Molnár H. Magor Marosvásárhelyen született 1986-ban. Szolnokon nőtt fel, jelenleg Szegeden él. Gyerekkorában anyja szavalóversenyekre tréningezte, apja matematika tagozatra íratta, de egyébként jogásznak szánta. Megélhetési eszközmenedzser lett, és eltökélt költő.
A gimnáziumot kerülte, a magyartanítást megreformálná, mert az mégsem járja, hogy egy huszonegyedik századi kötelező olvasmányban harminc oldalon keresztül ne jöjjön ki a szorosból az a kurva hajó. Az utóbbi kilenc évben három egyetemre járt, de a diplomájához hiányzik negyven kredit és a szakdolgozat, amit kanonizációs szándékkal is ír arról a Szőcs Kálmánról, akire már Erdélyben sem nagyon emlékeznek.
Költőként fontosnak tartja az olyan jellemet és magatartást, amelynek fedezékéből hitelesen lehet megszólalni. A közösségi líra elkötelezettje. Pontosan átlát irodalomszociológiai helyzeteket, s olyan naiv, hogy el is mondja a véleményét, így aztán bőven akadnak haragosai, vagy akik csodabogárnak nézik. De azért nem magányos.
Van egy félkész drámája, tíz év múlva talán hozzákezd egy regényhez, s lehet, valamikor még kritikát is fog írni. Most többnyire csak tárcát, esszét, irodalmi riportot jegyez. És verset. Az első könyve lassan készül, mert amikor egy szöveg megszületik, s berakja a kötetbe, két másikat kivesz.
Valaki azt kérdezte a minap, miért csinálok ilyen hosszú interjút Molnár H. Magorral, amikor még olyan fiatal, alig publikált, s kötete sem jelent meg. Ezért, válaszoltam, meg azért, mert olvastam néhány emlékezetesen erős versét, amely máris kijelöli helyét nemzedéke legjobbjai között.

– Induljunk el a családtól: édesanyád színésznő, édesapád jeles író. Táplálták az irodalmi érdeklődésedet vagy éppenséggel féltettek, s eltereltek volna egy ilyen bizonytalan megélhetéstől, hobbitól?
– Az irodalommal való ismerkedésem hamarabb kezdődött, mint ahogy olvasni megtanultam volna. Nyolcvannyolcban anyámnak készült egy önálló estje a disszidens sorsról, egy verses-zenés összeállítás, jórészt a hatvanas-hetvenes években induló erdélyi magyar költők munkáiból. Nem volt, kire hagyjanak, vittek magukkal minden előadásra. Nekem ez volt az első találkozásom a költészettel. Vagyis teljesen más hagyományon nevelkedtem, mint általában az itteni pályakezdő költők, hiszen viszonylag későn tudtam meg, ki az a Petri György, ki az a Tandori Dezső, ki az a Várady Szabolcs, sőt Radnóti Miklósról vagy József Attiláról is később hallottam, mint mondjuk Csiki Lászlóról, Farkas Árpádról, Székely Jánosról, Szőcs Kálmánról vagy éppen Szőcs Gézáról.
– Te még Marosvásárhelyen születtél.
– Másfél éves voltam, amikor áttelepültünk. Illetve engem tulajdonképpen csak hoztak. Akkor Magyarországon nem volt még menekültkérdés, így a hatóságoknak az internacionalizmus szellemében vissza kellett volna dobniuk bennünket Romániába. Főként, hogy apám igazából el sem hagyhatta volna az országot, az útlevélosztály átverésével, huszonnégy óra alatt kellett átlépjük a román–magyar határt. Tehát a szüleim nem is álmodtak arról, hogy esetleg Magyarországon megtelepedhetnének, az eredeti elképzelés Svédország vagy Németország volt. Végül aztán sikerült itt maradnunk, már amennyire ez az ő szakmai életük szempontjából sikernek tekinthető.
Azt, hogy apám jeles író-e vagy sem, én nem szeretném megítélni. Mindenesetre volt neki Romániában egy jó ötéves periódusa, amikor nagyon pörgött a neve. Nem elsősorban szépirodalmi érdemei miatt; ő ugyanis inkább volt publicista, mint szépíró, bár jelentek meg díjazott regényei. Leginkább viszont arra törekedett, hogy egy nagyobb közösség nevében aktuális problémákról közérthetően írjon. Az akkori írófejedelmek virágnyelve őt nem érdekelte.
Apámnak egyébként túlságosan is konkrét elképzelései voltak a jövőmről. Amikor utoljára beleszólt az életembe, a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumba küldött matematika–német tagozatra. A négy évet eléggé pengeélen táncolva végeztem el, osztályozóvizsgákkal tarkítva, mert rengeteget hiányoztam, inkább a szomszédos kocsmákban lógtam. Matematikából és németből pedig folyton bukdácsoltam.
– Édesapád milyen pályán látott volna szívesen?
– Ügyvédet akart nevelni belőlem, úgyhogy ez a reáltárgyas motiváció sosem állt bennem össze. Ő azt látta a környezetünkben, hogy a jogi pálya jó egzisztenciát biztosít. A vicc az, hogy végül igaza lett, mert jó ügyvédekre, cégjogászokra mintha ma is nagyobb szükség mutatkozna; noha akkoriban sokan azt gondoltuk, hogy mire diplomát szerzünk, jó közgazdászra inkább vevő lesz a munkaerőpiac. Nyilván engem egyik sem érdekelt különösebben. Egyébként azt, hogy leszartam az iskolát, a mai napig nem bántam meg, bár akadt egy-két rokonszenvesebb osztálytársam, s több mint tíz éve a gimnáziumban ismertem meg az egyetlen lányt, akit szeretek. Pontosabban őt nem is a gimnáziumban, mert ott ugye nem nagyon mozogtam, hanem az Eső egyik lapszámbemutatóján, kétezer-kettő novemberében. Mindketten publikáltunk az őszi számban, s úgy mutattad be, hogy ő is a Vargába jár.
– Ez ugye költői túlzás?
– Tényleg ott ismertem meg.
– De hogy annyira kerülted az iskolát, hogy a lányokat sem volt időd szemrevételezni.
– Volt olyan tanév, amikor háromszáz-valamennyi, a másikban talán négyszázvalahány órát hiányoztam, már nem emlékszem pontosan. De ha bementem, se voltam mindig magamnál. Tantestületi értekezleteken döntöttek arról, hogy kicsapjanak vagy engedjenek levizsgázni. Tudomásom szerint az volt az eljárás, hogy ha a tanárok közül valaki megvétózza az eltanácsolásomat, akkor mehetek osztályozóra. Az egyik tanárnőmnek pedig az volt a fixa ideája, hogy belőlem lesz valaki, és kétszer is megvétózta a kirúgásomat. Az osztályozó vizsgák meglepően könnyen mentek, nagyjából két hét alatt megtanultam, amit kellett. Végül osztályátlag felett érettségiztem. A matektanárom majdnem bocsánatot kért, hogy ötöst kellett adjon, folyton erősítgette, hogy higgyem el, kijavította rendesen, átnézte többször is. Tulajdonképp Orsikának köszönhetem ezt is, egy lakótelepi kocsmában, két-három sörözés alkalmával hozott fel geometriából és valószínűség-számításból.
