Hamlet-bumeráng? Kései Rimbaud? Nem!

I

Függelék év ez J. A. éve után, és eszembe jut az ő törvénye, mely bensőjéből vezérli. Szabó Lőrincet sem szabad elhanyagolni, aki az abszolút egyszemélyes kanonizátor volt a Semmiért Egészen nem zsarnoki öngyötrésével, azzal, hogy csak saját törvényei szerint tudott örülni. Összetettebb volt-e egyikük vagy másikuk? Szabónál túl könnyen kiáltunk racionalistát, ne tegyük. J. A. mindenre a képzelhetőén legjobb, legdöbbenetesebb választ tudja. Szép Ernő viszont, aki költőnek úgy a szabályok szerint „kisebb” nála (náluk), olyan kérdéseket tud előhozni, melyekre nem is gondoltunk, és a század betegítő racionalizmusával szemben a spirituális távlatokat tárja. J. A. Isten-versei nélkül nem lenne Pilinszky és Nemes Nagy úgy, ahogyan vannak. Kosztolányi pedig Szabó Lőrinc nem-racionalista fonalát gombolyítja tragikusan, véresen, fiatal halálban. De ahogy az ima fogalma igenis létezik, én ezért a Kosztolányi-keletiesség vízjelért száradozom-fáradozom, próbálom megbecsülni magam, hogy azokat az elejtem-elfelejtem-eltűnök fogalmakat tisztességhatáron éljem, miközben igenis csak benső törvényem vezérel, igenis csak a magam törvényei szerint tudok „örülni”, igenis tudom, hogy (Szép Ernő szava) az életet szétszórja itt az élet, fáradt vagyok, nincs kedvem, s magamról nem beszélek, holott úgy szerettem volna mindig egy ismeretlennek nyakába esni, holott hallottam, hogy boldogság, az nincsen, de velem majd kivételt tesz az Isten, s tréfarabság lesz az élet mézes bilincsen. Jó, Isten talán kivételt tett velem, 67 éves lettem, de élve megszűntem.

II

Megszűntem élve, ezt mondhatom csak, és az sincs, amit filológiailag (létfilológia) megpróbálok kimutogatni majd, hogy ugyanis a Hamlet-kötetem minden gondolati eleme (nem a zsengéké, de néha még ott is) annyi, amennyit ma elmondhatok magamról, nem több és nem kevesebb, csak hát ez „bumerángnak” nem mondható, mert az tetszetős hasonlat lenne, meg azt se tudom, ki volt Hamlet, meg a kötet címe a spirituálisabb „Egyetlen” lett volna, jelzőként, vagyis hogy „Egyetlen...” micsoda? Már akkor meg voltam szűnve élve, és az eltelt 45 év erre nem cáfolt rá (1960-asak az első ottani versek, szövegek). Kései Rimbaud meg még kevésbé mondható, célzás lenne ez a prímszámost, oszthatatlan („egyetlen-szám”) 67-es évemre, mert hogy Rimbaud dolgairól még annyit se tudok. Ha valaki „Tandori”-hivatkozással akar élni bármikor, pontosan tehesse, azért írogatom ezt.

III

A „megszűntem élve” nem a telefon kivonva tartását jelenti, bár volt egy nyaram, mikor a feleségemet is (akkor sokat tartózkodott másutt, ez nálunk egy ilyen nyári rend) tíznaponként alig hívtam, és rajta kívül senki mást. Nem azt jelenti, hogy levelet is nehezen írok, nem azt, amit Kafka élt át (elégetni a műveket, jaj, ezt a fogalmat eleve hagyjuk). Élve megszűntem, ez még annyit se jelent, hogy 2000-ben egyetlen madarunkat és kutyánkat megmentettem a szinte biztos füsthaláltól, azzal, hogy megtagadtam az ajtónyitást (a házban gomolygó tömény füstnek), dekkoltam, no, és ők így életben maradtak, nem lett az, hogy a ház, melyben 1938 óta, születésemtől fogva lakom, elpusztította az életemet. 1944/45, az ostrom idején a ház 1/3-a kb. ledőlt, és csak szerencsével maradtunk életben a légópincében, ill. onnan szabadulva. De azóta Totyi madaram és Szuszi kutyám is halott. Minden csak egy időre oldható meg, ez földi kötelességünk, az igazi megoldás csak az öröklétben van, ahol azonban a megoldás fogalma kioltódik. Ha megoldásoknak élnék, nem érvényes az életem. Ha nem élek megoldásoknak, az utcán találom magam. Tehát valami fokig, persze, a megoldásoknak kell élni, s választhatok, hogy liften megyek le, netán gyalog, de nem választhatom, négy emeletet mászom a ház falán, le, mert egy kiló bajor parasztkenyérért vagy egy üveg borért megyek, vagy valahová mennem kell.

