– Elolvadok! Elóóóóóólvadok! Ki gondolta volna, hogy egy kislány véget vethet minden gonoszságomnak!

A Gyáva Oroszlán vakaródzott. Borzasztóan izzadhat abban a kosztümben. Kitalálhattak volna neki valami egyszerűbb jelmezt. Egy kis arcfestés, egy barna harisnya, és kész az egész. Lehet, hogy puma lett volna oroszlán helyett, de még így is jobban jár. Mindenki.

– Meg-megölted.

És akkor Dorothy, az ő Dorothyja, a világ összes ártatlanságával szemében azt mondja:

– Én nem akartam.

S mondja még egyszer, szembefordulva a közönséggel, csapzott szőke tincsekkel, mit tincsekkel, fürtökkel, újra:

– Én nem akartam.

De nem látja, hogy a boszorkány mögötte feláll. Lassan és komoran, mint a gyilkos egy horrorfilm fináléjában. A víz, az a vödörnyi víz, úgy marta szét arcát, mintha sav volna. Fogai rohadni kezdtek tőle, feketeségük még a távolabbi sorokban is látszott.

Néhány szülő elsírta magát. Volt, aki elájult.

A Vénember csak bámult, mint egy jóllakott csörgőkígyó.

A boszorkány közelebb lépett Dorothyhoz, s ekkor Dorothy apukája felébredt.

Csatakosan és magányosan, mint az elmúlt időkben már annyiszor.

Szerette ezeket a reggeliket, a tojásfelverés monoton mozdulatait, ahogy a kávéfőző sípolva-rotyogva az ébrenlét illataival tölti meg a konyhát, miközben a foszlósra fehérített csipkefüggönyökön keresztül a nap lassan elkezdi melegíteni a reggeltől terhes házbéli levegőt. A világ férfijai közül a legtöbben gyűlölik ezt: gyűlölik, ha nincs ágybareggeli, hogy ki kell mozdulniuk, de Dorothy apukája nem olyan volt, mint a legtöbb férfi.

Mire a rántotta félig kész lett, a kislány is lejött szobájából, még félig-meddig bóbiskolva leült az asztalhoz, tejjel és müzlivel töltötte meg kedvenc bögréjét, s a felnőtt nők érett pillantásával nézett, pillogott bele az eljövendőbe.

– Nehéz napod lesz? – kérdezte Dorothy apukája.

– Matekból írunk.

– Az nem nehéz – mondta a férfi, miközben egyik kezével elzárta az égőt a kávéfőző alatt, a másikkal pedig elővett magának egy poharat.

– Tényleg nem.

– Kérsz rántottat?

– Elég lesz a müzli. Nem vagyok igazából éhes.

Amaz kitöltött magának egy jókora pohárnyi kávét.

– Kimegyek, rágyújtok.

– Jó.

Pedig tudta, hogy ez rossz ötlet. Cigaretta mellett mindig egyedül van a gondolataival.

Azt mondta neki a Vénember, öltönyben és gyöngyházfehér, valódi fogakkal:

– Bizonyosan nehezebb volna meggyőzni, ha a felesége még élne. Sőt, talán arra sem méltatnák ajánlatomat, hogy komolyan elgondolkodjanak rajta, s én ezt teljes mértékben megérteném.

– De mivel egyedül vagyok...

– Mivel egyedül van, érveim jóval nagyobb súllyal esnek a latba. Ólomnehezekké válnak, hogy úgy mondjam. A lehetőség, hogy a tündéri Dorothyból az új évezred Judy Garlandja váljék, magából pedig, mondjuk... a huszonegyedik század Faulknere, jóval csábítóbb lehet. Iszonyatos teher.

– Faulkner megtört ember volt.

– Maga is az. Még élvezi is, ezt látom a szemeiben. Ahogy erre a szánalmas színpadra nézett, ahogy megmosolyogta a hibákat, az ásítozó nagypapákat... az mindent elmondott magáról.

Dorothy ekkor ért oda hozzá:

– A tanár néni beszélni akar veled, apa.

Leplezetlen gúnnyal nézett a Vénemberre:

– Ezt sajnos itt le kell zárnunk. Örvendek.

A csörgőkígyó a levegőbe dugta nyelvét, és megízlelte a dolgok állását: nem volt olyan rossz számára, mint az a szavakból kitűnt.

Mindig sírt, mikor a vásznon látta. A mozdulatai, legyenek bár évtizedekkel idősebbek, ismerősnek hatottak: mintha nem is változtak volna semmit. Az arca, az arca ugyanaz az arc volt, mint a reggelizőasztalnál, mint a parkbéli séták során, mint a színpadon...

