

- Takarodjál, hülyegyerek, oké? Menjél haza! - ordította a beállt csöndben Jenő.

- Nem ismersz meg? - kérdezte a másik, tiszta, természetellenesen tiszta, csengő hangon.

Jenő hunyorított.

- Csiga... Mi van, Csiga, kinyitod a kis szádat? Már emlékszem rád. Mi van, nyaralni voltál?

Csiga Béla valóban úgy festett, mint aki nagyon hosszú, nagyon intenzív nyaraláson vett részt. Egy-két centivel magasabb volt, mint azelőtt, és messzi, ismeretlen csillagködök fénye égette sötétbarnára a bőrét és fakószőkére a haját.

- Most menj el, féreg - mondta egyszerűen, és óvatosan kivett egy CD-t a tokjából, majd kettétörte.

- Megőrültél, te rohadék - kiáltotta Jenő. A többiekre nézett, de azok csak bámulták őket üres tekintettel. Aranka öklendezni kezdett.

- Jenci, talán elkerülte a figyelmedet, de nem megőrültem, hanem meghaltam - mondta lágyan Csiga Béla. Jenőnek egyszerre beugrott, mit mesélt Aranka a béna haverjáról meg a zongoráról. Értetlenül nézett. Csiga Béla kettétört még hat CD-t, miközben egy jóindulatú öregúr hangján folytatta.

- Tegnap egy varjút vacsoráztam. Ma a te torkodat harapom el, ha nem távozol hamar, kedves Jenci. Aztán ezekkel az éles szilánkokkal, amik a kedvenc lemezeidből maradtak, kivájom a szemedet. Valószínűleg hamar felmondják a szolgálatot az idegeid, és elájulsz. Úgy foglak felébreszteni, ahogy egy sértődött sumér nemesasszony a szeretőjeként használt rabszolgát, amikor az egyszer elaludt mellette az ágyban, mielőtt elégszer teljesítette volna a kötelességét úrnőjével szemben: egyenként hátrafeszítem az ujjaidat, amíg el nem törnek. Hidd el, legkésőbb a másodikra felébredsz.

Egy fiatal, művészettörténet-levéltár szakos fiú felsírt a kanapén kuporogva, Retykó Jenő pedig remegni kezdett, mint a nyárfalevél.

- Ho-honnan veszed ezt a baromságot?

- Az a sumér csaj mesélte - válaszolta Csiga Béla, és töprengő arckifejezéssel tördelni kezdte a gombokat a keverőpultról.

Retykó Jenőben elpattant valami, és ideges haraggal, amelyben ott parázslott a félelem, hogy milyen is lehet valójában verekedni, Csiga Bélára vetette magát. Az csak nevetett, és hagyta, hogy Jenő ügyetlenül pofonvágja, aztán kisfiús mosollyal átkarolta a DJ-t.

- Most mi a büdös francot... - nyögte megzavarodva Jenő, amikor Béla térde elképesztő erővel felrándult, és ágyékon találta. Jenő összerogyott, és vinnyogva hentergett a parkettán, miközben apró, de fájdalmas adagokban kihányta a vacsorára elfogyasztott Big Mac-menüt.

- Ha nincs benned annyi előzékenység a többi emberrel szemben, hogy elpusztítsd magad, legalább bújj el valahová arra a kis időre, amíg el nem gázol az a Skoda - mondta kissé meggondolatlanul a halott. Jenő szerencsére nem hallotta meg.

Valamivel később, miután a különféle hulladékokat Retykó Jenővel egyetemben eltakarították, Burvány Gedeon kiment a konyhába, hogy italt keressen. Bélát találta ott, amint elmélyülten öntögette egy fél bögre kávéba a tejet, cukrot, kakaóport és fahéjat.

- Maradj csak - intett a halott barátságosan Gedeonnak, aki éppen elsomfordált volna. - Nincs miért tartanod tőlem.

- Hogyan jöttél vissza? És miért? És hogy lehet, hogy ilyen jó bőrben vagy? Mint aki az Adrián töltött száz évet! Mindig azt gondoltam, hogy a zombik sírszagúak és rohadnak, te meg üde vagy, mint egy elcseszett, harmatos vadvirág! Mi a franc ez? - kérdezte Gedeon enyhén remegő hangon.

- Nem tudom. Véletlen, gondolom. Amúgy emlékszem egy tengerre. Sötétkék volt - talán az Adria - vont vállat Béla.

- És miért nem örülünk neked... - ezt Gedeon már magától kérdezte, leszegett fejjel, nagyon halkan, de Csiga Béla meghallotta, és megint nevetett, azzal a szívfájdító, túlságosan is szép nevetéssel, amitől Gedeonnak már első alkalommal is borsódzott a háta, mert - bár ezt nem önthette szavakba magának - legártatlanabb szerelmeit, halott anyukáját és kisfiúként megélt furcsa álmait érezte benne, olyan igazságokat, amelyekkel semmi kedve sem volt szembesülni.