Aztán mikor elkezdtem Debrecenben az egyetemet, az évfolyam-előadásokat két tanár is azzal indította, hogy mindenki felejtse el, amit középiskolában tanult. Ebből a szempontból némi fórban voltam, mert a többiekhez képest nem kellett túl sokat tökölnöm a felejtéssel.
– Ez mesélve jól hangzik, de épp az előbb mondtad, matekból is ötösre maturáltál. Viszont voltak-e, akik figyeltek arra, hogy miket írsz, s számodra érvényes visszajelzést adtak? Szüleid, magyartanáraid?
– Általános iskolában anyám a versmondó versenyek felé terelgetett, apámtól meg a hosszas monológok ívét voltam kénytelen megtanulni, annyit beszélt, ha valamit mondani akart. De lehet, hogy már az általa elképzelt jogi pályám bűvöletében próbált a retorikába ekképpen bevezetni, én nem tudom. Mindenesetre pontosan fogalmazni is tőle tanultam. A későbbi írásaimra vonatkozó véleményüket viszont nem nagyon kértem ki. Szerényebb voltam annál, és nem is érdekelt különösebben, hogy mit szólnának a verseimhez. Nem szívesen mondanék rosszat a magyartanáraimról sem, de az a helyzet, hogy nem sokat tettek hozzá az irodalmat illető lelkesedésemhez. Akkoriban mifelénk a Mohácsy-féle röhejesen rossz tankönyv volt az abszolút sláger, a legtöbb tanár meg ráadásul betűről betűre ragaszkodott is az abban leírtakhoz. Összességében pedig úgy éreztem, hogy sokukban mintha a minimálisan elvárhatóhoz képest is kevés lett volna a küldetéstudat, a felelősségérzet. Mintha nem tudták, vagy csak nem akarták volna felmérni, hogy az általános hozzáállásuk, a felkészültségük milyen hatással lehet némely diákjukra. Most viszont, hogy a lány, akivel élek, szintén tanár lett, és látom, hogy a pedagógusokat milyen méltánytalan kondíciókkal és milyen gyalázatosan kevés fizetéssel alázzák meg, valamelyest visszavonom a korábbi elvárásaimat. De akkor meg nem kell folyton azon lovagolni, hogy egy-egy tanár hozzáadott-e valamit az ember életéhez, mert az a kirívó eset, amikor igen.
– Nagyon utálhattad az irodalomtankönyvet, ha így megjegyezted a szerzője nevét.
– Már akkor is érvénytelen volt, amikor megírta. Eltúlzott didaktikusság, dögunalmas kötelező olvasmányok, dögunalmas elemzések. Túl vagyok a tanítási gyakorlatomon, egy tizedikes osztályt tanítottam heteken át, és már csak emiatt is nagyon megértem azokat a gyerekeket, akiknek tele van a tökük a Szigeti veszedelemmel. Én sem tudtam soha végigolvasni. Vagy vegyük Jókait. A saját korában közkedvelt szerző volt, imádták, kapkodták, szétolvasták a könyveit. S akkor mit kell most egy tizenhat évesnek elolvasnia tőle? Az arany embert, amiben harminc oldalon keresztül nem jön ki a szorosból az a kurva hajó. Nyilván másként érzékelte a valóságot egy tizenkilencedik századi ember, akinek az ilyen, számára egzotikus helyekről hosszan lehetett és kellett is mesélni. De hogyha mi bekapcsoljuk a National Geographicot, annál sokkal cifrább dolgokat látunk, mint ami Az arany emberben szerepel, és a tévén keresztül sokkal rövidebb idő alatt meg is tapasztaljuk. Nem beszélve arról, hogy ma már utazni is könnyebb. És igenis léteznek Jókainak most is feszes, jó ütemű regényei. Ott van az Enyim, tied, övé. A negyvennyolcas szabadságharc idején-után játszódik, és igaz, hogy nem kétszáz oldal, de úgy pörög, hogy amikor olvastam az egyetemen, rögtön arra gondoltam, hogy vajon miért nem ezt tanítják középiskolában. De nem csak ez a probléma a mai irodalomoktatással, az alaptantervvel vagy a Mohácsy-tankönyvvel. Mert ez a könyv pontosan azt öli ki a magyartanításból, amiről szerintem az egésznek szólnia kellene. Az irodalomtankönyv nem értelmező kéziszótár, nem egy tankönyvszerző legtöbbször semmitmondó értelmezéseit kellene a gyerekeknek megtanulniuk. A gyerek, köszöni szépen, tizennyolc évesen már tudja, hogy Radnóti Miklós Tétova ódájában a tétova szó bizonytalanságot jelent, és még meg is sértődik, ha hülyének nézik. Az életrajzokkal és értelmezésekkel túlzsúfolt tankönyvek helyett a Fűzfa Balázséhoz hasonló, színes-szagos, laza, friss könyvekre lenne szükség, amelyek arra fektetik a hangsúlyt, hogy a gyereknek sokkal nagyobb szerepe legyen a saját értelmezési folyamatában. Hogy megtanulja, hogy egy irodalmi szövegről hogyan kezdhet el produktívan gondolkodni. Hogy tágabb legyen a horizontja egyetlen értelmezésnél.
– Szerettél tanítani?
– Nagyon.
– S mindazt, amikről vagy amiknek a hiányáról beszélsz, meg tudtad valósítani az óráidon? S ha igen, akkor miért nem tanítasz?
– Úgy érzem, jól tanítottam, pedig matematika–fizika tagozatosokat kaptam, vagyis a gyerekek finoman szólva szerény érdeklődéssel ültek be az óráimra. Ráadásul a tananyag a magyar felvilágosodás volt, Bessenyei és társai, ami azért nem valami hálás tanári feladat. De úgy gondolom, van hozzá egy kis érzékem, s a kicsi érzéken túl nagyon szerettem és szeretném is csinálni. Azért nem tanítok, mert még nem végeztem el az egyetemet. Ha viszont egy pályakezdő tanárnak fizetnének százhúszezer nettót, akkor nem vállalnék semmilyen más munkát. Pedig még ez is kevesebb volna a magyar átlagfizetésnél.
– Mi hiányzik a diplomádhoz?
