Kibaszottul vagány

Kárpáti Andor, a kőkemény

Köcsögfos helyen születtem, minden szar volt és sötét. Szüleim szerencsétlen ostobák.

Nem törődtem ezzel.

Bandában éltünk, én voltam a legjobb. Engem akartak a cigányok, ha kellett profi. Megtanultuk, mit merre kell. Kiraboltuk a szemét világot. A presszóban vertek. Volt egy csaj ott, vodkáspoharak között. Nem értett semmit. Rohadjon meg, azt gondoltam.

Kicsi ruháimat, ingó dolgaimat eladogattam. Kevés lopott pénzem is még volt. Neki a világnak, nem törődtem semmivel. Csak úgy találomra elmentem Peruba.

Balfasz állatok a peruiak. Undorítóan élnek. Az az érdekes, hogy hülyeségeket esznek. Egyszer bementem egy faluba, százéves teherautókon fát szállítottak, pirított halat ettem a büfében, nem ért semmit.

Elegem volt a világból. Kicsi, izmos mulatt anyókákat szoptam le, hogy anyaghoz jussak. Aztán a tengeren motorcsónakoztam. Szegény béna hülye földhözragadt szüleim nem tudták, hogy lehet ez. Régi rendszerben, sárban lapítva éltek.

Semmit se tudtak ezek. Narkóztam. Indultam tovább.

Szétlövik a fejünket (A gyömrői siket költők estje)

Szécsi Noémi, a kifinomult

A kritikus hiába kimondottan kifinomult ember. Kevéssé értékelik ezt a rendezvény szervezői, akik alpári papírpoharakat adogatnak a reggeli capuccinóm alá. Már odafelé a HÉV-en kénytelen voltam hamiskás félmosollyal leplezni a kritikusi lényem megcsúfolásaként viselt hihetetlenül szexi piros báli ruhámat mustráló tagbaszakadt építőmunkások láttán érzett enyhe, de határozott, mindazonáltal megfogalmazható undoromat. De hát ott volt legalább szívem csücske, a tarfejű, szexi literátus isten, Kopasznyaky, aki szokásos laza malackodásaival lopta be magát a nagyérdemű boroskólákkal megpuhított lelkébe. A literátus isten az elsuhanó távolsági buszokat túlkiabálva, enyhén spiccesen ismételgette ars poeticáját, miszerint „minden luvnya egy geci”. E sorok írójának azonban a performansz közepén felszaladt a harisnyája, és innentől fogva minden becses figyelmét e megalázó probléma megoldásának szentelte.

Ház

Harangi Andrea, a realista

Ház.

A Tisza-parton áll a nyaralónk. Szeretem.

Tuja.

Tuják is vannak a kertjében. Egyszer átjött a szomszédék kisfia, csókolóztunk.

Kutya.

Nincs kutyánk. De lehetne. Furcsa egybeesés. Másoknak is vannak ilyen őrült gondolataik?

Emlék.

Sok emlékem van az otthonokról. Tizenévesen szexet remélve eloldalogtam a trafikoshoz. Kívántam, de rossz volt. Sokáig nem hevertem ki.

Berlin.

Nagy, furcsa város. A barátommal jártunk ott. Rendszerváltás idején minden a feje tetejére állt. Az emberek politizáltak. Teát ittunk az Alexanderplatzon.

Régen volt ez.

Bérlet (A Sárga tengeralattjáró c. novellaciklusból)

Benedek Szabolcs, a becsületes

Ringo Starr aznap reggel nagyon csipás volt. Párizsis kenyeret evett, aztán az MTV-t nézte, és próbált nem internetezni, de végül megtört, és internetezett. „Nem vagyok elég következetes”, gondolta szomorúan, miközben csengetett komornyikjának, Winstonnak.

- Winston, melyik farmeremet vegyem fel?

- A virágmintásat, uram. Végül is csak bérletet venni megy.

Ringo Starr szerette volna kioktatni Winstont, hogy bérletet venni is nagy dolog, és meg kell adni a módját, de végül csak legyintett, és azt a farmert választotta, amelyikben 1969-ben felvették a nagy sikerű However című albumot. Elhatározta, hogy elvegyül a normális munkásemberek között, ezért a Trafalgar Square-en kiszállt a limuzinból, és lement a metróaluljáróba, aztán a londoni négyes-hatos villamossal ment tovább a Mechwart Park megállóig. Itt leszállt, és egy bérletet vett. Közben meglátott egy gyönyörű lányt. „Mennyire jó volna szeretkezni vele, de nekem stabil kapcsolatom van, tehát nem lehet. A pszichológusom is megmondta”, gondolta zavartan.

- Ugyan, öregem - mondta neki később George Harrison a telefonba, amikor az esetet elmesélte. - Használd ki az életet. Buddha szerint a szex jó a tantrikus karmának.

- De hát Lily... - kezdte Ringo Starr, utalva a Lily Gallagherrel 1972-től 1981-ig tartó kapcsolatára.

- Ugyan, őt Jimmy Hendrix kefélte - mondta türelmetlenül George Harrison. - Figyelj, inkább gyere át, és gitározunk.

De Ringo Starr udvariasan elhárította a meghívást. Letette a kagylót, és elgondolkodva babrálta a tévé távirányítóját. „Lehet, hogy ki kell használni az életet? Mit lehet itt most csinálni?”, gondolta tanácstalanul, aztán vacsorát csinált, és lefeküdt aludni.

Szapolyai Zsolti

Benedek Szabolcs, még egyszer, mint történetirtó

1234 verőfényes májusának egy reggelén fáradt hírnök kopogtatott a szászszentszilárdi megyeháza vaskapuján.

