I. Nagy boldogságok

Nagy boldogságok,

nagy csalódások,

nagy boldogtalanságok,

nagy csontkopások,

nagy fakopácsok,

nagy folt hátán foltságok,

nagy hajnalidők,

nagy alkonyelők,

nagy után-elők, delek,

nagy háromszögek,

nagy tyúkkerekek,

nagy paravánrészletek,

nagy kakukkvárak,

nagy lekvárházak,

nagy ejtőernyővázak,

nagy lombhullások,

nagy jövővágók,

nagy esernyőtárházak,

nagy fantommáglyák,

nagy kegyencgályák,

nagy ár, törve apályát,

nagy bivalyjégcsap,

nagy csap és csélcsap,

nagy szélcsap, hol gáz áll át,

nagy kénkelettyű,

            nagy kelepentyű,

            nagy firnájszfanbagondány,

            nagy lepeszpurdok,  

nagy dudorszurdok,

nagy ki nem forrt takomány,

nagy útszállások,

nagy bélzárások,

nagy akármik fenn vagy lenn,

nagy szavak, könnyet fakasztva,

elfogynak, sok kicsiny dalra

széthullva, kérje és untottra,

szebb túlján kerülnek sutra,

itt mindért csak könnyezem.

Minddel megáll jobb eszem.

Hol van már a szutra szatyra!

– – – Megyek ebédet eszem.

sóska sóval, édesem.

II. S kint ülnek, téve

És rekettyézve!

S kint ülnek, téve,

mit egy-tér éve,

esendő esztendeje,

ruha, fül, öltöny

ember-s-hölgy-öltőn,

mindmegannyi érdemre.

Bontom

Zokni pillája,

ajak hús-ága,

pozsga emlékeztető,

értetés bütyke,

ujj perec-perce,

szó, fogadom, jön elő.

Valamin szó van,

felső-alsó van,

értelem, gagyi, nadrág,

színek szürkéje

pirosba véve,

zöldjük-kékjük kiadják.

S az emlék székek,

árnyékszép ékek,

fogsárgák, fonnyatagok,

dohánybarnállva,

kulcsolva, pállva,

titkon, mit nem láthatok.

A dús szőnyegbe

láb elvenje

s fa nyomul, vasalással.

Nincs, mit ki nem hagy,

ha gyalulód, agy,

végy és adj, telt módjával.

És e kiteltség

maga: nemesség,

ünnepség szinte, kérten,

nem kérten: egység,

kitett hitesség,

szalag futásaképpen.

És semmi restség,

elkövetettség,

nyoma-sincs vígság-fél-bú!

Csak ami éppen,

meghidd hitében!

Alszélt felszél fúrton fú.

Szőttes anyagok

a pódiumot

tarkázzák, virág s állat,

nincs kacskaringó,

se tűnt gyászhintó,

nem nyekken, már magának.

S kopog, mint borsó

hulltán koporsó

fala, egyenlőn első,

kit magasztalnak,

eleven falnak,

ki-ki érzi, ez mind ő.

Aránnyal osztva,

ültetve posztra,

mások alacsonyabbra,

kis jelzetekkel

egyeznek, ah, kell!

Nem is öntik szavakba.

Rontom

Lég öntvénye, emlékkel

hull a megidézett s kel,

ő volt, ez van, s több sem kell.

Rekettyéző szavakba.

De ezt semmim ne adja!

Megadom, mi elhagy – s ma!!

