A terepasztal költője (Beszélgetés Bordás Mátéval)
Beszélgetés Bordás MátévalBordás Máté költő 1995-ben született Szolnokon. Martfűn nevelkedett, gimnáziumba a megyeszékhelyen járt. Fél éve végzett az ELTE-n magyar–német szakon, jelenleg egy fővárosi általános iskolában és gimnáziumban tanít.
2015 óta publikál, négy éve kiadója és szerkesztője a Rost című irodalmi lapnak, munkatársa a VersumOnline-nak. A verseskötete (egy völgy elárasztása) tavaly jelent meg.
– Hogy tetszik a tanítás?
– A középiskolásokat szívesen tanítom, az ő ritmusukat jobban fel tudom venni. A kisgimnazistákkal való foglalkozás viszont számomra megterhelő. Frusztrál, hogy nekik kevésbé tudok intellektuális órákat tartani, noha én intellektuális alkat vagyok, s nem egy játszós, babusgatós figura. A kisebbeknél minden eshetőségre, fegyelmezetlenségre fel kell készülni, márpedig mindenre felkészülni lehetetlen. Ők sokkal spontánabbak, kiszámíthatatlanabbak. Velük ellentétben a nagyok többnyire passzívak, mégis azt tapasztalom, hogy az értelmükre hatva valamennyire lehet őket aktivizálni, dolgoztatni. Akik eleve fogékonyak a tárgyra, az irodalomra, azokkal jól el tudok beszélgetni, s néha olyanok is bekapcsolódnak, akik ritkán aktívak. Utóbbiak alkalmankénti szereplése pedig jelzésértékű, mert rajtuk mérhető le, hogy mennyire érdekli az osztályt az adott tananyag.
– S milyen az arány? Egy-egy osztályban körülbelül hány diák van, akikkel érdemben lehet dolgozni?
– Az online oktatásban szinte lehetetlen volt őket aktivizálni, a jelenlétiben azért akadnak osztályonként öten-hatan, a kilencedikesek közt még többen is.
– Húsz év múlva is tanítani akarsz? Maradsz tanár, vagy pályaelhagyó leszel?
– Még nem tudom. Fölvettek a doktori képzésre, s abban bizakodom, hogy majd az egyetemen is oktathatok, de mellette szeretnék gimnáziumban is órákat adni. Engem nem zavar, ha egy harmincas osztályból három diákkal elbeszélgetek, huszonhét meg nem foglalkozik velem, mert ismerem az arányokat, és tudom, mit jelent a mai világban irodalmat és úgy általánosságban magyart tanítani. Azt nagyon nem érzem testhezállónak, hogy heti huszonnégy-huszonöt órában tanítsak. Az elmúlt tanévben tizennégy volt, azt még élveztem. Úgy tervezem, jövőre nyolc órát tartok a doktori mellett.
– De hogy jutott eszedbe, hogy taníts? Fussunk vissza az időben a szolnoki Tiszaparti Gimnáziumba meg egyáltalán a gyerekkorodba!
– Diákként még egyáltalán nem gondolkodtam a tanári pályában, germanisztikára szerettem volna menni, de az nem jött össze, így magyar–német szak lett belőle, és csak az egyetem negyedik-ötödik évfolyamára állt össze, hogy azért megpróbálnám a tanítást. Közben az irodalmi életbe is belefolytam, s úgy érzem, vannak dolgok, amiket szívesen elmondanék fiataloknak, hogy megszeressék vagy legalábbis jobban értsék az irodalmat.
– Te milyen diák voltál? Hogy viszonyultál a művészetekhez, a magyarórákhoz?
– A gimnáziumban kezdtem zenélni, sokat rajzoltam is, vagyis fogékony voltam a művészetekre, viszont a magyartanárom jólelkű volt, és mindig hagyott aludni. De ha értelmes beszélgetés alakult ki órán, akkor azért fölkaptam a fejem, és hozzászóltam. Csak akkor még nem úgy gondoltam az irodalomra, hogy az egy élő dolog lenne. Egyszerűen kellett egy másik szak a német mellé, s az a magyar lett, mert értettem a műveket, tudtam beszélni róluk, vagyis épp megfelelőnek tűnt.
– S mi volt az unalmas a magyarórákon, amiért aludtál?