– A szakdolgozat. A téma már évek óta megvan, de még nem írtam meg. S hiányzik az úgynevezett általánosan művelő tárgyakból is vagy negyven kredit. Kötelező filozófiai, pszichológiai, szociológiai, politológiai tárgyak, közgazdaságtan, ilyesmik. Ez kábé két félévet jelent még.
– S miért nem csinálod meg?
– Megcsinálom. Az idő is sürget. Jövő nyárig muszáj lenne, mert tíz év után kezdenek elévülni a kurzusteljesítések, legalábbis én úgy tudom. A csúszásnak egyébként a léhaságomon kívül nagyon prózai okai vannak. Debrecenben kezdtem az egyetemet, de Szegeden folytattam, s így a képzés különbözőségeiből máris adódott egy apróbb elmaradás. Aztán a korosztályomhoz képest viszonylag későn nyertem egy ösztöndíjat Bécsbe. Fél évet töltöttem ott, ám épp abban a szemeszterben nem tudtam olyan tárgyakat felvenni, amelyek elfogadtatásával itthon is haladhattam volna. Mikor pedig öt év után már nem voltam jogosult a diákhitelre, el kellett mennem főállásban dolgozni.
– Kutattál Bécsben?
– A Klasszikus Magyar Irodalom Tanszék speciális képzésben részt vevő hallgatójaként pályáztam, és ennek az ösztöndíjnak igazából csak az áthallgatás volt a célja. Persze azért illett foglalkozni is valamivel. Az alakuló hivatásos magyar színjátszásban mélyedtem el, azon belül is abban a kérdésben, hogy milyen hatással volt rá a német nyelvű drámairodalom. Kissé általánosítva elmondható, hogy a színházainkra ma is jellemző felfogás, mely szerint a közönség ízlését nem csiszolni, hanem kiszolgálni akarják, már a kezdetekkor megvolt. Kazinczy hiába akarta, hogy az első hivatásos magyar nyelvű társulat a Hamletet mutassa be először, hiába szerzett rá pénzt is, végül egy huszadrangú német vígjátékocskával álltak elő, mondván, hogy a Hamlet nehéz, és a közönség szórakozni jön. A kor divatja pedig az úgynevezett érzékenyjáték volt, egy olyan színjátéktípus, amelyből árad az érzelgősség, a szentimentalizmus és a közhelyesség, tehát a legkevésbé sem terheli meg az átlagnéző agyát. Mondhatjuk úgy is: ez volt a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi Barátok közt. Az abszolút sztár meg egy Kotzebue nevű érzékenyjáték-szerző volt, akit ma már a kutya se ismer. Akkoriban Kolozsváron például húsz év alatt hozzá képest mindössze ötszázaléknyi Schillert játszottak. Goethét még kevesebbet. Shakespeare-t is elenyésző mértékben. Kazinczyt persze ez eléggé bántotta, egyik levelében pedig egyenesen balfaszoknak nevezte a bécsieket, amiért ilyen színvonalú előadások érdeklik őket, nem pedig Goethe.
– Színész nem akartál lenni?
– Nem is tudom. Amikor anyám szavalóversenyekre járatott, a kezdetekben még élveztem. Aztán úgy tizenkét-tizenhárom éves koromra, gondolom, ahogy pubertáltam, annyira lámpalázas lettem, annyira megterhelt már az egész, hogy hiába nyertem országos versenyt, nem érte meg a kínlódást. Meg egyre kevésbé is érdekelt. Inkább az alkotó, a létrehozó attitűdje kezdett el vonzani, nem pedig az értelmezőé, az előadóé. Valamiért érdemesnek tartottam magamat arra, hogy ne a más szavaival közöljem a mondandómat. Már csak ezért sem lettem színész.
– Ha már három egyetemet is kipróbáltál, van összehasonlítási alapod. Melyik neked a legszimpatikusabb?
– Ezt nem tudom megítélni, mert Debrecenben csak egy évet töltöttem, Bécsben csak fél évet, Szegeden meg már nyolc éve élek. Debrecenben és Bécsben kollégista voltam, Szegeden meg Orsival közösen albérleteztem végig, aki Debrecenbe nem tudott volna rajz szakra menni, mivel ott olyan nincs. Van viszont campus, kint van az egyetem a Nagyerdőnél, s valahogy kialakult az egésznek egy kellemes és családias miliője. Amikor meg Szegedre kerültem, azt éreztem, mennyire jó az is, ha nincs campus, ha az egyetem intenzív kapcsolatban áll a várossal. És hogy az oktatók egy része mennyire intenzív munkakapcsolatban áll a hallgatókkal. Persze lehet, hogy ez nagyon is szubjektív érzet, hiszen egy elsőéves hallgatóval mégis milyen szoros viszonya lehet egy történetesen debreceni oktatónak. Most meg már azt sem tudom, mennyire üdvös ez a Szegeden tapasztalt tanár-diák partnerség. Rajtam kívül most már lassan mindenki elvégzi a magyar szakot, a volt csoporttársaim és a fiatalabb ismerőseim is, és némelyikükön mintha visszaütni látszana az a kitüntető figyelem, amit egy-egy oktatójuktól kaptak. Hogy az esszéiket, a tudományos dolgozataikat a tanárok majdhogynem megírták helyettük.
– Ezt nem értem. Mit írtak meg helyettük a tanárok?
– Több tanár olyannyira segíti a pártfogoltjait, annyi tanáccsal látja el őket, hogy gyakorlatilag helyettük gondolja végig mindazt, amit a hallgatóknak kellene. Olyasmi ez, mint a Mohácsy-tankönyv. Márpedig ha az ember nem tud vagy nem mer egyedül gondolkodni, még ha olykor hibásan is, akkor azzal sem lehet teljesen tisztában, hogy egyáltalán miről beszél, ha megszólal. Nem akarok ennyire szentenciózusnak tűnni, és nagyon nem szeretnék általánosítani sem, de néha komolyan az az érzésem, hogy a generációm zöme félig képzett. Tudja, hogy mi az az olvasó, mi az a szerző, mi az a szöveg, mert mondogatták az egyetemen, aztán ír egy recenziót, és összetéveszti benne akár ezt a hármat is. Az írás pedig megjelenik, mert egy fiatal szerkesztő szintúgy elsiklik felette. Írószervezetekben fontos funkciókat betöltő fiatalok olykor nem tudják, hogy ha leírnak egy mondatot, akár a Facebookon, akkor azzal mit is állítanak pontosan. Mintha nem tudnák felmérni, hogy az a mondat milyen lehetséges kontextusokat vet fel, túl azon, hogy ők minek szánják. Pedig ez már nyelvi kompetencia kérdése. Nem mondom, hogy ez mind az egyetemi oktatók mulasztása, dehogyis. Bár egy-egy tanszéknek mintha fontosabb volna, hogy az egyik hallgatója az OTDK-ról minél előkelőbb helyezést hozzon haza, mint az, hogy merjen egyedül gondolkodni, vagy hogy a saját invencióit bontakoztathassa ki egy-egy kérdésben. Persze ez nem szegedi és nem egyetemi sajátosság. Szolnokról is emlékszem olyan esetre, amikor az OKTV-nevezésre utolsó érvként azzal próbálta rábeszélni a tanár az egyik diákját, hogy nem baj, ha nincs ideje a dolgozatot összerakni, majd megírja ő a gyerek helyett, s beküldik úgy.
