Tavasz volt és árvíz. Ha éjszaka kinéztem a szobám ablakán, láttam a gát mentén sorakozó őrhelyek máglyafényeit. Ha csak a víz miatt égtek volna, ott kavarognának a gyerekek, a feleségek, még itt is érezni lehetne a forralt bor és a tömény szagát, de most nem hozott semmi ilyesmit a szél, csak mintha a tűzre dobott gallyak recsegését hallottam volna néha.

Azt mondják, elvadult kutyák tették, amiket a kiáradt folyó űzött ki az erdőkből. Hatalmas erdők vannak errefelé, és sok minden megél bennük. Egyszer láttam egy lódarázsfészket, amely akkora volt, mint egy szalmakazal, a zümmögés pedig kilométerekre elhallatszott. És ha felgyújtottuk volna a fészket, ha elég bátrak lettünk volna, akkor rálelünk a benne rejlő hiánytalan emberi csontvázra, a kóbor lélekre, akinek húsa először adott otthont a darázskirálynőnek. De nem tettünk semmi ilyesmit, és mostanra a fészket is bizonyosan elvitte a víz, ahogy minden mást azon a tavasszal.

A kutyákat nem látta, és nem hallotta senki. Csak nyomaik maradtak, a saras vértócsák a latyakos talajon, a szétroppantott csontok szilánkjai meg a feltépett bőrcafatok. Először egy marhát öltek meg, nem sokkal azelőtt, hogy az árhullám ideért. Mire hajtóvadászat indulhatott volna az erdőben, addigra azt már el is öntötte a víz. Pár napra rá újra lecsaptak a kutyák. Két lovat kaptak el. Azokból sem hagytak mást, csak véres darabkákat.

Azóta égnek a máglyák. Azóta van kijárási tilalom, és azóta ülnek otthon a gyerekek esténként.

Az osztály nemcsak az árvíz miatt volt felbolydulva tavasszal, hanem az új lány miatt is. A városból költöztek ide hetekkel azelőtt, hogy a folyó kiöntött, és azóta mintha mindenki akart volna magának belőle egy darabot. Tizenhárom évesek voltunk: fél év választott el attól, hogy csaknem tíz teljes hónapra mi legyünk az iskola királyai. Aki pedig meghódítja az új lányt – aki nem mellékesen városi volt –, az a királyok királya. Élnek olyanok a faluban, akik egész felnőttkori hírnevüket egy kamaszkori csókkal alapozták meg. Olyanok is, akik kamaszkori kaparással, de ők évtizedek múltán is próbálják a történet naposabb oldalát nézni.

Távol voltam attól, hogy a királyok királya legyek. Váltottam néhány szót az új lánnyal, éppen annyit, amennyi a bemutatkozásba belefér, aztán a beszélgetésnek vége szakadt, én pedig csak néztem utána, ahogy a melléhez szorított könyvekkel bemegy az osztályterembe. Volt egy srác, aki nem is olyan régen, talán csak pár éve, belezúgott egy csajba. Ide jártak mind a ketten, a lány fennhéjázó liba volt csikorgó hangon vihogó barátnőkkel, a srác pedig csendes senki, aki egy napon kötött egy alkut. Mind tudjuk, hol kell ilyen alkukat kötni, és miért, és mi az ára. Ennek a hogyanjával is tisztában vagyunk. Nem kellett mást tennie, csak hajszálakat összekötnie. A gyenge akaratok elbűvöléséhez elég néhány összecsomózott hajszál. De ő elrontotta, mert az ilyenek mindent elrontanak, s végül nem maradt belőle több, mint egy nyöszörgő roncs a játszótér homokjában, aki jeleket rajzol a porba, és a koszos ingjére csorgatja a nyálát.

Amikor megérzem a gyomrom tájékán az ismerős szorítást, mindig eszembe jut ez a történet, és inkább lemaradok néhány lépéssel. Lehunyom a szemem egy pillanatra, és látom a homokba rajzolt jeleket, a csapzottan lógó hajtincseket, és érzem az összekötött hajszálak égett bűzét, amit soha többé nem lehet kimosni a ruhából, és semmilyen királyságot nem ér meg.

De ma nem ő volt a fő téma, hanem a tegnap éjszaka. A jól tájékozott sugdolózók már tudtak szinte mindent, csak az asztaluk köré kellett gyűlni, és elmondták neked a teliholdas éj összes titkát. Pontról pontra, az első üvöltéstől addig, amíg a legszélső máglya fénye ki nem aludt, és nem maradt más, csak a békák kuruttyolása meg a hullámzó víz zaja.

Volt, aki félelmében elsírta magát.

