Volt egyszer egy szerkesztőség
Közel négy évtizedet töltöttem a Szolnok Megyei Néplap, később Új Néplap szerkesztőségében, és ennyi idő alatt sok olyan humoros esemény történt, amelyek közül talán érdemes felidézni néhányat. Ha másért nem, hát azért, hogy nevessünk egy kicsit.
A Bayern München Szolnokon
Valamilyen rendezvényre mentünk a fotóssal, amikor észrevettem, hogy a Tisza Szálló előtt áll egy autóbusz, amelyen nagy betűkkel a Bayern München felirat szerepel. Mondtam a kollégának, készítsen olyan felvételt a buszról, amin látszik a felirat, jó lehet az még valamire. Aztán meg is feledkeztünk a képről, de a következő év márciusának végén csak eszünkbe jutott. (A busz egyébként, mint később kiderült, azért állt a Tisza Szálló előtt, mert a német sportegyesület, ha éppen nem volt rájuk szükség, bérbe adta a buszait utazási irodáknak.)
Akkoriban az volt a szokás, hogy az április elsejei lapban mindig megjelentettünk egy-egy blőd hírt, remélve, hogy az olvasók jót derülnek rajta. Abban az évben azt találtuk ki, hogy a Bayern München labdarúgói a városba érkeztek, és edzőmérkőzést játszanak (már nem emlékszem pontosan, hogy) a Szolnoki MÁV vagy az MTE csapatával, és a buszos képpel hitelesítettünk a hírt.
Csörögtek a telefonok a szerkesztőségben, focirajongók érdeklődtek, hogy lehet jegyet szerezni az edzőmérkőzésre, de csörögtek az szolnoki egyesületnél is. Néhányan a környező városokból, falvakból is bejöttek, hogy személyesen intézzék a jegyet a mérkőzésre. Amikor megtudták, hogy az egész csak áprilisi tréfa, nem mindig nyomdaképes stílusban tanácsolták, hogy kikkel szórakozzunk.
Vonattal Calgaryba
A következő április elseje előtt elhatároztuk, olyan „hírt” jelentetünk meg a lapban, amelyről biztosan tudják az olvasók, hogy csakis áprilisi tréfa lehet. Megírtuk hát, hogy barátságvonat indul Szolnok kanadai testvérvárosába, Calgaryba.
Talán földrajzoktatásunk hiányosságait bizonyítja, de sokaknak nem tűnt föl, hogy Kanada, így Calgary is az Atlanti-óceán túlsó partján terül el, ahová nem a vonat a legalkalmasabb közlekedési eszköz.
A polgármester az üstökét vakarja
D. Szabó Miklós hosszú időn át nevezetes alakja volt a szerkesztőségnek. Riportjait, interjúit szerették az olvasók, egyebek mellett azért is, mert ízesen fogalmazott, gyakran tett derűs kiszólásokat. Egyszer valamelyik tiszántúli város polgármesterével készített interjút, amelyben egy rázósabb kérdést után azt írta, hogy a polgármester hosszasan gondolkozott a válaszon, miközben gondterhelten vakarta az üstökét.
A nyomdában viszont a sietség, a késő esti fáradtság, esetleg a szedők tréfás kedve miatt az üstökét szóból kimaradt az első két betű.
A polgármester ingerülten telefonált a főszerkesztőnek, s emelt hangon panaszolta, hogy rajta röhög a város. Helyreigazítást követelt, s alig lehetett meggyőzni, hogy az csak rontana a dolgon, még jobban felhívná a figyelmet az esetre.
„Nem értelek, Vicám...”
Hosszú ideig Varga Viktória volt a belpolitikai rovat vezetője, aki úgy vélte, hogy a rovat fiatal tagjait nem csupán tanítania, irányítania, de nevelnie is kell. Amikor tudomására jutott, hogy az egyik szerkesztőségi bulin a rovat fiatal gyakornoknője összejött az egyik idősebb kollégával, aki a háború előtt az illegális kommunista párt tagja volt, behívta szobájába a lányt, alaposan leszidta. Szégyellje magát, hogy lefeküdt azzal a vén emberrel. Aki azért nem volt olyan öreg, ötven körül járhatott akkoriban.
A kolléganő öntudatosan visszaszólt: „Nem értelek, Vicám, hiszen ő egy veterán!” A rovatvezető köpni, nyelni nem tudott, csak mutatta a lánynak, merre van az ajtó.
Könyvek az asztalon
A kulturális rovatnak több vezetője volt az évtizedek során. Egyiküknek mindig tartott az íróasztalán öt-hat könyvet, többnyire a marxizmus klasszikusainak műveit. Rossz nyelvek szerint azért, hogy aki bemegy hozzá, lássa, milyen lelkesen képzi magát ideológiai téren. Ezen a kollégák csak mosolyogtak, azonban a tördelőszerkesztő az egyik alkalommal, mikor a rovatvezető nem volt a szobában, fölháborodottan mondta: „Csak játssza az eszét, hogy mennyit olvas, pedig ennyi könyvet nem is lehet elolvasni!” A kollégák fölnevettek, ő pedig hálás mosollyal nyugtázta vélt egyetértésüket.