– S ha ezeket beleírom az interjúba, nem félsz, hogy haragosaid támadnak?
– Dehogy félek. Eddig sem szűkölködtem haragosokban, noha én a magam részéről nem igazán haragszom senkire, vagy hát csak nagyon elvétve. Amit mondok, nem azért mondom, hogy másokat megsértsek, és még csak nem is állítom, hogy feltétlenül igazam lenne. Viszont ez a benyomásom. És azt vettem észre, hogy ha az ember őszinte, és ez nem amolyan álca-őszinteség, vagyis nem egy felvett póz, és nem is az a szándéka, hogy a másikat megbántsa, akkor előbb-utóbb leintik: ez hülye, ez fordítva ül a moziban, ez morális dolgokkal pöcsöl. Orcsik Roland például egyenesen úgy becéz engem Szegeden, hogy Moralica. Mások csak simán kiröhögnek. Mindegy. Ha nem akarnak szót érteni velem, akkor egy idő után békén hagynak, s legalább nem kell olyan gesztusokat tennem, amilyeneket egyébként nem szívesen tennék.
– És ez így jó neked?
– Persze, hogy jó. Ha nem a legkeményebb alanyi költészetben hinnék, akkor talán jobban részt tudnék venni az úgynevezett irodalmi életben. Akkor talán kevésbé lennék rákényszerülve, hogy legyen egy olyan jellemem és magatartásom, amelyből hitelesen tudok megszólalni. Persze ez a kettő egymást gerjeszti, és valószínűleg azért is vagyok meggyőződve arról, hogy magamat kell írnom, mert még a tükörbe tudok nézni. És ezzel most távolról sem arra célzok, hogy az irodalmi élet kisebb-nagyobb hangú szereplői egytől egyig jellemtelen alakok volnának; én viszont úgy érzem, hogy a saját verseimet vinném vásárra, ha őszintétlen gesztusokat tennék, nem beszélve arról, ha elkezdenék hízelegni, taposni, benyalni magam egy-két helyre. Akkor inkább ne reklámozzanak, ne kopogtassanak folyamatosan az ajtómon, hogy küldjek verset vagy menjek felolvasni. Ha a személyes érvényesülésemet tartanám szem előtt, egy idő után nem is tudnék verset írni. Nekem egyszerűen hitelesnek kell feltételeznem magam, ha bármit le akarok nyomni az olvasó torkán. Ha hazudok vagy alakoskodok, hogyan várhatnám, hogy akár egyetlen embert is érdekeljen, amit mondani szeretnék?
– Akkor meg kell kérdeznem, még ha ez így túlságosan általánosnak tűnik is, hogy mennyire érzed hitelesnek korosztályod tagjait, a pályatársaidat. Az ember ugyanis többnyire mások ellenében fogalmazza meg saját magát. Én nem hazudok, nem alakoskodok, ők viszont igen.
– Egy címszó alatt ítéletet mondani valóban roppant általánosító lenne, minden körülmények között. Különösen pedig így, hogy nagyrészüket nem is ismerem eléggé személyesen. Csak arról tudok beszélni, amire hétköznapi szinten rálátok. Vannak olyanok, akik magánemberként is közel állnak hozzám, még ha nem is járunk össze rendszeresen. Aztán van példa arra is, hogy valaki egy kocsmaasztalnál széles gesztusokkal bizonygatja, hogy ez és ez a kötet mennyire bűnrossz, mennyire trágya, aztán hazamegy, megír és megjelentet egy lelkesedő recenziót róla. Van olyan is, aki egy felolvasóesten évtizedes barátját alázza nyilvánosan, úgy, hogy az illető nincs is ott, majd az est után megkéri a tudósítókat, hogy azt a részt ne írják meg. Ezeket nem értem. Konkrét tapasztalataim vannak seggnyalókról. Azokat végképp nem értem. Figyelem őket zavarodottan, hogy elnézték a házszámot, az enyémet nem érdemes, nem lesz belőle hasznuk. Igen, egy-egy példa ellenében meg tudom fogalmazni magam, és meg is kell, de ennyi az egész. És nem állítom, hogy a hitelesség vagy az önazonosság feltétlen erény volna, csak azt, hogy én így érzem jól magam, így tudok élni, így tudok írni.
Az önazonosság pedig különben is valamelyest képlékeny dolog, akár a költészet szintjén is. Vegyük például a fiatalok közül Simon Mártont. Az első kötetével egy nagyon tág olvasóközönséget szólított meg, noha nagyon szigorú alanyi költészetet művelt. Könnyen, jól értelmezhető, szép képekkel dolgozott, és nem volt rest minél érthetőbben fogalmazni. Aztán jött a második kötet. Az alanyiságából nem sokat vesztett; bár ki tudja, mennyire számít alanyinak az a szöveg, amelyik szándékosan a lehető legkevesebb információt árulja el magáról. Nem szeretnék most ebben elmélyedni, mindenesetre nem lehet Simon Mártont azzal vádolni, hogy poétikájában nem önazonos, mindössze azt lehet kijelenteni, hogy változik. És még csak ez sem ennyire egyszerű, hiszen a slam poetry során megmutatkozó beszédmódja őrzi az első könyve közérthetőségét. Ha viszont szigorúan a köteteire koncentrálunk, akkor azzal a poétikával, amit a másodikban működtet, hosszabb távon biztosan olvasókat veszít. Ezt ő nyilván tudja, és ez még nem értékítélet, csak tény.
– Márpedig te fontosnak tartod, hogy a vers minél szélesebb olvasóközönséget megszólítson.