– Az nem feltétlenül a tantárgy hibája volt. Egyrészt azért aludtam, mert hagyták, másrészt minden diák tudta, hogy a magyar meglehetősen súlytalan, vagyis viszonylag könnyen szerezhetők belőle jobb jegyek, s az érettségin sem bukásveszélyes. Meg azt éreztem, ha előttem van egy szöveg, azzal én tudok mit kezdeni, és unalmasnak, fölöslegesnek találtam, amikor életrajzokat kellett biflázni. Az egyetemen aztán rájöttem, hogy az életrajzokból is sok mindent rá lehet vetíteni a művekre. Meg tulajdonképpen nem is unatkoztam. A fáradtság teljesen más, mint amikor az ember unatkozik. Bejárós voltam, Martfűről hatkor indult a busz, ötkor már keltem, s így azért nehéz volt aktívnak maradni minden órán. De hát az ilyen lehetőségekkel, mármint a bambulás, alvás, az én diákjaim is élnek. Ha nem teszem oda magam, s nem csesztetem őket, hogy teljesítsenek, akkor nem teljesítenek. Ez természetes. Tanárként elég laza vagyok, enni is engedem őket órán, meg nem szeretem a nagy hajtást. Nem az motivál, hogy haladni kell a tananyaggal, hanem hogy olyasmit csináljunk, amivel szellemileg-érzelmileg gyarapodnak a diákok. Azt tapasztaltam, ha nekem kényelmes egy-egy tanóra, ha jól érzem közben magam, akkor az hatékonyabb tud lenni. Ilyen szempontból kicsit önző is vagyok, de nekem egyszerűbb, ha elengedek a fülem mellett dolgokat, vagy ha nem veszek fel olyasmiket, hogy például néhány diák nem figyel, vagy éppen szunyókál. Ha ezekkel foglalkoznék, ezeken görcsölnék állandóan, akkor nehéz lenne, mert ahogy említettem, a diákok nagy része lusta, az értelmesebbek viszont a kisujjukból kirázzák az anyagot, sok okos dolgot mondanak. Persze ha nem figyelnek, akkor a számonkérésen ők is megcsúszhatnak, aztán jönnek a rosszabb jegyek. Mert kitűnőket lehet beszélgetni az órákon, meg néha mintha kicsit el is térnénk a tárgytól, de amikor pontozni, osztályozni kell, akkor nagy feszültségek keletkezhetnek a magyartanításban meg a -tanulásban is. De akit érdekel a tárgy, és szán rá egy kis időt, az tök jól érvényesülhet. Mással van probléma. Nem érzem élőnek azt az irodalomoktatást, amit az intézményi keretek elvárnak.
– Az ének- vagy a rajzórákon is kell tanulni életműveket, művészeti korszakokat, kottaolvasást vagy perspektivikus ábrázolást, de a lényeg mégiscsak a rajzolás vagy az éneklés, zenélés kellene, hogy legyen. Irodalomból nem elvárás verset vagy novellát írni.
– Pontosan! Irodalomból nincsenek rászoktatva a diákok, hogy alkossanak, kipróbálják magukat…
– Mondtad, hogy zenélsz. Ez mit takar? Dalszövegeket is írsz?
– Volt egy zenekarom, négy évig játszottunk együtt, s ott komolyan nyomtam a szövegírást is. Aztán amikor felkerültem Pestre, még voltak halvány próbálkozásaim, hogy kicsit megéljem a rockbandákhoz való tartozás élményét.
– A gimnáziumban, Szolnokon sztár voltál?
– Dehogy! Falunapokon zenéltünk, apró fellépéseink voltak csak Martfűn, Törökszentmiklóson. De nem ez volt a lényeg, hanem hogy az ember akkor milyen értéket tulajdonított ennek a szerepnek. Hogy áll a színpadon, és püföli a húrokat. Egyébként szeretem az irodalomhoz kötni, hogy zenélek. A kötetemhez is írtam néhány nem is dalt, inkább kisebb zenedarabot, amik jól jöttek a felolvasásokhoz meg az online kötetbemutatóhoz. Most már a produktum a fontosabb számomra, s nem az a szerep, amit felpróbálhatok egy együttesben. Újabban elektronikus zenét csinálok: techno, ilyenek. A DJ-szerep is megtetszett, hogy nem én vagyok az előtérben, hanem sokkal inkább a zene. Teljesen más helyzet, ha táncolni akarsz, vagy ha rocksztárként áll előtted valaki, akinek csápolhatsz a koncertjén. Nekem már jobb, ha otthon csinálok egy klassz dalt, s azt bárki, szintén otthon, meghallgatja. Amúgy az irodalom is ilyen. Magányosan írom a kis verseimet, más meg hazamegy, elolvassa a könyvem, és szerencsés esetben létrejön köztük egyfajta rezonancia, amiben nincs olyan hierarchikus viszony, mint amikor a rocksztár fönt áll a színpadon, én pedig lent a nézőtéren.
– Társasági ember vagy inkább, vagy magányos alkat?