Gödörben
Egy időben Körmendi Lajos is a szerkesztőségben dolgozott. Szerette csiszolgatni, javítgatni az írásait, mintha a napilapba is az örökkévalóság számára írt volna, és ez néha konfliktushoz vezetett közte és a kéziratot váró szerkesztők között. Különösen akkor késedelmeskedett, ha valami bosszúság, kellemetlenség érte, ahogy mondani szokta, „gödörbe került”.
Egyik alkalommal hosszabb riporton dolgozott, ám nem haladt, a szerkesztő hiába várta az anyagot. Végül már főszerkesztő tett neki szemrehányást a késésért. „Gödörben vagyok”, hangzott a mentegetőzés, mire a főszerkesztő vérfagyasztó nyájassággal kérdezte: „Mondja, kedves Lajos, milyen mély az a gödör, mikor fog belőle kimászni?”
Rózsák a tapétán
A négy évtized alatt több főszerkesztő is állt a lap élén. Egyikük sokféle egyéni gonddal küzdött akkoriban, rosszkedvű volt, ideges, bár igyekezett, hogy a kollegák előtt ne mutassa feszültségét.
A kulturális rovat vezetőjének szobájában voltunk néhányan, már mindenki végzett az aznapi munkájával, beszélgettünk, amikor hirtelen nyílt az ajtó, s belépett a főszerkesztő. A diskurzus hirtelen abbamaradt, dermedt csend támadt. A főszerkesztő megtorpant, de mielőtt bármit mondhatott volna, megszólalt Szabó János kollégánk: „Abban a szobában, amelyikbe belép, a tapétán is elhervadnak a rózsák.”
Időjárás-jelentés
Az úgynevezett központi anyagokat, vagyis a kül- és belpolitikai cikkeket, és az időjárás-jelentést is a röviden csak KS-nek nevezett Központi Sajtószolgálattól kaptuk, és ezekből az anyagokból magunk szerkesztettük meg a nem megyei témákkal foglalkozó kül- és belpolitikai oldalakat. A cikkek végtelen telexszalagokon érkeztek a KS-től egy régiségszámba menő szovjet gyártmányú készüléken, ám ha éppen zivatar volt, a gép megbolondult, és összevissza keverte az anyagokat, sőt egyes bekezdéseket, sorokat is, olykor pedig csak egyetlen betűt ismételt több soron át. Egy ilyen felhőszakadásos napon még idejében összekapartuk a kül- és a belpolitikai oldalak anyagát, az időjárás-jelentést azonban már nem tudtuk kisilabizálni. Végül a szerkesztő megbízott, írjak egyet én, „de érvényes legyen”. Az aznap megjelentet kissé átfogalmaztam, majd leadtam a tördelőnek. Szerencsém volt, az időjárás nem sokat változott, nagyjából még hőmérsékletet is eltaláltam.
Félreértés
Varga József főszerkesztő szinte minden jelentkezőt fölvett. „Lássuk, mit tud!” A szerződés azonban csak háromhavi próbaidőre szólt, aki az alatt nem bizonyított, azt elküldte.
Így került a laphoz egy fiatal nő, aki arról lett nevezetes, hogy mint egy omladozó vár, olyan volt, nem sokáig állta a férfiak ostromát, akik aztán inkább több, mint kevesebb szerencsével rövidesen meg is környékezték. De nem mindenki, amit a hölgy mellőzésként érzékelt. El is panaszolta egyik kolléganőjének, hogy nála már majdnem minden férfi kolléga próbálkozott, viszont a kulturális rovat négy tagja nem. „Betegek ezek, vagy mi van velük?”, érdeklődte sértődötten. Ám nem erről volt szó. A rovat négy tagja közül hárman épp abban az időben voltak friss házasok, a rovatvezető pedig kiegyensúlyozott, jó kapcsolatban élt.
Miután azonban a hölgy az újságírás iránt nem mutatott különösebb tehetséget, a főszerkesztő rövid úton elküldte.
Szerkesztőség vagy munkaügyi iroda
A szerkesztőség a Hatvanasként ismert bolttal szemben volt, a Kossuth tér sarkán. Az épületben más hivatalok, többek között munkaügyi iroda is működött, és előfordult, hogy annak az ügyfelei is a szerkesztőségbe kopogtak be.
A kulturális rovat vezetőjének a szobájában ültünk, amikor egy eléggé lepusztultnak tűnő házaspár lépett be, nyilván eltévesztette az emeletet és az ajtót. A férfi megkérdezte, van-e munka. Császtvay István rovatvezető érzékelte, hogy itt valami tévedés van, de tréfára fogta a dolgot, és nagy komolyan azt mondta, hogy munka az éppen lenne.
– Micsoda munka?
– Olyan, hogy sokat kell írni.
– Írni? – kérdezett vissza a férfi szinte ijedten, s rászólt a feleségére. – Gyerünk innen!
Vissza a tetejére