- Miért örülnétek... Mint halandó, még elviselhető mellékalak voltam... De most, hogy igazán élek, csak fájdalmat hozok nektek.

- Ugyan már - suttogta Gedeon a konyhapadlót bámulva -, nem kell itt dramatizálni, tökre örülünk, hogy megint... - de az alak, aki valaha Béla volt, torkon ragadta, és a falhoz szorította.

- Emlékszel a vasárnap délelőttre ötéves korodban, amikor órákig tologattál egy autót az asztalon, nézted, hogyan törik meg rajta a fény, és semmi másra nem gondoltál? Vagy a karácsonyfára, amikor még nem tudtad pontosan, miről van szó, csak érezted, hogy vártok valamire, ahogy esteledik, és bejgli- meg gyertyaszag volt, és anyukád átölelt? És arra, amikor megcsókoltad a hatodikos unokatesódat a Balatonon, a nyaraló sufnijában, és remegtetek? Emlékszel, miket gondoltál a jövőről, amikor az iskolában a tankönyv rajzait nézegetted, és beleképzelted magad a legszebb, színes házakba, meg a repülőbe, meg a vitorláshajóba? Tudod, mi jutott eszembe, amikor meghaltam? Egy nagy, vizes platánlevelet láttam a fűben, egész közelről, és eszembe jutott valamelyik Dörmögő Dömötör újság, benne egy képpel: egy nagy barna falevél volt rajta, nem is csak barna, hanem vörös is, meg sárgás, és mögötte egy domb látszott a város szélén, ahol gyerekek álltak kabátban, és nézték, hogy repülnek a levelek az égen, és fölé volt írva nagy betűkkel, hogy „Ősz”. És arra gondoltam, hogy ez volt a legszebb dolog az életemben.

Gedeon csak bámult maga elé, mozdulatlan, szinte férfias arccal, és hangtalanul sírt. Aztán egy kezet érzett az arcán, simogató kezet; zavartan felpillantott, és ott látta a halványan, furcsa, végtelen szeretettel fénylő zöld szemeket egészen közel.

- Ugye, fáj? - mosolygott Csiga Béla. Egy hosszú pillanatig álltak így, az élő és a halott. Aztán Béla visszafordult a bögréjéhez, lassan kevergetni kezdte, és így szólt:

- Hát ezért nem örültök nekem. De az az igazság, hogy szarok rá, örültök-e vagy sem. Amikor felébredtem, és mászni kezdtem kifelé, nagyon akartam egy-két dolgot. Sétálni akartam a Körúton, le akartam feküdni egy lánnyal, bármilyennel, és fotelben akartam ülni, egy pohár tejeskávéval a kezemben.

- Ez poén - rebegte Burvány Gedeon -, hogy te vagy az egyetlen élő ezen a bulin.

- Aha - vigyorgott Béla -, kár, hogy ehhez meg kellett halnom. Ó, a francba, túl sok cukrot tettem bele.

Csendes, megtört emberek ülték körbe aznap Csiga Bélát, az elégedetten kávézó, lebarnult, izgága halottat Lapátos Aranka buliján.

- Szóval, mégis vannak csodák? - kérdezte meghatottan Aranka, miután a barátjára förmedt, hogy az hozzon neki még egy Martinit.

- Hogyne - somolygott Béla -, például az, hogy a barátod még nem hagyott ott téged. Szél kele most, mint sír szele kél... De a lebegő rémalak nem én vagyok, hanem te, Aranka, menj már el kozmetikushoz, és fogyj le. Mindenkinek utánad csorogna a nyála, ha nem lennél ilyen tehén.

A művészettörténet-levéltár szakos fiú a díványon megköszörülte a torkát.

- Ez mind szép, de a kalmük sztyeppéken készített nyersbőr ikonokról szóló diáimat nem néztük végig. Ezért dolgoztam olyan sokat vele? Nektek akartam örömet szerezni. Azt mondtátok, érdekel.

- Hát, jó - mondták a béketűrőbbek -, mindjárt megyünk.

- De nekem már mennem kéne - erősködött a fiú -, és én csak miattatok elhoztam a kalmük sztyeppéken készült nyersbőr ikonokról készített diáimat. Nektek akartam örömet szerezni.

- Csak magadnak akartál örömet szerezni. Ha olyan nagy emberbarát vagy, csinálj még egy tejeskávét - mondta halkan Csiga Béla.

- Nem tudtam, hogy ilyen sértődős vagy. Mondjátok meg, ha zavarok, már el is mentem, viszem a kalmük...