– Mostanában jellemzőbb, hogy csak szemlélődök a társaságban, ritkán szólok. Nem vagyok az a nagy dumás. Régen inkább az voltam. De nincsenek gátlásaim, ha közösségbe kell mennem. Mondjuk a tanárszereppel fura is lenne összeegyeztetni a szorongást. Hogy a diákok elé merek-e állni, merek-e beszélgetni velük… Szociális ember vagyok, aki néha szeret elvonulni. Ez az alkotáshoz is hozzátartozik. Nem empirikus szemlélődő, inkább intuitív vagyok. Néhány ismerősöm akkor ír tök jókat, ha állandóan úton van, nyüzsög, és azokból az ingerekből táplálkozik. Én inkább belső utazó vagyok, magamnak csinálom az ingereket. A kötetem is példa rá, mert ugyan nem sok igazság van benne, de ami mégis, az nagyon szilárd, mondhatni kiindulópont.
– Van testvéred? A Rost impresszumában egy másik Bordás is szerepel.
– Húgom van, egy évvel fiatalabb nálam. Közel állunk egymáshoz, a Rostban is dolgozunk együtt. Grafikával is foglalkozik, ő tervezi a lap arculatát. Egyébként jóval többet olvas, mint én.
– Arra akartam ezzel rákérdezni, hogy a művészi érdeklődés családi hagyomány?
– Édesanyám cipőtervezőként dolgozott, amíg volt cipőgyár Martfűn, és ő rengeteget olvas. A Harry Potter első négy könyvét ő olvasta fel nekünk. Én nem vagyok kitartó olvasó. Néha csak csodálkozom, hogy ők, mármint az anyám és a húgom, milyen vaskos könyveket olvasnak el két-három nap alatt.
– A bölcsészkart hány könyv elolvasásával lehet mostanság abszolválni?
– Azért én is olvasok, csak nem olyan tempóban. Mondjuk eléggé belém égett, ahogy García Márquezt magamévá tettem. Kapaszkodtam a villamoson, a fülesből meg folyt a Száz év magány. Azt például hangoskönyvként hallgattam. Azt hiszem, anyám és húgom nagyobb élvezeti faktort társít az olvasáshoz. Édesapám viszont szépen rajzolt. De azt sosem éreztem, hogy otthon nevelve lettünk volna a művészetekre. A szüleink egyszerűen nyitottak voltak, és az egész család is. Nyugodt, szerető légkör vett körül, amiben működhetett az útkeresésem.
– És akkor a Rost?
– A Rostot a húgommal csináljuk, egy régi barátom, Kovács Gergő a prózaszerkesztő, a barátnőm pedig a borítókba meg a versválogatásba szokott besegíteni. Amikor populárisabb verseket kapunk, amik az én ízlésembe kevésbé férnek bele, de azért nem gondolom őket rossznak, tehát bizonytalankodom, akkor a barátnőm segítségét kérem. A versírásba is ő vitt bele, mert tőle kaptam – ez ilyen generációs dolog lehet – egy Simon Márton-kötetet, amikor az első évnek vége lett a bölcsészkaron. Vagy én vettem volna neki? Már nem is emlékszem. A lényeg, hogy sok kortárs verset olvastunk, s rájöttünk, hogy ez tök jó. Elkezdtem verseket írni, ha már dalszövegekkel is bíbelődtem, és ebben a barátnőm is támogatott. Most is támogat, csak most már van egy olyan szakadék a kettőnk versízlése között, ami megterhelő.
– Vagyis a költészeted első számú rajongója nem ő.
– Sőt én sem vagyok a magam első számú rajongója. Érdekes, hogy megírtam ezt a viszonylag egységes konceptkötetet, de ha verset akarok olvasni – s ezzel nem azt mondom, hogy a saját verseimet néha nem olvasom vissza, csak hát kisebb adagokban, mert nekem az az előnyöm, ha felütöm, s kiragadok belőle egy részt, akkor annak tudom az egész kontextusát, noha a kötetrészletek önállóan nemigen állnak meg –, szóval ha költészetet akarok olvasni, inkább Nemes Nagyét, mert az ő versei rendkívül erős impulzusokat adnak kis adagokban is, s azokat esztétikai élményként el tudom raktározni. Végül is a líra lényege is az, hogy kicsi adagokban, töményen, erős esztétikai élményhez jussunk. Az én kötetemet viszont, az egy völgy elárasztását szövegfolyamként érdemes olvasni – mert úgy van megkomponálva –, ám az fárasztó. Amikor régen én is egybeolvastam, egészen lefáradtam tőle. Szabó Marcellel beszélgettem erről, azt mondja, ő is utálja visszaolvasni magát, az ő költészete is avantgárd, fáradságos a befogadása.
– És ez után a negatív reklám után kiknek ajánlod a kötetedet?