– Én igen. Már említettem, hogy van anyámnak az önálló estjei között egy pódiumműsora, amit apám állított össze erdélyi költők verseiből, ő is rendezte meg, és az a címe, hogy Csöndes kiáltvány a vesztesekért. Az előadás Szőcs Kálmán soraival kezdődik, tudniillik: „Gyöngeségem tudatában / fordulok hozzátok, emberek.” Ennek a mondatnak minden szava nagyon fontos, legalábbis nekem azzá vált az évek során. Tehát az emberek felé fordulás is. Úgy látom, hogy hosszú ideje, és nemcsak a költészetben, de például a festészetben is, az alkotók egy jelentős része egyre inkább mintha szándékosan szűkítené azt a kört, amelyet egyáltalán meg szeretne szólítani. Ez a hozzáállás számomra fals. Arról már sikerült leszoknom, hogy mindenkihez beszélni próbáljak, de az én igyekezetem akkor is ellentétes. Lehetőleg minél több emberhez szeretnék szólni. És emiatt tűnik szimpatikus kezdeményezésnek a slam poetry is, bár azt nem mondhatom, hogy ne lennének fenntartásaim a műfajjal kapcsolatban.
A közéleti líra sem azért vonz, mert itthon egyszerre divattá vált, hanem mert az emberek felé fordul. Persze tudjuk, hogy a közéleti líra mindig is jelen volt kisebb-nagyobb mértékben a magyarországi és a kisebbségi magyar irodalmakban is, csak hát nem volt mindig és mindenhol mainstream. Itthon az utóbbi időben biztosan nem. Most az lett, és ez végeredményben jó dolog. Már csak emiatt is gondolom életbevágónak, hogy aki közéletről, közügyekről szóló verset is ír, az próbáljon egyenes ember maradni.
– A költészeteszményedről beszélsz, de vajon mennyire látja az ember kívülről a saját verseit? Te például mennyire gondolod, hogy megfelelsz az elvárásaidnak?
– Látod, ez a probléma. Próbálok úgy beszélni a szándékaimról, te pedig próbálsz úgy kérdezni az elgondolásaimról, hogy eddig még egy félkötetnyi verset sem jelentettem meg. Felolvasni is keveset járok. Nem bővelkedem visszajelzésekben. Jó részét annak, amit gondolok, most próbálom neked szavakba önteni, mert azért viszonylag ritkán kérdezgetnek ilyesmiről. Most éppenséggel ezt gondolom, amit el tudtam mondani. De nem hinném, hogy elvárásaim lennének, amelyeknek meg kellene felelnem, hanem véleményem van, világnézetem van, életszemléletem van. Ha magánemberként azt gondolom magamról, hogy rendben vagyok, bizonyára a verseimet illető elképzeléseimmel is így van. Legalábbis ebben a pillanatban. Bár nem tartom valószínűnek, hogy abból, amit neked most megfogalmaztam, lényegi szinten sok minden változni fog, még akkor sem, ha az ember énképe egyébként folyamatosan változik, nyilván az enyém is. Amikor például Orsi mellett még nem csókoltam meg másik lányt, akkor le tudtam írni, hogy én nem csalok meg senkit. Mikor aztán félrenéztem, akkor le kellett írni azt is, és mindeközben elgondolkodtam, hogy milyen az az ember, aki én vagyok és ilyesmit csinál, alapvetően más ember leszek-e ettől és így tovább. Ezek egyébként nagyon természetes folyamatok szerintem. Aztán, hogy ezeket megpróbálom az olvasó számára is lényegessé tenni és megírni, az már más kérdés, de azt sem igazán bonyolítom túl. Történnek az életemben ezek a dolgok, aztán ezekből a dolgokból versek lesznek, a versekből pedig néhanapján a mostanihoz hasonló beszélgetések. Ennél többre, objektívebbre viszont nem törekszem.
– Azt járjuk most körbe, hogy mennyire saját magát írja az író. Szerintem nagyon sokan úgy olvasnak verset, prózát, főleg ha ismerik a szerzőt, hogy azt gondolják, mindaz, amit leír, vele történt meg. Felhívják, hogy „most akkor jól vagy?” Ugyanakkor a szerzők jelentős része távolít: „igen, igen, de ez azért nem én vagyok.” Kicsit mintha azt sugallnád most, hogy a verseidben nem feltétlenül kell megkülönböztetni a költőt és a lírai ént.
– Én nagyon nem szeretném, ha valaki megkülönböztetné. Egy hirtelen allúzióval élve: a verseim is én vagyok. A legszívesebben nem is az alanyi költészet kifejezést használnám, ha a saját szövegeimről beszélek, hanem inkább valami olyasmit, hogy dokumentarista líra. És ha véletlenül olykor távolabb is áll a mindennapjaimtól az, ahogy egy-egy versemben megszólalok, az csak ahhoz hasonlítható, hogy magánemberként is másként viselkedem, máshogy szólalok meg egy kocsmában, egy bankban, egy temetőben vagy egy gyógyszertárban. Ha elkülöníteném a kettőt, vagy egyáltalán elismerném a lírai énem létezését, akkor az előbb sorolt helyzetekben is minimum skizofrénnek kellene feltételeznem magam. De ha arra kérdezel, akkor igen, próbálom mindenféle mellédumálás nélkül magamat írni. Persze nehéz ilyen értelemben véve közügyként elképzelni a magánéletemet, viszont egyre kevesebb gondot okoz.
És térjünk rá megint a közösségi lírára. Nincs nagyobb súlya annak, ha egy irodalomelméleti kreálmány helyett egy hús-vér ember beszél közös dolgainkról? Én legalábbis ezt szeretném. Ha Lázár János egyik elszólását (akinek nincs semmije, az annyit is ér) kiforgatom, és ironizálok vele, miközben az egyáltalán nem vicces, akkor nem szabad elhallgatni ennek a tétjét. Akkor vagy abban a versben, vagy egy másikban egyértelműen be kell számolni arról, hogy ennek az elszólásnak tényleg személyes tétje van, mert nekem, mint még megannyi embernek Magyarországon, tényleg nincs semmim. (Persze szigorúan a lázári értelemben nincs.) De hogy ironizálhassak egy olyan emberrel, akire jó eséllyel rászavazott nem egy olvasóm, nekem muszáj kitárulkoznom előttük, hogy lássák, bőven van még, amiben hasonlítunk. Muszáj, hogy szétírjam magamat, s mindent, aminek életszaga van, különben valaki a végén még azt hihetné, hogy a költők szarni se járnak, csak lebegnek a magasabb regiszterekben.
– Tehát úton vagy, méghozzá olyan költői úton, amely most épp ott tart, hogy saját magadat írod. Miközben készülsz egy közösségi(bb) megszólalásra.