Nem akarok már sehová sem menni. Az utazások úgy szűntek meg, hogy – bocsánat – „ihaj”. Racionális élményeikkel nem tudok mit kezdeni, az irracionális képzőművészet-nézés, városjárás pedig fáraszt már, a spirituális lófogadás médiuma pedig nem akarok lenni többé a magam számára. Hetekre tesz tönkre egy-egy ilyen tetőgerincjárás, ahogy egy-egy ráérzést meg is valósítottam, drágább a leves... sokkal.

Megszűntem létezni, mert kétségtelen, hogy sokaknak sértő lehet, ha azt mondom, „nem voltunk mi együtt”, mert hogy „ezen a világon senkik sincsenek együtt”, csak távoztában mutatkozik a Lény. Mégis, ha idehaza, feleségemnek, akivel – bár vele is sokallom „a szöveget”, ráadásul hogy állítólag én „szövegelek” többet – egyes-egyedül beszélgetek, azt szoktam mondani: madarainkat nem értették, kártyabajnokságunkat (2 liga, 35 éve, 20-20 klub, mi játsszuk „ki” kártyával, és az egyetlen világi rendszer ez a számomra, és nagyizgalmú dolog is), nem értik kártyámat, nem értették meg lovaimat, s folytathatnám. De miért olyan fontos nekem egyszerre az értelem? A Szabó-féle kettősség, íme. A racionalizmus („értés”) el sem vethető.

Lassan mindez összeáll (ld. J. A., a jég), a folyó jégtelen is befagy, vagy csupa pára, és a vadludak húzása érvényes csak felette. Nem lehetek egész nap itthon, bár 23 órát itt vagyok általában, viszont a városból minden – elég volt. Borzadva gondolok boltokra, lehetőségekre, saját lelkesedéseimre is. Teljesen átlagos emberként viselkedem, de ez – szent bár – csalás. Nem szándékos. Nem akarok viselkedni.

Borzadály, hogy mikor egész héten csöndben lennék, akkor kéményseprő, ELMŰ, tévés, gázos, pénzek behajtása – szinte reménytelenül irracionális szuperracionalitás –, tiszteletpéldányok hazahajkurászása... ez van... és még a természetszerűleg kötelességemnek számító dolgokban is ez a dacosság van bennem: „A csudába... mikor én élve meg vagyok szűnve.”

Ez nem oblovomizmus (az oroszokat idegenség-szeretettel szeretem, a nagy klasszikusokat, úgy értem), naponta 3000-4500 derékhajlítgató, lábemelgető, lélegző-izomfeszítő stb. gyakorlatot végzek, visszafogytam nadrágjaimba. (Dermesztőén izgalmas hír. Igen ám, de én, ha elengedem magam, 100 kiló felé felhízom, különben le tudok menni 63-64-ig, remélem, még le, voltam 53 is. Ha nekem ez fontos?) Élve megszűntem, és a halál gondolatát elfogadni nem tudom ugyan – feleségemmel is jól kiszúrnék, szegénnyel, ha eltávoznék ekképp! s mi lenne Főmedvémékből... most talán lesz újra madaram... ah, nem akartam már azt se, túlságosan emberré lettek a madaraink... de feleségem nagyon akarja nekem ezt, legyen, én is úgy gondolom, helytelen lenne elbliccelni... de, íme, már madárkákat sem akartam.