– Mindenkinek, aki megtalálja a ritmusát. A Molyon valaki azt írta, ez a kötet nagyon nem az ő világa. Hát lehet. De a befogadás többnyire azon múlik, hogy állunk hozzá. Kétségtelenül kell, ha nem is valami perverz líraolvasási szokás, de eltökéltség a könyvem megértéséhez. Egyébként a kortárs líra több szereplője is tömény verseket ír. Más a tömörségük, mint mondjuk Kassáké volt, mert nála a nyelvnek van egy játékossága, vagyis ott a nyelvet is lehet élvezni, ott a szöveg esztétikai ereje is feltűnő. Ezzel nem azt mondom, hogy az én szövegeim töményebbek lennének Kassákéinál.
– Erős a verseidben a képiség, a vizualitás…
– Mohácsi Balázs ajánlotta, hogy egy koncepció mentén próbáljak kötetet összerakni. Ő is akkoriban írta az első verseskönyvét, amely Pécsről szól, s nekem is tetszik a térbeliség, és gondoltam, tágítsuk ki a teret, haladjunk keletről nyugatra, északról délre; ez így hatalmas barangolás lett. Ha ránézek a térképre, akkor kelet és nyugat Kamcsatkánál, Alaszkánál összeér. Azzal is kezdődik versfolyamom, hogy a kutya a terepasztalon egyik földrészről átugrik a másikra. S a térképre Szíriától Martfűig sok minden ráfér. Ugyanakkor fogalmi is a kötet, mert az egyes képek között esetlegesek a kapcsolatok, s azokat ki kell bogozni. Én látom bennük az egységet, hisz én konstruáltam, de az olvasónak nehéz vagy legalábbis nehezebb felfedezni, hogy motivikusan miként ér össze egy női test meg a mongol sztyeppe. Tehát klasszikus értelemben nem fogalmi a kötet, viszont a motivikus háló felépítése, megfejtése intellektuális élmény volt, lehet.
– A kötetedben túl sok a hiány, sok az elhallgatás, a kihagyás.
– A kötetem esztétikájának része a hiány. Rejtőzködő alkat is vagyok, meg nem is. Vannak olyan dolgok a kötetben, amikről, ha édesanyám vagy a barátaim olvassák, tudják, miről van szó. Nagyon intim dolgok is szerepelnek benne, de összemosva egyfajta misztikummal, pont azért, hogy ne legyen túlságosan fecsegő alanyi líra. Léteznek persze mindent kibeszélő szerzők és szövegek, amelyek természetesen működhetnek, csak azt gondolom, azokat már kitalálta valaki, azt a beszédmódot, és nekem mást kell csinálni.
– A szüleid mit szóltak a kötetedhez? Végigolvasták?
– Édesapám már nem tudja, tizenegy éves voltam, amikor meghalt.
– Mondjuk, ez benne van a kötetben is, mármint egy apahalál, csak az ilyen interjúkban az ember bátortalanul kérdez rá a szövegből a szerző életeseményeire, vagyis a valóságra, mert könnyen megkapja, hogy referenciálisan olvas. Pedig hát!
– De édesanyám és a nagyszüleim végigolvasták. Édesanyám csak azt sérelmezte, hogy kicsit melankolikus. Hát én ilyen alkat vagyok. A zenében is. Egyébként nem tudom azt mondani, hogy ezzel a kötettel kapcsolatban lennének olyan visszhangok, amelyek igazán fontosak számomra, ellenben az sokat jelent, hogy megcsináltam, s amikor kijött, úgy voltam vele, kész van, és rendben van, bárki bármit mond. Amikor dolgoztam a szövegen, többnyire a barátaim, szakmai ismerőseim javaslatait se igen fogadtam meg. Makacs voltam. Visszatérve a hiányokra, ha azokat kitöltöm, megírom, háromszor ilyen terjedelmű is lehetett volna az anyag, de azzal gyengítettem volna.
– S vajon az olvasók jobban szeretnék?
– Lehet. Sok mindenen múlik, kinek miért tetszik egy kötet. Ez egy olyan első kötet, ami mögött kevés a szerkesztői elvárásból következő szerzői frusztráció. Nem úgy fogom fel, hogy ez a kötet érthetetlen, hanem hogy azt csináltam, amit szerettem volna.
– És hogy találtad meg a Napkút Kiadót? Esetleg próbálkoztál nagy kiadókkal?
– Dehogy! Fordítva történt, a kiadó talált meg engem. Vincze Ferenc sorozatszerkesztő ennél a kiadónál, de egyben tanárom is volt, vele kezdtem először fordítani, úgy értem, komolyabban. És egyszer rákérdezett, mert tudta, hogy írok, van-e már annyi saját anyagom, amit ki lehetne adni. Korábban, amikor ismerőseimmel beszélgettem, meg jöttek a folyóiratközlések, gondolkodtam azon, hogy esetleg FISZ- vagy – akkor még létezett – JAK-kötetként próbáljam elhelyezni az anyagomat, de nagy kiadókra nem gondoltam. Meg szerintem az olyanoknál, mint például a Magvető vagy a Jelenkor, teljesen más irányba vihették volna a kötetet a szerkesztők, ha együtt kellett volna velük dolgoznom.