Amikor elkezdődik az óra, a tanár szomorú eseményeket emleget, és fokozott óvatosságot, nem szól egy szót sem letépett fejekről és szétcincált végtagokról, csak zavartan törölgeti a szemüvegét, és mindenkit nyugalomra int. A helyében én ideges lennék, elég közel lakik a falu széléhez.

Az igazi hírek egész nap suttogva terjednek, vérről és üvöltésről, és a folyóról, amely olyan erőket kergetett ki az erdőből, amiknek örökre a fák árnyékában kellett volna maradniuk.

– Azért általában nyugodtabb errefelé az élet – ezt mondom neki, mikor egymás mellé keveredünk a menzasorban. Az ebédlőt betölti a fülledt ételszag és az asztaltársaságok zsivaja, a nyüzsgéstől úgy érzem, mintha a hangom is elveszne valahol útközben.

Óvatosan mosolyogva válaszol:

– Azt sejtettem.

Mindenki félénknek tartja, és valóban az. Senki nem ezt várja egy várositól. A városiak hangosak és nagyképűek, akik napokat képesek siránkozni egy rovarcsípés miatt, de az új lány egyáltalán nem ilyen. Halk és csendes, aki akkor szólal meg, ha kérdezik, és akkor is röviden válaszol.

– Nem is tudom, mikor történt utoljára errefelé ilyesmi.

Ez hazugság. Tisztán emlékszem a tavalyi nyárra, amikor csaknem az egész falu egy ház körül táborozott, a helyi rendőr a városból hozott hangosbeszélőn keresztül próbált szót érteni a bentiekkel, és lezártuk az utakat, mert nem akartuk, hogy a dolog kitudódjon. Három napig tartott az ostrom, és amikor végül feltörték az ajtót, már késő volt, aki pedig bemerészkedett, pár perc múlva szájára szorított tenyérrel rohant kifelé, miközben az ujjai közül spriccelt a savas hányadék. Nem írt a dologról a helyi lap, és szeptemberben már nem is esett róla szó az iskolában, de megtörtént. Tisztán emlékszem rá, hogyan pipiskedtem a bámészkodók verejtékszagú tömegében.

– Ez máshol sem gyakori.

Megkapjuk az ételt, és közös asztalhoz ülünk. Érzem a hátamon az irigy tekintetek szúrását. Szinte hallom az órák után érkező kíváncsi kérdéseket. Miközben eszünk, ő halkan beszélni kezd:

– Néhány éve a városban is volt valami ilyesmi. Hónapokig tartott, amíg elkapták őket.

– Nem hallottam róla.

Megrántja a vállát:

– Ti sem veritek nagydobra.

– És mik voltak azok?

– Mik lettek volna? Kutyák. Ugyanúgy, mint itt. Elvadult kóbor kutyák.

– Ilyen hosszanti vörös hegek. Mintha szíjjal verték volna végig a hátát.

Körbeálljuk, és tátott szájjal hallgatjuk, miközben egyre jobban belemelegszik.

– Te azt honnan tudod?

– Mondom, hogy láttam az öltözőben. Próbált elbújni a szekrények ajtaja mögé, de nem volt nehéz kiszúrni.

– És honnan tudod, hogy szíjjal?

– Csak tudom.

Ő az egyik legjobb informátor, sokkal inkább fiú, mint lány. Elég sokat lóg velünk, és senkinek eszébe sem jut, hogy mondjuk, megtaperolja. Valószínűleg olyan pofont kapna, hogy még a fogai is kihullanának.

Hárman vannak testvérek, és ők a legszegényebb család a faluban. Két téllel ezelőtt próbálták őket elvenni a szüleiktől, de az apjuk vadászpuskával várta az intézetiseket. Állítólag az egyiknek ellőtte a térdét, az meg ott vonaglott a hóban vagy egy tíz percen keresztül. Nem jöttek vissza többet.

– Te nem láttál rajta semmi furcsát?

Megrántom a vállam:

– Mit kellett volna?

– Sebeket. Foltokat. Azt, hogy furcsán jár, vagy óvatosan ül le.

– Semmi ilyesmi. Tök normális volt.

– Pedig én láttam. Nem frissek voltak, de ott voltak. És próbálta őket eltakarni.

– Csak a tegnap éjszakáról beszélgettünk.

– Látott valamit?

– Nem. Csak hallott már ilyesmiről. Még a városban is.

– Persze hogy. Meg is simogatta őket, mi?

– Csak hallott róla.

– És randiztok még?

– Naná, képzeld, ma éjjel nálam alszik.

Puskaropogásra ébredtem.  Felültem az ágyamban, füleltem, és hallottam a kutyák csaholását, az üvöltéseket meg az újabb lövéseket. Kiszaladtam a konyhába, ahol anya meg apa már felöltözve vártak. Ők ritkán tartottak a tömeggel. Úgy gondolták, felelősségteljesen kell viselkedniük, és a céltalan bámészkodás nem tartozik a felelősségteljes viselkedésformák közé. Így persze engem sem engedtek ki.