IV

S én, aki Párizsban, Londonban, Kölnben a napi 34-36 kilométereket simán legyalogoltam, s egy héten 4-szer is akár, már csak vonszolódom. Nem is röstellem. Rimbaud? Kosztolányi? Rémes haláluk? Mit tudok róluk? Átélhetem az ember-mivolt borzalmait, a másokéit? Nem tudom úgy átélni egyiket sem, ahogyan ezek a dolgok talán még rám is várnak.

Marad mégis az írás igazsága. Nem az, hogy – Szép Ernő – az igazat beszélni, azt úgy szerettem volna, vagy hogy téged tudósítani, hogy itt voltam a világon, a felhők pártján, s virágokon borulva (!), miközben mindig mégis, mégis az emberekkel volt ő, velük együtt vonult (ah!) színházba, háborúba. S végig vehetnem 15-16 nagy költeményét. Nem ilyen írás-igazságra gondolok, ezeket a dolgokat annyiszor elmondtam, a Füst Milán kései történetét is, hogy a munka porából sosem jutsz semmiféle fénybe (aztán). Nem, az írás igazságának azt tartom, hogy ma sem gondolok (megannyi szétrészleteződés: sok vers, próza, ideogramma, műfordítás, fordításelemzés, esszé, semmittevés stb. után sem), hát nem, nem gondolok semmi mást, nem „élek” virtuálisan és spirituálisán (pardon) semmi mást, csak ami a szegény „Hamlet-kötetben” ott volt, 1960-tól, vagy nem is tudom. A könyv valami ugyancsak furcsa formában meg fog most jelenni újra, vagy már meg is van. Nagyon sokat méltatlankodtam, miért állt meg az irod. tört. figyelem igazából a Hamletnél és a sárga-rimbaud-könyvnél... de hagyom ezt. Megszűntem élve, és akkor? Ezen akadjak feljebb és feljebb, akadjak fenn? Lenn szeretnék magamnak akadni csupán, pilinszkysen szólva. Öl alja.

V

A „Megszűntem élve” fogalma olyasmit jelent, hadd idézzem, amit J. A. mond:

Könnyű emlékek, hova tűntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkületek,
már nem fog kézen, amit megfogok.

Hogy kit kéne kézen fogni? Hogy mit fogok én meg? Hogy kik és mik nélkül nem élhetek én meg? Szót sem értek. Megszűntem élve. Már csak medvéim, Főmedvémék maradtak (igaz, jó sokan), a most velük meginduló 3. liga is... ők tényleg a J. A. által emlegetett kicsiny ólomkatonákként (frászt katonákként!) állnak „körém”, megvédeni engem. Megvédeni? Kit? Én a fogazatomat védem, amíg bírom, orvoshoz menni ne kelljen (nem mintha szorgos fogmosó lennék, szájöblítéssel intézem el, de tán épp így jó), csak az ne legyen, hogy nekem bármit „kelljen”. Hát a munkák elvégzése, az nem „kell”? Elküldése? A fordítás? Jó, hát még akadnak fordítások, melyeket szívesen csinálok. De már nem érdekel irod. tört. besorolásom, meg hogy én a kánon szerint stb. – ebből egyedül az érdekel, hogy én ugyan a kánont nem bántom, annál különb dolgokkal sem bírok érzékelőleg törődni.

Először megörültem, aztán megijedtem, most a „megszűntem élni” se közönyével, se nem-közönyével nézem, mi is lett a Hamlet-kötet szellemi dolgaival. Rég nem írnék le olyat, hogy szerintem filozófiailag azóta nix. Nem, nem. Az nem filozófia volt. Az a létezés egy módja volt, véletlenül szavak adódtak néki, azaz nekem ez.

Valamim nekem is csak kellett, hogy legyen („legyenem”). Életem enyhe zűrzavarban telt, s ez enyhe kifejezés. Túl sokat jártam én is végpusztulás-határokon, s nyilván ezt érdemeltem. Madárkáim/nk elmentek, jó, van kutyánk, feleségem is megvan valami egészségben, vannak könyveim, ritkán, de hallgatok zenét, kijárok a városba, tornászom (s racionális gyakorlatszámolással meditálok, szép dolog!). És mikor meghalok, medvéimet itt kell hagynom, kire-mire? Igazán nem nagy eredményű élet. Én így érzem, és passz.