– Ezt így nem differenciálnám. Közösségi műfajként gondolok a költészetre akkor is, ha a személyes dolgaimat próbálom megírni, miközben publikáltam már néhány olyan verset vagy tárcát, amelyeknek kemény közösségi vonatkozásai vannak. Szerencsére nem tudom azzal vádolni magam, hogy a politikai költészet újdonsült divatját követném, mert mint mondtam, majdhogynem ebbe nőttem bele, és írtam már korábban is ilyesmiket. A divat meg különben sem tesz feltétlenül rosszat a saját tárgyával. Az már más kérdés, hogy ehhez a folyamathoz egyebek mellett a Búcsúlevél, vagyis Kemény István meglehetősen bugyuta verse is kellett. Ez van. A Magvető Édes hazám című antológiájából is az derül ki, hogy a költészetnek ez az oldala korábban is létezett. Hogy csak a mostaniak közül említsek valakit: Demény Péter talán még 2006-ban publikálta Haza-szvit című hatalmas közéleti versét. Már csak amiatt sem bánom ezt a felhajtást, hogy az említett antológiába ez a vers is bekerült. Noha úgy néz ki, hogy mostanra kezd lecsengeni a dolog. Hála istennek, már Kántás Balázsnak is megjelent vagy három, egyenként tizenpár oldalas, közéleti versikéket tartalmazó füzete, s már csak ebből is látszik, hogy tényleg a végét nyögi ez a divat. Most egyelőre a slam poetry van helyette, aztán jön majd megint valami más. Mondjuk, állatvédő versek, vagy nem tudom, mi. Most kicsit bunkó vagyok.
– Prózát írsz?
– Tíz-tizenkét évvel ezelőtt írtam pár novellát. Nem ment. Azóta rakódnak rám azok a történések és élményanyagok, amelyeket nem tudtam versekbe erőltetni. Mostanában egyre több, és kezdenek valamelyest összeállni. Azt mondják, egyetlen regényt mindenki meg tud írni, hát lehet, hogy egyet majd én is meg fogok. De az legalább egy kétszer ötéves terv. Különben sem szeretném, hogy ilyen fiatalon napi hat-nyolc órám legyen prózaírással foglalkozni. Az azért eléggé szomorú lenne. Egyébként meg bármennyire is patetikusan hangzik ez most, én a végletekig hiszek a költészetben, és annak erejében. A magyar irodalmat szerintem mindig a költészete lendítette tovább. Olykor még a történelmet is.
– Mindenki arról beszél, mindenki úgy tudja, hogy az olvasók a prózát keresik és veszik.
– Mert a kortárs költészet nagy része nem jó. Főleg, amelyiket reklámozzák. Ezt olvasóként mondom én is, vagyis akkor pontosítok: nekem nem tetszik. És szerintem azoknak sem, akik a prózát keresik. Egy tetszőleges mai regény tetszőleges szereplőjével nyilván sokkal könnyebb az embernek azonosulnia, mint egy olyan lírával, amelyik harminc éve elfordult, vagy azóta is folyamatosan elforog a potenciális olvasók tekintetétől, azzal az ürüggyel, hogy éppenséggel intellektuális költészetnek nevezi magát.
– Egyébként kinek, kiknek a költészetét kedveled?
– A szakdolgozatomat egy marosvásárhelyi költőről, a már említett Szőcs Kálmánról írom, akire könnyű rásütni, hogy József Attila-epigon, mert egyrészt az is volt. Viszont nem tudom, hol olvastam vagy hallottam, hogy nem az az igazán nagy költő, aki egy állandó színvonalat képes produkálni, hanem aki életében ír legalább öt-hat megkerülhetetlen verset. Szőcs Kálmánnak, ahogy számolom, ennyi azért összejött. Magyarországon viszont tulajdonképpen nem ismerik, és Erdélyben is alig. Nem titkoltan kanonizációs szándékkal is írom a szakdolgozatot, s ha lesz alkalmam és lehetőségem, még többet is írok róla, mert szerintem fontos szerző, de hát 1973-ban, viszonylag fiatalon felakasztotta magát.
Gondolom, főleg a mostaniakra lennél kíváncsi. Az a helyzet, hogy nem is igazán szerzőket, inkább köteteket tudnék említeni. Először is Terék Anna jut eszembe, aki két éve egy kemény, súlyos könyvet tett le az asztalra Duna utca címmel, és azóta is nagyon jó verseket ír. Simon Mártonra már utaltam korábban. A Dalok a magasföldszintről nekem nagyon nagy élmény volt, a Polaroidok nagyon nem. Ki van még? Jónás Tamás. Illetve a Kiszámítható józanság című, elképesztően jó kötete. Próbálkoztam a többivel is, de azokon viszonylag gyorsan túltettem magam. A Lassuló zuhanás pedig már tulajdonképp csak verkliköltészet. Ebből a szempontból egyébként érdemes lenne összehasonlítani Simon Márton és Jónás Tamás idei köteteit, ahogy az egyik a végletekig minimalizálni és leszűkíteni, a másik pedig a végletekig eltúlozni és kitágítani próbálja a lírát. Vannak, persze, más fontos könyvek is, de most próbáltam olyanokat szóba hozni, amelyek nemcsak magyar szakos bölcsészként, hanem olvasóként is eléggé érdekelnek vagy érdekeltek.
– Említetted, hogy a szakdolgozatoddal Szőcs Kálmánt kanonizálni szeretnéd. Szerinted sikerülhet? Írsz egy szakdolgozatot. Hány ember olvassa azt? A másik: mennyire ambíciód, hogy szövegekről írj kritikát, tanulmányt? Mennyire ér össze benned a kritikusi létezés a költőivel?
– Nem írok kritikát. Illetve nem publikáltam.
– Videokritikádat láttam már az interneten.
– Azok inkább észrevételek voltak könyvekről, nem pedig klasszikus értelemben vett kritikák. Irodalmi publicisztikát, riportot, jegyzetet néhanapján közzéteszek, de kritikát nem. Nem is nagyon írok. Csak felskiccelek néha ezt-azt, aztán úgy hagyom, mert verset írni is alig van időm. A kérdésed első felét illetően pedig nyilván nincsenek illúzióim, nem gondolom, hogy több százan fogják elkérni a tanszékről a dolgozatom, vagy hogy a fénymásoló szalonokban majd Szőcs Kálmán miatt fogyna ki a gépekből a tinta. Viszont igyekszem úgy megírni, hogy egy-két részletét néhány arra fogékony irodalmi lapnál, ha lesz ilyen, el tudjam szórni. Egyelőre ennyi telik tőlem.
– Vannak Szegeden, vagy bárhol az országban, esetleg határon túl irodalmi társaid, barátaid?
– Erre azért könnyű válaszolnom, mert vannak, viszont kevesen vannak. Mindenekelőtt Boldog Zoltán. Ő az Irodalmi Jelennél szerkesztő, és neki például, ahogy te fogalmaztál, valamivel több haragosa van, mint nekem, bár nyilván nem ez hozott össze minket. Kellett, persze, az is, hogy hasonlóan gondolkodjunk jó pár dologról: szövegekről, szervezetekről, kultúrpolitikáról vagy éppen az újságírásról. De hogyha véleménykülönbségünk támadt, akkor is képesek voltunk produktívan beszélni róla. Tudom, hogy ez meglehetősen banális dolognak hangzik, de hát a higgadt párbeszéd mostanában nem igazán jellemző a korunkbeli szerzőkre. Zolival tehát eléggé sokat beszélek, már egy jó ideje magánemberként is. Aztán ott vannak Bíró-Balogh Tamásék, velük is viszonylag rendszeresen összeülünk. Szoktam olykor másokkal is jókat dumálni, de állandó jelleggel nagyjából velük, és örülök, hogy ez így alakult.