Néha eszébe jutott, mit néha, szinte mindig eszébe jutott, hogy az a férfi, aki ott fent ölelgeti, vajon a valóságban is ölelgette-e. Hogy vajon abban az esetben hogyan nézne ki egy családi vacsora. Egy bemutatkozás, egy kézfogás, egy összebarátkozás vagy egy első pillanattól fogva nyilvánvaló ellenszenv... mint normális esetben.

Aztán rájön: nincs normális eset. Nincs átlag, nincs rendszer, csak a képek – amik most éppen pont az ő szavaiból születtek –, a moziterem sötétje, és csak az éjszakákhoz fogható magánya.

Tizenöt év telt el.

Délután kettő körül a gyomrában, szinte a semmiből, megjelent a görcs. Szinte tapintható, fájdalmas gombóc, ami ki akar taszítani maga mellől mindent, hogy nem maradjon más, csak az ő bénító tompasága.

Fél háromkor felhívta az iskolát. Számított a válaszra, mert élénk fantáziájú, kreatív férfi volt. Amikor a nő a vonal másik végén habozni kezdett, belezavarodott a szavakba, és gyorsabban szedte a levegőt, Dorothy apukája már tisztában volt vele, hogy baj van.

Azzal is, hogy pontosan mi a baj.

Hogy nincs megnyerő modorú nagypapa a családban, és ha lenne, akkor sem kocsival járna.

Hogy már évek óta senki sem megy Dorothy elé, mert nagylány már, s az iskola amúgy sincs messze.

Pillanatok alatt tisztában lett a helyzettel: pusztán azzal nem, hogy miképp kellene reagálnia rá.

– Dorothy nagyon tehetséges lány – mondta az osztályfőnök nem sokkal az előadás után.

– Tudom.

– Szomorú, hogy a tehetségeknek ilyen nehéz sors jut...

A férfinak az ilyen mondatoktól mindig felfordult a gyomra. Gyűlölte a szánalmat és a szánakozást, ahogy az együttérzést is megvetette. Soha nem érezte őszintéknek ezeket a mondatokat, és ahogy öregedett, egyre inkább mögéjük látott.

– Mindent megteszek, hogy ez a tehetség... ne kallódjon el. Képességeimhez mérten mindent.

– Gondolt már speciális iskolára?

– Nem.

– Szerintem az volna a helyénvaló. A mi kis színházunk – itt a férfi elnyomott egy gúnyos mosolyt, mi több, egy pofátlan arcbaröhögést – talán – „talán” – nem képes kihozni Dorothyból azt, ami benne rejlik.

– Ezt értem, de... szóval, nem akarom, hogy a lányom idejekorán kikerüljön a „normális” életből. Tizennégy évesen, tizennégy évesen, ha még mindig érdekli a dolog, beíratom egy színitanodába. De most, most úgy gondolom, ez korai volna.

– Nem tart attól, hogy a tehetsége addig...

– Addig mi? Ha eltűnik, soha nem is volt tehetséges. Ha ő maga veszíti el az érdeklődését, akkor meg helytelen most erre az életpályára kényszeríteni.

– Akceptálom az érveit.

Akceptálod te a kurva anyád, gondolta Dorothy apukája, és kiment az épület elé rágyújtani.

Az első évek elviselhetetlenek voltak. Inni kezdett: a kocsmák félreeső sarkaiban gyorsabban telt az idő, mint üressé vált otthonában. Olykor hazavitte valaki, olykor nem: poshadt szájszaggal ébredt egy buszmegállóban, egy sarokház lépcsőjén vagy egy idegen kertjében; málló aggyal sétált hajnalokon keresztül a kihalt utcák árnyékosabb oldalában, néha azt képzelte, jön vele szemben valaki, aki tud valamit, néha azt, hogy Dorothy ott van mellette, néha pedig egyszerűen semmit, csak várta a hajnalt.

A rendőrség nem segített. Pár hónapig az eltűnés után kijártak hozzá, kérdéseket tettek fel, és biztatták, de soha nem árulták el, melyik is látogatásuk igazi célja: a lelket akarják benne tartani, vagy arra várnak, hogy elárulja magát. Ő pedig udvariasan és rezignáltan válaszolt minden kérdésre, miközben tudta, hogy fikarcnyit sem fog segíteni.