– Ez tulajdonképpen egy mítoszteremtő könyv – egy terepasztal mítosza. De hogy látod, szerinted ez egy tárgyias költészet, vagy éppen egy nagyon is alanyi, csak éppen sok-sok hiánnyal, annyival, hogy az már távolít a szerzőtől? Nem elemeztetni akarom veled a saját kötetedet, de hátha tudsz adni hozzá olyan fogódzót, amely segíti fölkelteni az olvasói érdeklődést.
– Jól érzed. Amiket elmondtál, az jellemzi a kortárs költészetet. Az enyém is az avantgárd, illetve az experimentalitás felé indult el, s ilyen szempontból illeszkedik a mai trendekhez: kicsit tárgyias, kicsit alanyi. Vannak benne erősen önéletrajzi elemek, amelyek aztán feloldódnak pont ebben a fiktív mítoszi világban. Mikor elkezdtem írni, 2015 környékén, akkoriban erősödtek fel hasonló hangok, költészetek, amelyek épp mostanában jelennek meg első kötetként a FISZ-nél Sirokai Mátyás szerkesztésében. Mátyásnál én FISZ-műhelyeztem, s onnan sok fiatal jött ki, akikével rokonságot mutatnak a verseim. Mátyásék, a Telep csoport az avantgárdból, illetve az angolszász hagyományból építkezett, s nekem is ez a vonal tetszett, mert kísérletező, gondolati, egyben játékos. Sokkal inkább anyagként kezeli az irodalmat és a nyelvet.
Mohácsi Balázs mondta nekem, hogy a kötetemen nem érződik, hogy mi a tétje, mert szövevényes a motívumháló, nehéz értelmezni, olvasni, és hogy ez fárasztó. De nekem pont ez tetszett. Ahogy a festészetben is többször éreztem, hogy a tét nélküli alkotás inkább alkalmas rá, hogy az ember megtalálja magát benne.
– Mohácsi nyilván negatív értelemben mondta, amit mondott.
– Abszolút. Balázs versnyelve engem Kassákéra emlékeztet, ahol a mondandó érthető, s a nyelv is meg van csinálva, a nyelvi játék is működik. Nekem nem volt energiám arra, hogy az általad is emlegetett hiányokat beírjam a kötetbe. Hogy jól megírjam a hiányt. Képzeljük el azt, hogy ami ebben a kötetben szerepel, az egy történetnek csak a harmada. A kétharmadot viszont nem tudtam volna elmondani ilyen minőségben, és nem is tartottam szükségesnek, de ha mégis elmondtam volna, talán nyilvánvalóbbá válik a kötet tétje, ám csökken az esztétikai minősége.
– Ezzel mintha egyszerre azt állítanád, hogy ez a kötet nincs teljesen készen, másrészt hogy mégis kész van, mert nem kell mindent végigírni, és így is beleillik a kortárs lírába. Az is kérdés lehet, hogy mennyire és meddig lehet együtt haladni a nemzedéktársakkal, s hol kezdődhet a hatásiszony, hogy te mást akarsz csinálni, ki akarod dolgozni a csak rád jellemző Bordás-hangot.
– A második kötetem nagyobb része is kész van, s abban rövidebbek a szövegek, az egységek. De a hang hasonló. Eléggé beleástam magam a mai német lírába. Ott sem tudom pontosan, hogy mekkorák a megszólalások tétjei, de azt érzem, hogy a németek kísérletezőbbek. Hogy mindent leírhat az ember, ha jól megcsinálja, és itt most nem is a témákra gondolok elsődlegesen, hanem a nyelvi szabadságra.
Úgy érzem, nem is az én kötetemmel kapcsolatban, hanem általánosságban, hogy a magyar kortárs kritikát többnyire egy-egy olvasási mód irányítja. Tehát nem a vizsgált kötet keretein belül közelít a műhöz, hanem saját alapállásából kiindulva ítélkezik. Szerintem ez azért hibádzik, mert ha mondjuk valaki téteket keres a kötetemben, akkor lehet, hogy nem fog találni, s azt mondja, ez szar, csakhogy annak nem is célja téteket fölmutatni. Nem arról szól. És én ezt a szabadságot hiányolom néha. Azt érzékelem, sokszor erőszakosan akarjuk eldönteni, mi a jó, mi nem, csak hogy tartani lehessen valamihez magunkat.
– Írsz kritikát?