De a Hamlet-és-ma azonosság mókás. Ebből emelek ki pár példát az irodalom iránt érdeklődőknek. (Mert azt hiszem, az iméntieket inkább riadt borzadállyal, unalommal olvasta a legtöbb Kegyes).

Először is: kétféle zsenge van a kötetben. Az Hommage és pl. a Kert-ciklus néhány darabja sok máig érvényes dologgal együtt azonos csak a zsenge-fogalommal, másutt még túl erősen van jelen Rilke, Pilinszky. Ami a kötetben az én számomra újdonság, az a megfellebbezhetetlen hang, ami nem az én „bölcs, látó” ítéletem folyománya, hanem médium voltom, mint legjobb madárka-leléseimben, lófogadásaimban. Például:

Minden hogy kitágult, mióta
elmozdulhatok nézésem mögül.

...

Áthullok eszméletemen.
Állandóan következem.

Ez máig alapérzet(em).

Aztán ez a

Van, ahogy már lennem se kell, és
akkor már, úgy, meg sem vagyok –

nos, ez nem a „megszűntem élve” foglalata? Élek az alkalommal, ah, így se kell lennem, úgy se, gyerünk, ugorjunk fejest abba, hogy nem vagyunk. (De nem bódulatban, szerelemben, meccs mámorában, italéban stb. Az eszköztelen nemlét az a nemlét, amiről itt én beszélek. S nem is „nemlét” – egy megszűnési folyamat pillanatnyi vége. Nem komplett... jó, akartam egy ilyen könyvet írni: A KOMPLETT TANDORI. – KOMPLETT EZ? Jópofa lett volna, ízlésből, pontosság vágyából, józanságból, érzületből. Csak annyira kevés maradt volna, amiről akkor lehet... s még „rosszabb”, hogy közben megszűntem élve, és visszaléptem a könyvtől. Ennyi nyoma maradt. Másutt is megemlítem talán.)

Bár sok kész-fogalom van a Ráomlasz-versben (űr, hiány etc. emlegetése), az nem rossz, máig se, hogy

Ráomlasz mindenedre: most már
akárhonnan körülvehet –

S ha történt valami e versekben, hát az, hogy nincs logikai poénkedés etc. Nagyon fontos nekem a Csak elhomályosítom (magában kusza) vers. Másokkal, mással való törődés: nézzük!

Csak elhomályosítom, ami már
mögém oly élesen kirajzolódik:
tőlem csak egyre kihaltabb lehet,
egyre élőbb, egyre kihaltabb.

Hát nem máig szól? Tovább!

S hogy ez engem ennyire foglalkoztatott:

Ha majd mindenem lemarad
egy hirtelen rámnyílt határon...

Megszűntem élve.

*

Valamint:

Nincs mi következzen mire.

Mert hogy „elvesztették elmúlásukat”, és örök átváltozásuk „két fele nélkül” összeér. Nehéz ám társalogni, ha az emberben egy ízig ott vannak ezek a dolgok, ha megfogalmazatlan, ezoterikus (meyrinki, jó értelemben vett) emléknyomokként is.

Közhely a „Háttal megyek”, s hogy csak az kerül elém, amit már elhagyok, meg az is kicsit, hogy az érintések tűnt nyomaiból teremtődsz meg még egyszer. Az ilyeneket neveztem érvényes zsengéknek.

*

De nem egészen laza az, hogy el sem hagyhatod teljesen azt, amitől igazán menekülni akarsz, mert e maradvány nem engedi, hogy visszatérj oda! Pár zsengébb dolog után jön ez az egész érvényes kitétel aztán:

Csak ők fordultak benned át, csak
egyszerre olyan tájba álltak,
mely körül elfogynak a tájak.

