Balladás fogantatású panegirikusz a trükkös Szakolczayról és az ő legendás klottgátyójáról

Nagy időt zengetek,
mái kabócák -
eltunyult ifjoncok,
figyeljetek!
Köztünk járnak még,
akik láthatták
hős Szakolczaynknak
bő klottgatyáját -
manapság nincsenek
ily méretek.

Hetvenes évek ti!
Szoc. Reál-korszak!
Nem volt a világon
még ily csapat!
A legjobb tollnokok
itt igazoltak,
mindenre elszánt
cselvetők voltak,
ám Lajoshoz méltó
egy sem akadt.

Hős középpályás,
téged köszöntlek!
Sohasem feledem
nagy klottgatyád!
Mily bájjal takarták
ösztövér térded
szárai annak az
ős-szerelésnek!
Tán maga Hunyadi
hagyta reád.

Hírnevet szereztél
e bőgatyának
s a dicső csapatnak
szintugyanúgy.
Kaptál egy jó labdát,
a Reál támadt,
megpattogtattad és
ötleted támadt:
vicceljük meg azt a
pohos kapust!

És megindultál!
Csurkával szembe!
Nézték a hátvédek:
ez mit akar?
Rátekeredtél a
bőr játékszerre,
még egy csel - eldőlt a
torony egyszerre,
s láthatták: bús gátyód
mit is takar.

Nagy szíved vitt, Lajos!
Csurka csak göcögött:
Mit számít egy öngól
0:9-nél?
Legalább mi rúgtuk!
Végh Tóni köhögött,
s lecserélt menten, mert
ily vásott ördögöt
cik-cakkban nem látott,
mióta él.

S iskolát csináltál!
Utána mind többen
saját kapunkba
rúgtuk a gólt.
Farkasunk dohogott,
elhűlt és elszörnyedt,
mígnem egy rangadón
kettőt rúgott.
(Bocsássa meg Isten -
hisz ő bekk volt.)

S 60 lettél, Lajos...
Gatyád már elszakadt...
Mondják, hogy bujdokolsz
azóta is:
litteratúrában
s bősz zsánerképek alatt.
Így hát most lelkedért
csendítek poharat:
cseleid meghatnak
biz még ma is!

Várván lúdtalp-betétemre

Én, az, ki voltam futballista,
Orthopédián csücsülök.
Eddig azt hittem, gól miatt s a
pörkölt miatt van a csülök.
Kezdem belátni: állni, járni
legalább oly fontos dolog -
szemünk szúrja ki száz parányi,
míg meglátjuk az egy nagyot!