– Próbálkoztam többször vele, egyet végig is írtam egy poszthumán monográfiáról (Horváth Márk, Lovász Ádám, Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai: Ember, embertelen és ember utáni). Ezt a témát akarom kutatni a doktorimban a magyar líra kapcsán, s ezért csináltam meg ezt a kritikát, de hogy szépirodalmi, s főleg lírai kötetekről írjak, ahhoz nem volt merszem. Attól félek, hogy egy-egy kötet kapcsán inkább arról beszélnék, ami én vagyok, vagyis eltolódna, fölborulna a kritikában kívánatos szubjektív-objektív arány. A műkritikákat inkább megtartom magamnak vagy a szűk baráti körömnek.
– Poszthumán. Pontosan mi foglalkoztat ebben a témában?
– A kötetemben is az identitás kérdéseit próbáltam boncolgatni. Ott egy személyes identitásról van szó, ami feloldódik mindenféle intuitív, akusztikus, vizuális ingerek közepette, s a poszthumán pont arról szól, hogy az általános emberi identitás hogyan alakul, formálódik, itatódik át mindennel, mondjuk a technológiával és a természettel interakcióban, és hogy mennyire hibrid tud lenni az identitásunk. Ez pedig azért foglalkoztat, mert a poszthumán kapcsán esztétikailag rendkívül fontos, ugyanakkor érzékeny dolgokról beszélhetünk, például hogy amit választunk, vagy amire lehetőségünk van, a ruházkodásunktól a szexualitásunkig, mennyire befolyásolja az önazonosságunkat. Pont egy ilyesfajta tematikájú lírát kezdtem el próbálgatni, belakni, s onnan egyenes út volt, hogy fogékony legyek ennek a filozófiai vetületére.
– Német szakos vagy, olvasod a német irodalmat, fordítod is. Hogy érzed, mennyire hatott rád a kortárs német líra?
– Nehéz kérdés, mert válaszként jöhetnének olyan szitokkijelentések, hogy másolom. Bár kétségtelenül inspirálnak, mégsem tudnám a német lírához hasonlítani az enyémet. Azonban van a fordításoknak egy furcsa játéka. Olyan szövegekkel dolgozunk, amiket már megírtak, akkreditálva vannak, s ezért a szakmai kereteken belül engedélyezhetem magamnak azt a szabadságot, amit az író is. Márpedig ha egy költő egy versben nonszensz dolgokat ír, mondjuk túl nagy ugrások vannak a képzettársításaiban, akkor azt nekem is meg lehet vagy kell csinálnom, hiszen én vagyok a fordító. Úgy éreztem, ez a fajta szabadság kicsit rám ragadt, s írás közben én is megengedtem magamnak nagyobb logikai ugrásokat, mert nem volt rajtam olyasfajta nyomás, hogy egy többezres olvasótábornak kéne megfelelnem.
– Nem szerettél volna olyan hatásos kötetet írni, mint Simon Márton, akinek sorait gimnazista lányok tetováltatják magukra, vagy a könyveit elsőéves bölcsészek ajándékozzák egymásnak?
– Az elmúlt két évben próbáltam hasonló szövegeket írni a szerelem tárgykörében, inkább a barátnőmnek szólóan. Hogy legyenek érthetőek, közben esztétikusak, legyenek bennük figyelemfelkeltő metaforák, hasonlatok stb.
– Ha tetszik, alkalmazott líra…
– Mondhatjuk. De igazából a második kötetem anyaga, ami készülget, az is iszonyatosan fárasztó, ha olyan szemszögből nézem, ahonnan a barátnőm ítéli meg. Szövegügyileg inkább az első kötetemhez hasonlít, viszont az újnak, mivel a lírában is kezd befutni a poszthumán, nagyon is érthető témái és tétjei vannak. Kísérletezgetek, hogy a poszthumánról miként lehet érvényes költészetet csinálni úgy, hogy abban benne legyen ennek az egésznek a filozófiája, mégse legyen programszerű. Amivel pedig még foglalkozni szeretnék, az az antropocén meg a különböző természetlírák. Abban a vonulatban persze vannak olyan versek, amelyek érezhetően programszerűek, úgy születtek, hogy a szerzőjük mondani akart valamit, hogy például milyen lesz a klímaváltozás, stb.
– Mostanában sok a nyíltan ideologikus vers vagy próza. Szerkesztőként is látom, hogy bizonyos szerzők miként kívánnak megfelelni a divathullámoknak (klímaváltozás, me too, családon belüli erőszak, LMBTQ). Számos esztétikailag silány szöveg születik, ami az ötvenes évek termelési regényeire emlékeztet, már olyan szempontból, hogy elvárásirodalom.
– Lehet ideologikusan így is jókat írni, csak legyen a szövegben valami sokkal önállóbb esztétikai élmény, vagyis ne a témája miatt, ne azért tekintsük minőséginek vagy érvényesnek, mert a me tooról vagy a férfi-nő szerepek konfliktusáról szól.
