Fragmentumok tükröződése
Papp Sándornak
A kávé habja fölött látom,
az aktuális paradigmaváltás óta
mélyültek ráncaink. Bacontől
tudjuk, nincs valós ismeret, csak
amelyik a megfigyelt tényeken
alapul; a fény és az elektromosság
egzakt eszközökkel mérhető, stb.
A valóság ábrándokkal és
szenvedélyekkel teli. Üldögélünk
a Daiquiri teraszán, körülöttünk
mondatok cikáznak, Trivulzió és
Fridolin a hangyabolyról vitázik.
Professzor úr, kedves Sándor,
a kompozíció végleg megbomlott,
részletek uralják az egészet,
és mi még életben vagyunk.
Fiatal korában az ember hiszi:
minden lehetséges, övé a világ,
képzelete szabadon szárnyal,
szabadon, mint az égi madár.
Zsigereiben kételyek sajognak,
meg akarja hódítani az ismeretlent,
lázad, az idősebbek ellen fordul,
kérem szépen, meg akarja váltani
a világot, félresöpri a hagyományt,
lebontaná a rendszert – túl idillikus,
túl harmonikus –, újra kezdene mindent,
újra kezdené még az ábécét is.
Próbálja megszerezni a tudást,
aminek birtokában szeretne tovább-
lépni, új horizontokat vél felismerni,
tapogatózik, csábítja a délibáb.
Próbálja megkétszerezni erejét,
tudását agytornával, gimnasztikával
acélozza, vég nélkül ismétel, hamisít,
másolatokat raktároz el. Próbálja
megháromszorozni erejét, gyökerekig
megrendítő élményeket gyűjt,
költői harmóniák után kutat,
újrateremti magának a világot,
a kérdések végtelene még nem izgatja.
Látja, tavasz virul a lányok tomporán.
Valami viszi előre, feltartóztathatatlanul
nyomul, azt hiszi, szabad, vakon hisz,
pedig dehogy, ezer szállal kötődik
a régiek tudásához. Később – a világ
bonyolultsága láttán – meghőköl,
múltbéli bizonyosságok után kutat.
Látja a nyomort, az igaztalanságot,
a megaláztatásokat, a zsákmányszerzést,
látja a föld leigázását, amit
visszafordítani lehetetlen.
Az élet mélyen a múltban gyökerezik.
Változik a deduktív gondolkodás
perspektívája. Periklészre gondol:
„az emberek nem engedik magukat
zsarnoki módon kormányozni”.
Fejünk felett a hullámok átcsapnak,
a szabadság foglyai leszünk,
mert lételemünk a szabadság.
A szabadság kötelesség, „ne zavarjam,
ne veszélyeztessem más szabadságát,
tartsam tiszteletben az ő identitását”.
Szabadok vagyunk, vagyis magányosok,
szabadon jövünk, megyünk, szabadon
választunk a lehetőségek között
egy jobb világ reményében?
A messzeség azonban csalóka.
Mondom, új vidék, más kontextus,
a provincia provinciájában,
láttuk a szabadságot, hittünk
benne, láttuk a szobrokat,
láttuk a tornyokat leomlani.
Üvöltöttünk, toporzékoltunk,
sírtunk, lázadtunk, ellenálltunk,
a szabadság foglyai lettünk.
Miközben hiú ábrándokat kergettünk,
utcákat, tereket neveztek el
a szabadságról, mi meg csak néztük
az égig érő emlékműveket,
beléjük öntötték a szabadságunkat,
törvényekbe foglalták, mégsem találtuk.
Szobrok között hunyorogtunk,
néphősök bronzcsizmája alatt.
Csak a versek áramlottak szabadon,
alig törődött velük valaki, egyébként
csak dadogni tudtunk a szabadságról,
mert ösztönből érezni: van vagy nincs.
Változik a deduktív gondolkodás
perspektívája. Sorakoznak a kérdőjelek,
divatjamúltak már az avantgárdok,
sorakoznak a zárójelek, a parketten
félájult ifjak táncolnak, vereséget
szenved az értelem. A részeket
egésszé szerveznénk már, de tudjuk:
az ellentétekre épített kompozíció
célja az önkény kiküszöbölése. Verset
mormolok, vérem napok zavaros
hordalékát pumpálja fejembe, az élet más,
mint amit a költői sóhajok felidéznek.
Amit tudtam, lassan elfeledem.
A betűket pirkadat harmatozza.
Még életben vagyunk, még egy
hangyányit, talán. Kérem szépen,
kanyarog bennünk az idő.
Keringnek bennünk láthatatlanul
mitokondriumok és baktériumok.
Olykor szerelmes voltam idegen
szavakba, a ténybe, hogy másképp
is ki tudtam fejezni magam.
Mostanában fát vágok, évgyűrűk repednek.
Rőzsét teszek a tűzre, szavakkal
teli papírlapokat, és fát is, bőségesen;
szép sorjában mindent, vékonyat,
vastagot. Egész életemben rend után
kutattam a káoszban. Amit leltem,
csonka, szabálytalan. Cipeltem
magamban: boldogságot, tompa
szomorúságot, fizikát, vegytant.
Mindig ugyanazt a háborút.
Most máglyát rakok, felrakok rá
mindent, égig érő fákat,
széthasadt évgyűrűket, baltát,
fejszét, kérdések végtelenét.
Feltüzelem a bikaistállót.
Vissza a tetejére