– Magányosak vagytok?
– Nem hinném, de nem is teljesen értem, mire gondolsz. Azért mondok egy példát. A legtöbb irodalmi eseményről egyhangú, blőd és teljesen informatív helyszíni tudósítás születik, mert nem igazán mer senki olyan helyszíni riportot írni, amiben minősít. A legtöbbször még pozitívan sem. Magyarországon a kulturális újságírás általában leíró jellegű. Ha egy cikkben fölvetsz egy létező, sokak által ismert visszásságot, s rákérdezel, hogy az miért van úgy, s jó-e, hogy úgy van, akkor a legtöbben személyes támadásnak veszik, és azonnal megsértődnek. A problematizáló újságírásnak szakmai berkekben nincs keletje, aki mégis megpróbálkozik vele, azt majdhogynem kiátkozzák. Ilyen értelemben lehet, hogy kissé magányosak vagyunk, egyébként nem. És lassan talán már szállóigévé mormolom ma este, de nekem tényleg nincs időm még magányosnak lenni sem.
– Hol dolgozol?
– Egy pénzügyi cégnél vagyok eszközmenedzser. Főként az a dolgom, hogy a hitel- vagy lízingszerződés fedezetéül bevont ingóságnak vagy ingatlannak az aktuális piaci értékét számon tartsam. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy fejből tudom, mennyit ér egy 2008-as, négyszázhúsz lóerős, működőképes Scania nyerges vontató, vagy el tudom intézni, hogy egy ingatlan értékéről gyors információt kapjunk. Korábban ugyanitt három nyelven árultam lízingből visszavett tehergépjárműveket és termelőeszközöket telefonos érdeklődőknek, illetve személyesen a telephelyeken is. Szóval ezek azok a dolgok, amikhez sokkal jobban értek, mint amennyire valaha is szerettem volna.
– Ez messziről nézve nem is áll olyan messze édesapád elképzelésétől.
– Diákmunkásként kezdtem, később felvettek teljes állásba. Sajnos, ez már a válság után történt, úgyhogy azt, ami az emberek fejében él a pénzügyi szektorban dolgozók fizetéséről, az én esetemben nyugodtan el lehet osztani. De ha ez sem lenne, nem tudom, hol lennénk. A szüleim elváltak, apám nyugdíjas, aztán harmadjára is megnősült, az ő anyagi körülményeiről sokat nem tudok, mivel másfél éve nem beszélünk, anyám munkanélküli, alkalmi fellépések honoráriumaiból él, a húgom egyetemista, Orsi félárva, neki is egyetemista húga van, az anyja varrónő, nagyjából minimálbérért. Ha nekünk nincs egy hónapban fizetésünk, akkor nem tudom, mi van. Félretenni nem tudunk, és nem is tudunk máshonnan legalább átmeneti bevételre számítani. Orsi még munkanélküli-segélyre se lenne jogosult, mert minden évben csak ősztől nyárig kötnek vele szerződést. Amikor tehát azt írom egy versben, hogy nincs pénzünk, az tényleg azt jelenti, hogy nincs pénzünk. Nyilván nagyon sokan nálunk sokkal rosszabbul élnek, és szerencsések vagyunk, hogy van állásunk. De nem tudom, mi történne, ha engem például kirúgnának.
Így mindazon túl, hogy napi legkevesebb nyolc órában olyasmivel foglalkozom, amivel nem szeretnék, erősen törekszem arra, hogy a maradék néhány órában elkapjon a lendület vagy az ingerencia, hogy valamit írjak. És ha ilyenkor kritikát írnék, negyvenévesen jelentetném meg az első verseskötetemet. Orsinak meg aztán még nehezebb dolga van, mert munka végeztével, kocsmaasztalnál, sötétben nem lehet túl maradandó képeket festeni.
– Említetted, mennyire fontos neked a személyes hitelesség, most pedig azt, hogy édesapáddal nem beszéltek. Ezek a dolgok mennyire függnek össze azzal, hogy olvashattam a neten olyan versedet, amelyben kettőtök kapcsolatáról elég szókimondóan írsz?
– Nyilván a kettő összefügg. Másfél éve szilveszter éjszakáján felhívtam, boldog új évet kívántam, ő is nekem, aztán többet nem beszéltünk. Nekem azelőtt, december 10-én jelent meg a zEtnában az a versem, amelyikre most utalsz. Véletlenül tudom pontosan, mert aznap van Orsival évfordulónk. Hát, azért a versért én sem írtam volna köszönőlevelet, bár azt nem gondoltam volna, hogy meg sem sejti, mennyi fiúi szeretet van benne. Ha úgy vesszük, ez eléggé konkrét visszajelzés, és ebből a szempontból kudarc is.
– Kötődéseid. Marosvásárhely, Szolnok, Debrecen, Bécs, Szeged. Otthon vagy te Szegeden, aki verseidben hontalannak nevezed magad?
– Szó szerint hontalannak nem nevezném magam, néhány versemben is inkább a haza fogalmának megkettőződéséről írok, de nem vagyok még teljesen tisztában ezzel az egésszel. Előfordult már, hogy hat-hét évig, főleg a szegedi időmben, nem léptem át a magyar–román határon, pedig Brassó környékén éltek még a nagyszüleim, Marosvásárhelyen meg apám első házasságából egy bátyám és egy nővérem. És csak mikor nagyritkán megérkeztem, akkor kezdtem érezni, hogy addig is hiányzott az a föld; ami akár röhejesnek is tűnhet, hiszen szigorúan véve csak megszülettem ott. A kötődéseim közül viszont kihagytad Orsit. Szegeden vele most nagyon otthon érzem magam, és nem tudom, hogy mellette máshol kevésbé érezném-e így. Illetve dehogynem. Már Szolnokon is együtt voltunk, de Szolnokon soha, egy pillanatig nem éreztem magam otthon. És ahogy telt az idő, egyre inkább nem.
– Mondjuk, arra emlékszem, hogy édesapád mennyit szidta, mennyire nem szerette Szolnokot. Ő nagyon nem volt jóban ezzel a várossal.