– Az egyetemi közeg, a fiatal költőtársak mennyiben segítették a költészetedet? A kritikák, a viták mennyire hatottak rád termékenyítőleg? Azzal áltatom magam, hogy a fiatalabb korosztály néha még tud őszinte lenni, amely őszinteség aztán a tehetség, a sikerek, a kudarcok, a kiadói viszonyok és az érvényesülés bonyolult rendszerében később gyakran elvész.
– Szerencsésnek érzem magam, mert az egyetemen megtaláltam azokat a tanárokat, hallgatótársakat, akik engem tök jól tudnak gyarapítani tudásban, személyiségben. Az esztétikán Nemes Z. Máriót, az irodalmon Mezei Gábort vagy a Versum csoportot. A Versumba, ahol a fordításokat csináljuk, Mohácsi Balázs hívott. 2017-ben indult a független mentorhálózat, s én Balázshoz jelentkeztem. Ajánlották, mert ő fordít is, angolból és németből. Azóta bővült is a csoport, és remekül megvagyunk. Az irodalmi kapcsolataim nagy része annak köszönhető, hogy elkerültem az egyetemre. Persze az is kellett, hogy merjek odamenni emberekhez.
– És akik irodalmat tanulni mennek az ELTE-re, többnyire mik akarnak lenni? Tanárok, kutatók, költők, irodalmi celebek? Mi dominált köztetek, a verseny, a féltékenység, a segítés? Nyilván ez is, az is, de mit éreztél meghatározónak?
– A tanárin eléggé összetartó volt a csoport, amin én kicsit kívül álltam, mert nekem nem az egyetem jelentette a legnagyobb szórakozást, amikor fölkerültem a fővárosba, hanem voltak ott gyerekkori barátaim, volt a zene, tehát más közösségeim is, aztán a költészet kapcsán is elkeveredtem ide-oda, kialakultak társaságaim, szóval az egyetemi élet ilyen szempontból nekem kicsit kimaradt. Általánosságban azért azt érzékeltem, hogy az első három-négy évben senkinek nem voltak világmegváltó tervei, annyit tudtunk magunkról, hogy a tanítást be tudjuk vállalni, de sokan nem feltétlenül akarnak iskolai tanárok lenni, hanem szeretnék kipróbálni magukat doktori iskolákban, egyéb, akár pedagógiai kutatásokban, s ha azok sem sikerülnek, akkor elmenni középiskolába dolgozni. Ugyanakkor voltak, akik a kezdetektől pontosan tudták, hogy tanítani akarnak, s ügyesen is csinálták, amit kellett. Jók voltak a szaktárgyakban, a magyarban vagy a németben, s ők elég hamar azzal kezdtek foglalkozni, hogyan lehetnének majd minél jobb tanárok. Többen már másodéves korukban magántanárok voltak nyelviskolákban, itt-ott. Ez inkább a németesekre volt jellemző. És a magyaron is, akiknek volt fogékonysága a szakra, meg tudta tanulni, hogyan kell tanítani. A szemináriumi beszélgetések is, ha megfelelő tanárhoz kerültünk, sokat formáltak rajtunk, s kiváló alapot adtak, hogy majd hogyan tanítsunk. A tanáraink meghallgatták minden hülye értelmezésünket, és a rossz szemináriumi dolgozatainkra is türelmesen reflektáltak. Tehát olyan mintákat, emberi, oktatói példákat kaptunk, amiket gimnáziumban is működtethetünk. Vagyis hogy a diák önmaga tudjon maradni, s megkereshesse, amit az adott tárgyból ki akar venni.
– Kiket olvasol szívesen?
– Wolfgang Borchert nálam nagyon bekattant, remek rövidprózái vannak. Engem többnyire nem kötnek le a regények, de Orwellt is szerettem egyetem alatt. Ám ami igazán bennem él, az Nemes Nagy Ágnes költészete. Több szemináriumi dolgozatban is foglalkoztam vele, az antropocén kapcsán is. Mondjuk, az én szövegeim mások, de Nemes Nagy távoli eszményképként mindig előttem lebeg. Talán az ő szövegei azok, amiket szívesen írtam volna én. A kortársak közül Sirokait, Nemes Z.-t, Mohácsit említeném. Urbán Bálintnak nemrég jelent meg egy remek kötete, de barátom Székely Örs, s az ő dolgait is szeretem.
– És őket nem unod? Magadhoz közelinek érzed a lírájukat, de a saját kötetedre azt mondtad, hogy azt unod.
– De, néha az ő verseik is fárasztanak. Említettem, nem vagyok gyakorlott olvasó. Inkább kisebb adagokban szeretem megélni az irodalmat. A versesköteteket általában végigolvasom, de az élményt később adják, amikor le-leveszem őket a polcról, s egy-egy verset sokadjára is újraolvasok. Előfordul, hogy valamit csak harmadjára vagy negyedjére értek meg. Nekem a líra felfedezés, hosszas bejárás, bolyongás, hogy mit tudok kivenni belőle magamnak. Engem az interakció érdekel, hogy én miként tudok kapcsolódni egy-egy szöveghez, s nem valami egyetemességet keresek benne, hogy akkor megkritizáljam, vagy hasonlítgassam bármihez.