Néha, tisztább napjain kiment a temetőbe, és rendbe tette a felesége sírját. Elmondta a néma köveknek, hogy mit érez, de azok soha nem válaszoltak. Nem adtak tanácsokat, nem nyugtatták meg, csak hevertek bambán, ő pedig egy idő után nem ment ki többet. Önkínzásnak érezte, meg bálványimádásnak.

Volt a városban egy lerobbant kis mozi, régi filmekkel meg fakóvá kopott, töredezett kópiákkal: legalább ötvenszer nézte meg itt a Férfiszenvedélyt, abban reménykedve, hogy majd erőt meríthet belőle, de a vége mindig az lett, hogy aznap este is lerészegedett, vagy elaludt a vetítőteremben.

Egy reggel aztán ötletektől zsibogó fejjel ébredt, sütött egy rántottát, főzött egy kávét, papírt fűzött az írógépbe, és ütögetni kezdte a billentyűket. Így kezdődött a történet:

Mindenkinek kell egy trauma.

És nem folytatódott vidámabban.

Egyszer régen, még az Óz, a nagy varázsló iskolai előadása előtt beszélgettek Dorothyval az írásról. Nem értette a dolgot: nem értette, honnan vannak az ötletek, hogy lesznek figurák, tájak, események a semmiből, és hogyan képesek elhitetni az emberrel, hogy igaziak.

Nem tudott felelni a kérdéseire, azt mondta neki, ezek a dolgok csak úgy jönnek.

A semmiből?

Szerette volna ezt hinni, szerette volna ezt mondani, de végül mégsem hazudott. Inkább azt mondta:

Emlékszel a gyáva oroszlánra?

Dorothy bólogatott.

És tudod milyen, mikor rémálmod van? Hogy ott, a rémálomban, ott benn, minden sokkal félelmetesebb, mint a valóságban. A matektanárnő, az orvos...

Dorothy bólogatott, de látszott rajta, hogy elgondolkodott.

A gyáva oroszlán, a gyáva oroszlán az olyan, mint egy megálmodott gyáva ember. Sokkal... olyanabb. Egyszerre egyszerűbb... és épp ezért megjegyezhetőbb. Vagy mi.

Nem szoktam emberekkel álmodni, mondta hirtelen Dorothy. Szörnyekkel szoktam.

Valaki egyszer ara a megállapításra jutott, az írók igazából nem értenek az íráshoz. Fogalmuk sincs róla, hogy működik, és ha kérdezik őket, csak hülyeségeket habognak összevissza.

Dorothy apukája ezen az estén, évekkel az Óz előadása előtt, teljes mértékben egyetértett ezen állítással.

– Szinte a semmiből tűnt elő, és jelenleg az ország egyik legtermékenyebb és legsikeresebb írója. Milyen érzés a hirtelen jött siker?

– Ez egy hülye kérdés. Örülök neki.

Szeretett volna már rágyújtani.

–Mióta ír?

– Mióta az eszemet tudom. Nem a semmiből jöttem, csak van egy kis... szakadék az életművemben.

– Azt beszélik, írásaiból hamarosan filmadaptáció is készül.

– Meglehet, bár én nem tartom őket vászonra valónak.

Ott hadonásznak vele szemben a hülye mikrofonjukkal, lehetnek százan, ezren, millióan, és egyik sem tud értelmeset kérdezni. A könyvet, a könyveit egyikük, ha olvasta. Fejből talán a nevét sem tudnák leírni, és erre mégis próbálnak fontoskodni.

– Gondolt valaha arra, hogy ennyire sikeres lehet?

– Régen, réges-régen egy ismerősöm azt mondta, én lehetek az új évezred Faulkne-re. Beültette a bogarat a fülembe.

– Mit gondol, művészetében mennyire tükröződik kislányának története?

Meghökkent.

– Hogy mennyire?

Nem hiszem, hogy egyáltalán szólna bármi másról.

Én nem akartam.

Véletlenül lelökött, szilánkokká tört tárgyak a földön.

Én nem akartam.

Hosszú, hosszú, a végtelenbe kigurított piros szőnyegek.

Én nem akartam.

Teliírt oldalezrek és értetlen műsorvezetők.

Én nem akartam.

Nem akartam semmi ilyesmit.

Bejárta a legnagyobb városokat, beszélgetett a legfontosabbnak tartott emberekkel, de a nevet annak a poros kis mozinak az ablakában látta meg, ahol alkoholizmusát próbálta kezelni.

Dorothy Garland, a Megálmodott Szerelmek női főszereplője.

Könnyed film volt: a tévé, évekkel később, karácsony estéjén is leadta, mígnem az ünnepi műsorok állandó vendége lett. A kritika felszínesnek találta, de a nézők imádták.