III. Hogyan lett Nyári Mikulás a Nyári Mikulás

A Nyári Mikulást eredetileg Téli Miklósnak hívták, de mert erről mindenkinek Toldi Miklós jutott az eszébe, ő Mikulásra változtatott. Nagy piros köntösben hordta hatalmas zsákjaiban az ajándékokat a Jó Isten – álnéven Joó István – által neki rendelt területeken. Fáradt lett-e egy szép napon a Téli Mikulás, vagy csak rokonszenvesnek érezte egy magas, behízelgő arcú fiatalember szorgoskodását, aki segíteni látszott neki, nem tudjuk, s bár a Téli Mikulásnak derenghetett valami egy hajdani Krampusz család tetteinek emlékéről, ahol is főleg CXXVII Kramphuis, egy holland Krampusz volt hírhedett, miért, miért nem, ki tudja, aztán meg azt is szerette volna, ha a fiatalember nem kétes-fregoli, hosszú télikabátban jár, hanem szép fehér szegélyes pirosban, mint ő... na, volt, ahogy volt, Téli Mikulás Joó István tanácsát nem kérve maga mellé fogadta segítségnek a Krampusz család fiatal leszármazottját, akinek Kisbüdös volt a becsületes beceneve, de a Téli Mikulás azt hihette, rosszalkodásaiért becézik így. Történt aztán, hogy a Kisbüdös, aki foglalkozására nézve csomagolástechnikus volt, a Téli Mikulás egyre több zsákjába pakolt ajándékot, és minden rendben is lett volna, de a megajándékozott gyerekek, s főleg szüleik panaszkodni kezdtek, fintorogni, mert az ajándékok némelyikének szaga volt. S pont azokból a zsákokból, melyeket a Kisbüdös állított össze. Rövidre fogva: Joó Istvánhoz is eljutott a hír, és attól fogva ő, a Jó Isten se tudta lemosni a Téli Mikulásról, hogy vele van a baj. Használhatott bármi dezodort, a Kisbüdösből áradó szellemi szagnak nem volt ellenszere. És a Kisbüdöstől szabadulni sem lehetett, olyan befolyásos volt a Krampusz család, hát a Téli Mikulás kérte inkább az áthelyezését, Nyári Mikulás lett ő ekképpen, de az ajándékosztásától elment a kedve, annyira orrában volt még a Kisbüdös szaga, hát szürrealista verseket kezdett írni inkább, az ne legyen, amit a Kisbüdös Krampusz mondott róla, hogy ajándékai színtelenek-szagtalanok-íztelenek, és… így tovább. Az egykori Téli Mikulás sose hitte volna, hogy ez ilyen dolog... ő csak ajándékokat akart osztogatni, azt viszont, hogy Kisbüdös Krampusz neki mit akart, mindig csak sejtette, derengett elméjében... és azt remélte, már Nyári Mikulásként, hogy Kisbüdös úgy önmagában nem ilyen büdös, hanem csak neki akart rosszat, onnan jött a szag... bár hát ezt is eléggé nyomorult dolognak érezte, hogy valaki ilyen bonyolult lélek legyen. De hát a Krampusz család soha nem is volt másmilyen, mondogatták neki.

Mostanság már annyit elértek az egykori Téli Mikulás hívei, hogy itt-ott karácsonyi lapokban-folyóiratokban megjelenhetnek Nyári Mikulásként írt szürrealista versei, s én, aki jól ismerem Mikulást, tisztelettel benyújtom ezeket a munkáit. A Kisbüdöstől pedig, bármi ehhez hasonlatos álnéven munkálkodik is éppen, igyekszem óvakodni.

Eddig a mese.

IV. Befejező rész

                                   Doboss Gyula barátomnak

De a Nyári Mikulás, bár íjászkodott is, célba is lőtt, az új életébe csak nem talált bele. Szép élete, alkuja alakult pedig. Megnősült, feleségének jó alakja volt, ám rá magára mind többször mondták: „Szép kis alak! Hinnétek, ez valamikor Mikulás volt.” Fia is született, szép gyerek ténylegesen, s a Nyári Mikulás – akire már azt is mondogatták, olyan, mint „egy rossz vicc”, mert a valóságon-túli, szürrealista verseiben, már csak a megélhetése kedvéért is, sokat tréfált... de ez is kezdett kimenni a divatból – gyógyszerészsegédi, segédszerkesztői és szoláriumbéli állást vállalt, „kitenni a hírességeket a napra, a nagy államembereket onnét vissza se hozni”, császárokra, hadvezérekre értette... teltek így az évtizedek. Fiát egyszer erdőbe vitték, a Nyári Mikulás nem tudta, mi ennek az erdője, állítólag Rossz Útra Tévedt, és társaival meghempergett a gyalázatos tóban, a fertőben... nem lehetett tudni. A Nyári Mikulás egyre többször gondolt vissza a kis krampuszra, akinek rossz sorsát köszönhette, de tudnia kellet, ez sem egészen igaz. Nyelveket tanult, hollandul például – a Kramphuis családra emlékezvén –, hottentottául, cukrászsegédi állást vállalt, hottentortákat készített, de ez sem jött be. Egyszer bejött azonban az üzletbe egy Todox nevű illető, nagy csuhában, teljes nevén Orr Todox, és mesélt neki dosztig – sokat – Dosztojevszkijről, a csehóban Csehovot játszottak az alkalmi színészek, a Google Gogolt közvetített, és akkor bukkant fel Tolsztoj neve is, és a Nyári Mikulás, aki oroszul is tanult közben, mert Orr uram orosz Todox volt, keleti görög, megértett valamit. A világ nyelvei, melyek bonyolultabbak, mint a szívbéli ajándékozás, csak úgy a zsákból – de ezt közben Hát Izsák néven futó kis csomagolástechnikus büdöskrampusz ellehetetlenítette neki, az egyszerű ajándékozást, meg neki magának is büdös lett volna már a télimikuláskodás –, a nyelvek elválasztják egymástól az embereket, gondolta a Nyári Mikulás, és elhatározta, egye több szópárost keres: toll+sztoj ami oroszul annyi, hogy állj, ilyeneket... és abbahagyta az írást. Eleinte előszóval, dalban terjesztette szürrealista verseit, utcasarkon fuvolázott, hirdette a leállást, a mindenféle leállást, a mindenféle leállást, mert a világ elégtelen... s akkor hirtelen megállt, elégtelenségében, a szíve.