Megértük, megérjük,
hogy arcunk is visszhangzik hosszan,
csönd nyílása a száj, zúgások tömbje
a hát, és az ásó fejéből szétcsurog csontjainkba
az új hold. Elfújja árnyékunk haját
a múlás. Keserűen sajog a repkény
csápja, és puha szárazság kutatja,
hol bukdácsol az utolsó lepke,
akit még a tenger bocsátott, ha már
ne is éljünk - olyan csillag fészkel
a nyálban, akit élőlény sohase gondol.

Fáj, hogy megnőtt a csont,
fák dőlnek a méltóságos kékre,
levegőn átdobott ívek alatt szívünk
porladozik az eső szemébe.
Bocsássuk el hát a lámpát, és üljünk
a kútnál, ahol nehéz virágok
születnek ránk sötéten.

Jámbor este kezünkben a part,
néhány száz sikolyban ragyognak
a gyíkok, én temetlek, vagy te temetsz el -
fehérlő füvön futkosnak a holtak.
És a lélegzet a lélegzetig elvihetett még,
lépések közt keringett a madár,
de ne érints az opálos szélhez,
mert betörnek koponyádba a rózsák,
és megint élsz, és megint élünk, állnak
körülöttünk a hegyek, lándzsák buknak égve
a ködbe, lelkünket kísérő állatok mögött.

Tudnunk kéne: a végtelen visz el,
ha oly szomorú vagy, ahogy lecsúsznak
a szárnyakról a tetők. Nézd, Positano remeg.
Egy másik napon nem mi gyújtunk rőzsét,
ha patkolatlan öszvér kezdi szőrén az eget.
Álom lehetne, amikor várunk: ismétlődjék
a nád éle és izzadjon gomba a rönkön,
ám túl a csuklónk lüktetésén
megyünk mozdulatlan
és megyünk.

*

Kerüld ki a fát, melyhez a folyó
halait kergette a holdköd, és ereszkedj
tovább ünnepélyesen a parton töredező
szárnycsapások szívéhez, nesztelenül
hajlítgasd a fűzvesszőket, hogy eléd
kerülhessen és megelőzzön az est, és ott
fusson mindig, ahová érsz, és ahol kelsz át
a levegőn, mely óvja agyadban végzetesen
lágyan a virágokat. És ez már a zúgás.
Kioltja fényét kezedben a lámpa,
és nem látja, csak éli tovább
szemed az idő.

Súlyoddal béleled ki az ágyad,
és felkelni sem tudsz, ha nem várhatod
magad a hold felé növő gólyák seregében,
és azután eszedbe jut a lábad, a gyomrod,
a köhögés és az ablak nézése
a szempillákon, és rádöbbensz, hogy ismét
szétszaladnak markodból a repkény ráncai.
És kénytelen leszel menni a mennyezet és a
madarak alatt, rátérni kavicsokra és szélre,
és érezni csontjaid lehetséges helyét.
Ó, milyen idegen szádban a meleg, és milyen
éles, ha kering a homály, és hogy érintkezel
most is a szíveddel, te, az érinthetetlenül
szomorú tárgy, aki hangokat formál,
és védi az egyszerű végtelen mozgatóját.