A jegyzetversekből – 2
Gyűjti belőlem
pillanatait,
ami végeszakadatlan.
Örökszépnek ekképpen
marad.
*
Hallgasd a szemed –
az elsiratható ágyazásokat.
*
Átcsókoltam
a leggyönyörűbb kezed,
és talpad viszi a sivatagot
lenn, a Hold tenyerén.
*
Bármit lát,
az elmúlást éli csak.
Csont,
füst,
jázminág.
Pillantások nélkül
jár-kel magában
a végtelen.
*
Bánt,
hogy nem lesz létemnek
emlékideje,
amiben leélhetné,
miként múlik a semmim örökké.
*
Amikor felél
az életem,
én is a Föld kérgébe simulok
tükrözetlen semmimmel.
*
Széket húzok a nyitott ablakhoz
minden áldott reggel,
és bámulok.
Nem mutatkozik lehetetlen sehol.
*
Mindig a kék terhe,
a kék terhe,
a pillanatok lelke –
az egyszerű lélegzet virágai
nyílnak a tengeren.
*
Emlékeimen nem változtat
sem a jelen,
sem, ha lesz, a jövő –
minduntalan foglyul ejt
a belőlem fakadó,
majd temetkező idő.
*
Tűröm
tódulni pillantásaimra a tenger
égboltkék tömegét –
ha már holtamban látnám,
ami most még az enyém.
*
Az a vonzás éltet,
amelyen haladok,
és csillapíthatatlan lüktetésben
égeti vérem tömegét.
*
Gyanítom naponta:
világra ellett lényem
átélni kénytelen
némely titkokat,
kiknek talánya
aztán az én talányom
marad.
Hm.
Vissza a tetejére