Főkötős, izzadt, nagykeblű szolgáló nyitott ajtót.

- Korábbra várták kendet - mondta mogorván, álmosan.

Szapolyai Zsolti megköszörülte a torkát. Kilenc éve volt már a Kunhegyesi Bánság hírnöke. 1227-ben Nagy Lajos megszüntette a Szent Felszolgálók rendjét, a szüleit akkor mészárolták le a hajdemákok. 1228-ban az erdélyi gyepűn volt parkolóőr, amikor Köprülü Ibrahim lerohanta a bigámiai vajdát. 1229-ben az angyalföldi béke végzése értelmében elcsatolták a magyar koronától Bigámiát, és a tatár kánnak adták. Zsolti akkor Berzenczey Gáspár bandériumában adószedősegéd volt. Látta az eseményt, amit Kerék Jeromos így ír le Krónikájában:

„Volt nagy sírás-rivás, amikor a tatár elvette Bigámiát.”

Gepetto Sanbenedetto, itáliai kobzos énekében pedig ezt olvashatjuk a szomorú eseményről:

„Szomorú volt a jó magyar nép, amikor elvették a tatárok Bigámia virágzó ligeteit, melyeknél a szicíliai herceg birtokán sem voltak szebbek.”

Ellenberger Sajnos Barnabás, protestáns gondolkodó, később így fogalmazott:

„Az istentelenkedésekért büntetésül a tatár horda felprédálta Bigámiát. Szüzek virágoskertjei bizony szerteszéjjeldúlattak.”

Szapolyai Zsolti belépett a megyeháza kapuján. A szolgáló ránézett bőrzekéje alatt feszülő izmaira, lelógó, birkafaggyús, pipamocskos bajuszára.

- Szép az atillája kendnek - sóhajtotta sokat sejtetően.

- Nem érek most én arra rá... Testeskedni... - morogta Zsolti rekedten, feszülő ágyékkal. Hirtelen ott helyben magáévá tette a mosdatlan, kövér szolgálólányt, a megyeháza folyosóján, egy alabárd és egy boroskupákkal megrakott deszkaasztal között.

- Kegyelmed! Öcsémuram! Káptalanispán! Rendszergazduram! - sikoltotta a szolgálólány a gyönyör pillanataiban.

Ahogy végeztek, kopogtak. Dobó Bódog tárnokmester lépett be a folyosóra, Zsolti unokabátyja. Végignézett a piruló fiatalokon.

- Készülj fiam. Holnaptól te vagy a vajda. Sajnos mindenki mást lefejeztetett a prágai császár - mondta komoran.

- Azta - mondta Zsolti. A történetírók szerint bölcs, jó uralkodó vált belőle. Más krónikások vérengző, buta embernek írják le. Élete végén meghalt. A temetésen egy öreg nemes azt mondta:

- Magyar volt, ennyit csinálhatott. Sors ez. Nem lehet.

Azzal leeresztették a koporsót.

V@postakocsi.hu

avagy Szindbád és a globalizáció

Ebben az időben Szindbád, közeledni érezvén a Halál, e csontfejű Matáv-diszpécser lépteit, bizonyos régi nonprofit rádióállomások után kezdett vágyakozni, melyeket ifjú éveiben, midőn hajzata még szőkén göndörödött a hetyke, Ferenc József-emblémás baseballsapka alól, gyakorta látogatott. Maxi-pizzát rendelt tehát, mint az a legbüszkébb, hajdanvolt földesuraknál az utazás megkezdése előtt szokásban volt, és a lenge brüsszeli csipkével díszített Pizza Hut-kiszolgálóablak előtt igen hosszan, merengve állongott, titkon remélve egy dévaj pillantást a százhúsz kilós kiszolgáló-kisasszonytól.

- Kecsappal fogyasztja-e még az ezersziget-öntetet, vén gazember? - sikkantott a félvilági hölgy sokat ígérően (a hajósnak egykori bűnös andalgások ötlöttek eszébe, midőn elbolondított tőzsdéslányoknak multiplexbeli sétákat hazudott a múlt századi angol poéta, Phil Collins modorában).

- Vannak még emberek, akik nem tudják, hogy a tacós chipset legjobb hónapos retekkel és illatozó liptói túróval fogyasztani. Báró Podmanicky Frigyes egy alkalommal kesztyűt dobott ugyanez okból a felkapaszkodott parvenü Bill Gates arcába a Centrál kávéház Adidas-logókkal díszített vörösbársony drapériái közt - mormogta Szindbád, arcán az időtlen merengéssel, mellyel valaha oly sok széplelkű fitness-oktatónőt kergetett a Dunába.

- Szívében titkos, pókhálós szomorúsággal - melyet utoljára a Puskin Szergejev: Haverok, buli, Fanta című költeményét olvasva érzett egykoron - Szindbád magánhelikoptert intett magához ez esőáztatta Üllői úton. A pilóta afféle ódivatú bútordarab volt, amilyenek a Kiegyezés idején még tisztelettel és diszkréten helikoptereztették a Nyulak szigetén vagy a Vérmezőn a kikapós, vérbő bölcsészasszonyokat, és hallgatag, menedzserkalkulátoraikból oldalt hajtott fővel pöfékelő gavallérjaikat. - Hej - sóhajtotta a hajós -, vajon mérnek e még a rozsdás cégérű Matávpontban digitálisan gyöngyöző internét-hozzáférést?

- De erre már nem felelhetett Szindbád, mert a harcsabajszú pilóta megragadta a pipamocskos bükkfa botkormányt és a rotorok közé csapott; a vén utazó pedig lassan elszenderedett a meghitten nyikorgó gázturbinák bécsi valcereket idéző dallamára.