Ilyen az irod. tört. v. kritikai megítéltetésem tudata (bennem), ilyen London, Párizs... ilyen Budapest is... a lakáson kívüli. Már nem fájó, nem érdekes, hogy

mindazt, ami lehetsz nekik,
tőled hirtelen elveszik.

Kik? (Rilkés.) Mit vettek el? Hogy szövegirodalom, mondat... és nem az, amit mondunk, nem az én állagom, nem az számított? Ugyan már, maga a kérdés „tája” fogyott el stb. Elvesznek tőlünk ezt-azt, elveszik. Csak kéményseprő ne jöjjön, fogászhoz ne kelljen.

A túl keserűnek is mondható Mind, mind a részletek egészen jó dolgokat rak össze.

Múljak csak! Hadd legyek
tompább és teljesebb.
Rosszabb felére lel,
ami most jól se kell.

Nem éppen bölcseleti remekmű és újdonság, de alkalmat ad a 2. szakaszra:

Mind, mind a részletek!
Hadd legyek csak övék.
Így lesz majd kevesebb,
mintsem hozzám elég.

Megszűntem élve. Nem? S a részletek sokasága tette. 67 év s „tartalmai”. De ez huszonvalahány évesen is megvolt nekem, velem, általam.

Épp ezt mondom!

*

A Félreérted... azonban nagyon súlyos ügy. (Pardon.) Sokszor napokat gondolkodom rajta. Bosszant modorossága (látni fogjuk, idézem mindjárt, a szerencsétlen dőlt betűit)!

S mégis! Így éltem. (Sok kényszer elfogadása mellett. Kapcsolatok, megélhetés, érzelmek, gyakorlat stb.)

Félreérted nélküledet,
legjobb esetben nélkülednek...

Ergo, hogy nem vagy (ott), az is csak félreértés, ahogy az ismétlődésnek a szívszorulta is mind csak való, egyre csak változat még! Tovább:

... félreértesz egy nélkület,
miatta hiszed csak velednek.

Valami-valaki híján vagy. De ez van veled? Ne már! Kicsit rilkés, de a másik miatt hiszed azt is, hogy a másik nincs. Pl. madárkám halála, meg-nem-léte okán, hogy ő egyáltalán létezett. S így a „velem”-ből jön, hogy állítólag én is „vagyok”, holott – tényleg vagyok?

Sorok, melyek ugyanazt ismétlik:

Így keletkezik egy személy,
még csak híjának a helyén se...

Itt kicsit tomboltam, igaz,? De:

...valamint minden esemény
egy nincs-mi-hogy félreértése.

Ez már rendes körrel jár (kört jár, körbe talál), a nincs-mi-hogy végképp erős, ugye? Nem ott a dolog, hogy te vagy-e és ő van-e stb., meg hogy én félreértek... de a nincs-mi-hogy van, s minden ékességesen félreértés, ami erről feledkezne! Ha ékesen is, az.

*

Még akkor jöjjön az Egy sem.

Ezt többképp is érthetjük. Ajaj, vagy ah, de jó. Nem tudok dönteni.

Aki elveszti egészét,
megleli részeit.

Őrzöd pár töredékét,
idegen egészeit.

Leszámítva, ami itt is rilkés még: jó, ha úgynevezett (spirituális) egészemet elvesztem, mert pl. egy szép asztali lámpát, egy alkonyatot, egy ember iránti jó érzést nyerek a cserén? Vagy ki van velem tolva az egész-elvesztéssel is? Mert nesze neked, jön a csomagküldő szolgálat, hozza a szép asztali lámpát, az alkonyatot, az ember iránti jó érzést?

S nyomorult vagyok-e a pár töredék őrzésével? Ah, nem tudom, mondaná Paul Klee. Idegen egészei a spirituális-valós Nagyobb Egészednek a részek. Egy csomó idegen egészre hulltál szét, halálodig semmit sem tudsz úgy elveszteni, Egészet, hogy részek (idegen egészek, annak idegen egészei) ne maradjanak.

Hódolat ez, akár Kosztolányi nihiles-módján is? Vagy csöndes lázongás? Rezignáció? Tényfeltárás? Rajzolat, ábra?

Nyeglén: nem tudom, mi az ábra.