– Műhelymunkákat is emlegettél. Lehet tanulni a versírást? Azért kérdezem, mert igencsak megsokasodtak a vers- és prózaíró iskolák. Mintha üzletté vált volna ez is.
– Nemcsak az írástanulás, de maga az irodalom is üzlet. Ketten együtt egy csomó szerzőt fel tudnánk sorolni, akiknek bizonyos köteteiken pontosan érződik, hogy anyagi, kiadói, divatszempontok miatt íródott. De szerintem lehet tanulni az írást. Persze azokhoz az intuitív dolgokhoz, amikhez a tehetséget szoktuk kötni, az íróiskolában fölszedett rutin kevés. Ellenben láttam már tehetséges ismerősöket elkallódni. Nem volt kitartásuk. Ám ha valakinek erős a kitartása, s van érzéke a tanuláshoz, sokkal előbbre juthat, mint egy őstehetség, aki lusta, nem tanul.
– Amikor tanítasz, téged segít az, hogy művekről nemcsak befogadóként, hanem alkotói oldalról is van rápillantásod, hogy magad is megtapasztaltad, mit jelent szépírni?
– Egyértelműen. Segít, hogy közelebb hozzam a diákokhoz a szövegeket meg az irodalmat is, mindenestül mint jelenséget. Az olvasást. És ha elutasítóak valamivel szemben, legalább gondolják át, miért ilyenek. Hogy mint potenciális kultúrafogyasztók miért és milyen kapcsolatban vannak az irodalommal. Hogy nem légüres térben lebegnek, mert ami számunkra nincs, az is van. Ha ők nem fogyasztják az irodalmat, az is egy tény az irodalmi kultúra számára. Az egyik utolsó tanórára kortárs szövegeket vittem be, Németh Zoltánnak van a Kunstkamera című kötete, amiben nagyon brutális töredékek vannak, a kötetborítón is lombikban lévő halott csecsemő látható… Vittem még más kortárs meg egy Rilke-kötetet is. És az egyik srác, aki órán sosem aktivizálta magát, a maiakra utalva megszólalt, hogy ezek nem versek, de amikor a Rilke-kötet hozzájuk ért, azt mondta, hogy abban igazi versek vannak. És ez is egyfajta visszaigazolás, hogy mégis kötődik valamiféle szövegekhez.
– Én is tapasztalom, hogy a diákok gyakran elutasítják a kortárs írásokat, azok nincsenek benne a kultúrájukban, nem értik őket. Az iskolának ugyanis gyakran nem sikerül áthidalni a Petőfi és a kortársak közti szakadékot. A fiatalok többsége rendkívül konzervatív, s egyszerűen nincs érvényes olvasási módjuk.
– Igen, de a srác esetében az azért jó volt, hogy meghatározta, mit kell, mit lehet lebontani, hogy Rilke után esetleg Tandorit kezdjen el olvasni. Sok diáknál az sincs meg, hogy számára, akár egy konzervatívabb ízléskereten belül is, mi az, ami fogyasztható.
– A mindennapokban ugyan nem tudunk, de az interjúban maradjunk távolabb a politikától, a politizáló íróktól. Viszont az irodalmi élet feszültségei visszahatnak a közérzetünkre. Szekértáborok, esztétikák ütköznek; persze az erkölcsi kinyilatkoztatások mögött ott húzódnak az anyagiak, az érvényesülés lehetőségei (díjak, ösztöndíjak, kiadói viszonyok) stb. Ez a téma mennyire van jelen az egyetemi körökben vagy egyéb irodalomi közösségeidben?
– Olyan jellegű dolgokat, indulatokat mostanában kevésbé érzékelek, mint amiket a Térey-ösztöndíj kihozott. De úgy tapasztalom, hogy az irodalmi élet a politika nélkül is kemény küzdőtér. Tele van akarnokokkal, sértett figurákkal, s olyan történetekkel, pletykákkal, hogy például valakinek csak azért jelenik meg írása, könyve valahol, mert bevásárolta magát, jókor sörözött egy potentáttal, vagy lefeküdtek, esetleg valakinek a kurzusára járt, és befizette a pénzt. Szóval a politika sok mindent leplez is, meg felszínre is hoz, ám ezt nem tartom természetellenesnek. A politika sokszor parazitaként működik, s kihasználja az irodalmat. Vannak olyan írók, akiknek csak az alkotás fontos, és olyanok is, akik számára egyértelmű a politikai szerepvállalás és véleménynyilvánítás.
Vissza a tetejére