- Dehogyis, hogy zavarnál, maradj, ráérsz... - duruzsolták megadóan, béketűrően a többiek.

- Menj már haza, és dugd fel a seggedbe a kalmük nyersbőr ikonjaidat, te ostoba barom - indítványozta Béla. A művészettörténet-levéltár szakos fiú méltatlankodva távozott, a társaság zavartan hümmögött, hogy ez nem volt szép.

- Jó ég, ha egy náci szomorúan legörbítené a száját, hogy direkt nektek állította össze többórás munkával ezt az Auschwitzba tartó szerelvényt, beszállnátok? - hitetlenkedett a halott. Mindenki hallgatott, végül Burvány Gedeon erőtlenül elvihogta magát.

- Igen. Beszállnánk.

Aznap éjjel a kis földrajz szakos lány az ágyába fogadta Csiga Bélát, és megismerte a végtelenből jött vándorok gátlástalan, izgalmas és teljesen önző ölelését.

Másnap Burvány Gedeon beteget jelentett a munkahelyén, aztán egész nap a városban sétáltak a halottal. Csiga Béla megnézte a kilátást a Halászbástyáról, megtapogatott néhány fát a Körúton, szivarozott a Városligeti-tó partján, nézve, hogyan dobál Gedeon perecdarabokat a vadkacsáknak. Később váratlanul, hosszan megcsókolt egy jelentéktelen külsejű, zavarodott kamaszlányt a Veress Pálné Gimnázium bejáratánál, evett egy gyrost a Keletinél, és eltörte egy kéregető alkoholista mindkét lábát egy mellékutcában. Este hosszan beszélgettek Gedeonnal, aki gátlásait elvesztve bevallotta, hogy egyszerűen imádja Bélát, de legjobban saját magát imádja, és szeretne az ikertestvérével szeretkezni, ha lenne ikertestvére. Béla megértően bólogatott, és cserébe elárulta, hogy Gedeon legrondább barátnőit is fertelmesen megkívánta annak idején, hogy ő törte el Gedeon kedvenc bögréjét, és hogy mielőtt az első este meglátogatta volna Gedeont, elment Etelkához, egykori szerelméhez, akivel a Nász ’96 kiállításon szakítottak egy elvesztett esküvői ruhakölcsönző-cím miatt, letépte a sikoltozó lányról a ruhát, sárosan, ahogy volt, megerőszakolta, és a csaj rúzsgyűjteményének mind a hetvenhat darabját három darabra törte. Gedeon elragadtatottan tapsolt. Másnap kivették egy videotékából a Távol Afrikától-t, a Farkasokkal Táncoló-t meg A jó, a rossz és a csúf-ot; miközben megnézték őket, Béla elképesztő mennyiségű tejeskávét pusztított el.

Végül eljött a harmadik nap délutánja: Béla sétálni hívta Gedeont, aki nyomban megérezte, hová mennek.

Alkonyodott, amikor beléptek a temető kapuján: tiszta, enyhe idő volt, a szél meg-megbolygatta a színes avart a csendes sírkövek között. Gedeon a halottra pillantott, amikor megálltak egy füves tisztás közepén.

- Meg se látogatod az anyádat? - kérdezte, és erősen a halványodó szemekbe nézett.

- Belehalna - ingatta a fejét Béla. - És hidd el, az azért nem valami nagy orgazmus.

- Jó, hogy visszajöttél - mondta akkor Gedeon, és a kezét nyújtotta. Béla habozva fogta meg, töprengően nézte a rozsdavörös lombokat és a bárányfelhőket.

- Nem adsz elég élő eleséget a vitorláshalaidnak. A kalmük sztyeppés srácot rúgd hasba, ahányszor megszólal a jövőben. Fél év, és tisztességes ember válik belőle - mondta válasz helyett a halott.

- Nem foglak elfelejteni - mondta Gedeon, és nem engedte el Béla kezét.

- Hm... Vannak még emberek, akik nem tudják, hogy a tejeskávéba egy kiskanál kakaópor és egy csipetnyi fahéj kell, hogy tökéletes legyen - merengett Béla, és barátja most először pillanatnyi zavart olvasott ki a hangjából.

Burvány Gedeon éppen Chert hallgatott, amikor a matek-fizika szakos bombázó felhívta.

- Ó, Gedeon, sokat gondolok rád - lehelte a csaj.

- Nincs konyhabútor, büdös kurva - mondta válasz helyett Gedeon, és letette a kagylót. Aztán elmosolyodott, hátradőlt a fotelben, és szivarra gyújtott. A napnyugta narancs ragyogására gondolt, a temető fái között megülő alkonyi párára és a halkan fütyörésző, távolodó alakra, ahogy elhalványul a leszálló sötétségben.