– Valószínűleg átragadt rám is valamennyi az utálatából, hiszen sem ő, sem anyám nem találta meg Szolnokon a számítását, szakmailag finoman szólva nem abban a fogadtatásban részesültek, amihez egyébként hozzá voltak szokva, s amiből máshol, akár külföldön is a későbbiekben még nemegyszer részük volt. Ám közben, sajnos, itt ragadtak. A húgom már itt született, s ő szívesebben is jön haza, mint én, van néhány barátja, akik várják. Én nem éltem meg ilyesmit. Úgyhogy lehet, hogy mégsem kizárólag az számított, hogy a szüleink hogyan viszonyulnak a városhoz. Nekem itt, egy-két kocsmát leszámítva, nem volt otthonosságérzetem. A Torkolat nevű kocsmát a Tisza és a Zagyva találkozásánál nagyon szerettem, aztán a Koronát a gimnázium mögött. Utóbbi talán még most is működik. Amikor a Google Street View bejött, az egyik első az volt, hogy rákerestem a Koronára, de hát 2011-esek a felvételek.
– Tudtommal megvan.
– Hónapok óta a Koronával álmodom. Nagyon sok öreggel ismerkedtem meg ott, és nagyon sok dumát tanultam el tőlük. Vagy három éve elkezdtem írni egy drámát. Az sok mindenben táplálkozik az ottani élményekből.
– Készítettél akkoriban jegyzeteket?
– Nem. Megjegyeztem.
– Prózaíró-memóriád van?
– Olyan memóriám, hogy ami jó duma vagy jó történet, azt megjegyzem, és elkezdem én is mondogatni. Lehet, hogy nem a memóriám prózaírói, hanem a viselkedésem. Elég sokat sztorizgatok. Csak azokról a dolgokról hallgatok, amikről éppen verset írok, vagy amikről verset akarok írni, és azokról is csak addig. Abból a darabból különben két felvonás készült el, egy még hiányzik. Ráadásul mostanában a kezembe került, és láttam, hogy néhol vastagon át kellene írni. Egy egyetemi pályázatra kezdtem el, de hiába éjszakáztam többször is, mert kicsúsztam a határidőből, és természetesen félbehagytam.
– Hogy érzed magad a bőrödben?
– Évek óta nagyon jól. Tizenöt-tizenhat éves koromban megkérdezte tőlem egy pszichológusnő, hogy a külsőmet egy tízes skálán hányasra osztályoznám. Mondtam neki, hogy kettő, mire ő talán a kelleténél is kissé hevesebben kezdte el bizonygatni, hogy az több. De hiába. Ez a viszonyulásom, ez az önértékelésem megmaradt még akkor is, amikor már együtt voltunk Orsival, és nemcsak a külsőmet illetően. Aztán az első olyan élményem, hogy akivel együtt vagyok, kikacsintott másfelé is, furcsamód az én önbizalmamat növelte. S ezzel egyidejűleg elkezdtem jobb verseket is írni. És ahogy nőtt az önbizalmam, egyre több mindent le mertem írni. Ennek vagy négy éve. Korábbról is akad egy-két sikerültebb próbálkozásom, de azt hiszem, tényleg nem árt, ha egy bizonyos határon belül kissé önhitt az ember.
– A régi verseidet néha előveszed?
– Most is elővettem Szolnokra jövet a vonaton, hogy nézzem, mit olvassak fel.
– Úgy értem, javítod őket, újraírod?
– Ma egy három évvel ezelőtti versemben javítottam egy szót. Ilyesmi időnként megesik, aztán általában visszaírom.
– A nagyon régiekre gondoltam, amiket még gimnazistaként írtál.
– Azokat nem javítom, de mostanában épp elővettem őket, mert azt figyeltem meg, hogy ha megírok egy verset, kettőt kihúzok a kötettervből. Így persze egyre csökken az anyag, ezért néha átnézem, mi az, amit kiszórtam. Újabban arra is gondoltam, hogy amiket kihajítottam, akár tízéves verseket, azokból visszaemelek, mert mintha kezdene némileg kimért lenni ez az egész. Nyilván nem azt állítom, hogy ha megírnám a könyvet egy éven belül, az hibátlan lenne, de ha visszaemelnék a nagyon régi verseimből, akkor lehetne az első kötetnek egyfajta vállaltan esetlen bája. S ezt lehet, hogy nem akarom kihagyni.
– Nem félsz, hogy támadási felületet adsz ezzel a kritikusoknak?
– A mai kritika egy része annyira személyes alapon működik, hogy szinte felesleges volna esztétikai fedezékbe vonulni. Ha haver, úgyis megdicsér, ha pedig meg van rám haragudva, akkor úgyis lehúz vagy legfeljebb nem ír semmit. Nem mondom, kell kritikát olvasni, egy-két kiszólást adott esetben tovább is lehet gondolni, de objektív értékítéletnek elfogadni azt, hogy valaki lehúz vagy megdicsér egy kötetet, sok esetben minimum problémás. Főleg, hogy a mi generációnk egy körön belül nagyrészt csak dicsérni szokott. Mármint írásban, és nem a kocsmaasztalnál. Hát hol van a sok Kölcsey Ferenc-szintű kritikus?
– Kölcsey elhallgattatta Berzsenyit.
– Erről van szó. Nem akar itt senki elhallgattatni senkit, legfeljebb egy nagyon aprót odaszúrnak néhanapján. Pedig volna bőven, akire ráférne a hallgatás, vagy legalább egy lélegzetvételnyi szünet. De hát mindenki joviális, mindenki lojális, mindenki hagyja a másikat élni és érvényesülni. Nagyon sok ugyanis az a szerző, aki szépíróként kritikákat, recenziókat is publikál. Miért is esne neki olyasvalakinek, aki talán az ő könyvéről fog írni a következő évben? Lehet, hogy azért is ódzkodtam eddig a kritikaírástól, mert nem szeretném, hogy bárki is az adósomnak érezze magát ilyen vagy olyan szempontból. Különben pedig Szegő Jánosnak olvastam jó megállapításait erről a belső kritikáról a Bárkaonline-on, bár mintha ő sem írta volna teljesen végig a dolgot.
Persze jelenik meg olykor jó és értő kritika is, az viszont fontos. Meg az, hogy az embert olvassák. Téves dolog volna azt remélni, hogy az idő majd meghozza az ismertséget. Akiket ma irodalomórákon tanítanak, azok a saját korukban is megbecsült, de legalábbis többnyire ismert szerzők voltak. Akit a saját kora nem ismer, annak rettentő kevés az esélye arra, hogy fennmaradjon. És itt van igazuk azoknak a slammer költőknek, akik nem titkoltan a népszerűségre gyúrnak. Egyszer bizonyára nekem is el kellene kezdenem ezen dolgozni, ezen erőlködni, de remélem, hogy ez az idő minél később jön el, hogy addig is többet tudjak az írással foglalkozni. Az mégiscsak fontosabb.