– Végigkergetik őket a falun?

– Valószínűleg befelé menekültek. Az ostobák.

Anya föltett egy kávét, és a helyiséget betöltötte az őrölt kávébab aromája, amitől a maradék bágyadtság is elszállt a fejemből.

Néhány év múlva apa kórházba kerül, ahol azt mondják, minden szerve megfeketedett a testében. Nem szívhat több dohányt, és nem ihat több kávét, és amikor valaki azt mondja az újjáépített kocsmában, hogy anyám mérgezte meg az öreget a kávéjával, én szétverem a fejét a pulton, de a lelkem mélyén hiszek neki.

– Kutyák?

– Azt hiszem.

Újabb üvöltéseket hoz a szél, meg újabb puskaropogást, aztán csak nyüszítéseket meg kurjongatást. Mire lefő a kávé, odakint minden elcsendesedik.

– Akkora volt, mint egy birka, hatalmas fogakkal meg nagy, fekete bundával. A szőre teli volt férgekkel, a pofájából meg csak csorgott a nyál.

– Te láttad?

– Csak amikor lelőtték. Nem messze volt a házunktól, kimentünk, és akkor már hozták a nejlonokat. Aztán kivitték a gátra, és ott égették el.

– Azt mondják, ünnep lesz ma éjjel.

– Utcabál?

– Olyasmi. Vége a kijárási tilalomnak. Vége a kijárási tilalomnak, itt a kibaszott tavasz!

Majdnem minden tanár kitért a tegnap éjjel történtekre, az egyikük még közös imádkozást is kezdeményezett, ahol mindenki tátogva próbálta követni az ismeretlen mondatokat, és végül kakofón duruzsolásba fulladt az egész. Aztán megerősítették, hogy este valóban utcabál lesz, és ennek örömére eltolták a holnapi dolgozatokat meg a feleléseket. Mindenkinek az ünnepen van a helye, ez a legnagyobb esemény a Liget kitakarítása óta.

A nap előrehaladtával a fenevad mérete és a leölés tanúinak száma is csak növekszik, ebédidőre szinte nincs senki az iskolából, aki nem lett volna ott, ne nézte volna végig, néhányan még a ravaszt is meghúzták. Lassan kiderül, hogy az állat egy darabig két lábon is járt, és csak amikor futásra került a sor, akkor ereszkedett újra a földre. Állítólag több is volt, csak a többi elmenekült. De minden bizonnyal ez volt a legnagyobb és a legveszélyesebb.

Csak a véletlennek köszönhető, hogy újra együtt ebédelünk. Nem tűnik igazán izgatottnak a tegnapi események miatt.

– És az utcabálra kijöttök?

– Talán csak én meg anya. Apa nem szereti az ilyen helyeket.

– Nem is láttam még a szüleidet.

– Én sem a tieid, na és?

Egy darabig csendben kanalazom a levest.

– Voltál már utcabálon?

– A városban nem igazán van ilyesmi.

– Pedig kurva jó. Tényleg.

Rám villantja a szemeit, mintha zavarná a káromkodás.

– Találkozzunk hétkor a főtéren! – nyögöm ki végül.

– Rendben. Legyen hét.

El sem hiszem, hogy ezt mondta.

A többiek sem, mikor eldicsekszem nekik, de ez már nem is érdekel. Egész délután az órámat nézem, és már fél hétkor a főtéren kóválygok. Idejekorán felhúzták a sörsátrakat, és van, aki már most alig bír lábra állni. Néhány osztálytársam odajön kíváncsiskodni, de rövid úton elhajtom őket. Csak egyfajta társaságot szeretnék aznap este.

Hétre felállítanak egy színpadfélét, és beállnak a zenészek. Helyi öregurak kockás ingben, nikotintól sárgás, megőszült bajusszal, és leplezetlen lelkesedéssel. Néhányan már az előtt elkezdenek táncolni, hogy elindult volna a zene.

Negyed nyolckor közelebb húzódok a sörsátorhoz. Egyre nagyobb a tömeg, és a lányt nem látom sehol. Lassan besötétedik, egyre nehezebb lesz megtalálni. Felállok egy padra, úgy pásztázom a tömeget. Tanárok, egészen fiatal gyerekek, a négy fal közül kiszabadult háziasszonyok, vén alkoholisták, zselés hajú vagányok, akik a piperézett csajokra vadásznak, meg petárdák, meg lampionok és konfettik, végül pedig a folyó irányából szivárgó sűrű köd.

A sörsátor mellett állok, amikor valaki azt mondja:

– Három volt belőlük, én mondom neked. És ez a rohadék elcsalt minket, hogy a másik kettő menthesse az irháját.

– Mindenki tudja eztet.

– Okosak ezek a rohadt dögök, de nálunk nem okosabbak. És volt pofájuk idejönni a faluba.

– Egyre szemtelenebbek. Nagyapám idejében tudták a helyüket. Meg nem voltak ennyire szaporák.

Nyolc körül felállok egy padra, de csak anyámékat szúrom ki, ahogy a színpad előtt ropják. Ritkán látni őket ilyennek, bámulok is rájuk egy darabig, amíg valaki meg nem böki az oldalam. Hirtelen összerándul a gyomrom, de ahogy lenézek, csak a helyi rendőr egyik kölyke kínálgat cigivel.

– Nem jön a randi?

Szóval mindenki tud róla. Errefelé gyorsan terjednek az ilyen hírek.

– A nők mindig késnek, azt mondják.

– Ja. De ez nem csak késik.

Rágyújt, és a cipőjével megbököd egy jókora cserebogarat a pad alatti fűcsomóban.

– Mibe fogadunk, hogy nem jön le hozzád a csaj?

– Nem fogadok ilyesmiben.

Megrántja a vállát:

– Úgyis buknád.

Mikor nem szólok hozzá többet, unottan arrább sasszézik, majd eltűnik a tömegben. Negyed kilenc.

Azt mondják, a mi rendőreinknek azért kell ostobáknak lenniük, hogy ne üthessék az orrukat olyan dolgokba, amiket úgysem tudnának felfogni. Mifelénk pedig sok minden akad, amibe jobb, ha nem kavarnak bele: a főnök tudja ezt, és inkább csak akkor hallatja a hangját, amikor nyilvánvaló, hogy szükség van rá – akkor viszont nagyon büszke magára. Ellenben a kölykei rosszindulatú és buta kis pöcsök, akik büszkén feszítenek apjuk árnyékában.

A zenekar már több mint egy órája játszik, de a vénemberek a fáradtságnak jelét sem mutatják. Képesek reggelig muzsikálni egyetlen izzadtságcsepp nélkül. Már akkor is ők álltak a színpadon, amikor én meg sem születtem, és még akkor is játszani fognak, amikor engem egy szívroham után mentő visz majd a városba. Csak húzzák majd, túlharsogva a szirénákat is.

Valamikor kilenc után megáll a zene, az énekes mond néhány mondatot, amiket nem értek a recsegő hangosítás miatt, és anyámék is odajönnek hozzám. Át vannak melegedve, valamennyit ittak is, és azt kérdezik, miért nem táncolok. Csak annyit mondok, hogy nincs hozzá kedvem, és ez elég nekik. Pár perc múlva eltűntek újra a tömegben, én pedig őrzöm tovább a padot, ami egyértelműen a főhadiszállásommá vált erre az éjszakára.

Belefásulok a várakozásba, és már nem is figyelem az időt, csak azt várom, hogy egyszer vége legyen, és lelkifurdalás nélkül hazamehessek. Nem tudnám megmondani, melyik volt az a pont, amikor feladom, s idegenné válok az utcabál forgatagában.

Aztán elhallgat a zene, és megszólalnak a harangok. A tömeg elcsendesedik, van, aki feláll mellém a padra, hogy jobban lássa, mi történik, az utcai lámpák fényesebben égnek, mint valaha, a levegőt pedig elnehezíti a verejték, az alkoholbűz, meg valami súlyos pézsmaszag.

Kikötözve hozzák őket, és nekem látnom sem kell, hogy ők azok. Az apa már halott tegnap éjjel óta, neki csak a testét vonszolják maguk után, de ugyanúgy feldobják a színpadra, mint a lányt és az anyát. Túl messze vagyok ahhoz, hogy találkozzon a tekintetünk, de így is értek mindent.

Lehunyom a szemem, és hallom a tömeg zúgását, a trappolást meg a sikolyokat, aztán az átváltozás keserves sikolyait, amikről el sem hiszem, hogy nőkből jönnek, inkább lemászom a padról, és a fülemre szorítom a kezem, de a lövések hangja még így is tisztán eljut az agyamig.

Mire újra körülnézek, vége az egésznek, csak a kiterített testek maradnak, a béke, amely visszatért közénk, és a felhők mögül előúszott telihold.

Hajnalban átszakadt a gát, a folyó mocskos vize elöntötte az utcákat. A házaknak csaknem harmada összedőlt. Évekig tartott az újjáépítés. Az ő fajtájuk sokáig nem járt újra felénk. A víz a testekkel együtt a hírt is elvitte, hogy az olyanok nem szívesen látott vendégek errefelé.

Amikor újra megnyitják az iskolát, egy darabig egyedül ebédelek, aztán vége is lesz a királyság évének.

A képe hiányzik a tablóról, de senki nem teszi szóvá.