Dorothy apukája, az új évezred Faulknere, összeszedte róla az összes kritikát, minden interjút, minden fotót, kereste bennük a nyomokat, kereste benne a saját nyomait, de nem talált semmit.

Dorothynak új története volt, amiben csonka családok, különös öregurak és iskolai színielőadások nem kaptak szerepet.

Kedvenc filmje az Óz, a csodák csodája.

Kedvenc színe a türkizkék.

Titok, hány éves.

Titok, mi a kedvenc írója.

A kedvenc ételét pedig úgysem hinnék el.

Írt neki egy levelet, de nem kapott választ. Tudhatta volna, hogy az ilyesmit egy erre fenntartott személyzet intézi. El sem jutott hozzá, ez biztos.

Úgy képzelte el, fogságban tartják. Aranykalitkában, ahonnét csak bemutatókra meg forgatásokra jöhet ki. Hogy szomorúan üldögél tornyában, mint egy bezárt királylány.

Megint elkezdett az előadással álmodni, valószerűbb, élesebb színekkel bíró álom volt, s a felriadás utána még fájdalmasabb.

A második filmje után minden héten írt neki egy levelet. Mindig ugyanazt, szinte ugyanazt, s amikor öltönyös urak kopogtattak ajtaján, azok nem akarták elhinni, hogy tényleg ő az.

A negyedik regénye épp aznap került utcára.

Azt hittük, csak névrokonság.

Azt hittük, a szart is ki kell vernünk magából.

Mosolygott és cigarettázott.

Most mi lesz?

Garland kisasszony nevében meg kell kérjük, hogy fejezze be ezen tevékenységét. Ne írjon több levelet. Ne nevezze magát az édesapjának.

Rendben. Nem teszek többet ilyet.

Autogramot kértek tőle, és távoztak, a lehető legcsendesebben csukva be maguk mögött háza ajtaját.

Dorothy apukája ezután órákig ült íróasztala előtt, aztán bekapcsolta a tévét, és felbontott egy doboz hideg sört.

A tévében azt mondták, harmadik regényének hősnőjét Dorothy Garland játssza majd.

Másnap a saját hányásában ébredt.

– Félek a skatulyáktól, ezért szeretném két vígjátéki szerep után kipróbálni magam egy drámai alakításban – ezt mondta Dorothy a műsorvezetőnek.

– Találkoztak már a szerzővel?

– Nem... a regény jogait még évekkel ezelőtt adta el a stúdiónak, és azt hiszem, úgy tudom, nincs beleszólása a forgatókönyvbe. De szívesen beszélnék vele a figuráról.

– Úgy gondolod, ez segítene a megformálásában?

– Azt hiszem, igen. Nekem is új ez a helyzet... a szerep stílusa, s talán a legautentikusabb helyről kellene tanácsot kérnem... nem szeretném, ha a premier után azt kellene olvasnom, teljesen eltorzítottam a figurát. A legjobbat akarom kihozni magamból.

Dorothy apukája a műsor kezdete óta a harmadik cigarettáját szívta. Borostás volt, pólója izzadtan tapadt mosdatlan bőrére, szeme véres és táskás, mintha olvasáson kívül nem csinált volna mást az elmúlt napokban.

Haja zsíros tincsekben hullott homlokába.

– Okos lány – mondta csak úgy magának – Bátor lány.

A műsorvezető a továbbiakban csak közhelyeket kérdezett, és Dorothy csak közhelyeket válaszolt. Apukáját ez nem érdekelte: agya csak a személyes találkozás ígérete körül forgott, és nem is tűnt úgy, hogy el fog szakadni tőle. Ellenőrizte, telefonja vajon be van-e kapcsolva, ellenőrizte napjában többször is, töredékeket és novellakezdeményeket írt, nem ivott egy kortyot sem, csak várt és várt, miközben minden éjjel a sárga úttal és a gyáva oroszlánnal álmodott.

A hívás akkor jött, mikor a legkevésbé várta: hűtőpucolás közben. A legtöbben az ő karrierjével a hátuk mögött villába költöznének, és bejárónőt fogadnának, de Dorothy apukája nem szívesen hagyta volna el régi házát. Még a filmgyárhoz sem költözött közelebb: mintha ihletét a sokat látott falak kipárolgásaiból nyerte volna.

Nem ő hívta személyesen, hanem az ügynöke: állítása szerint a forgatást fél éven belül el akarják kezdeni, s addig a művésznő teljes egészében el akar mélyedni a figurában.

Nem kérette magát, nem próbált meg rájátszani saját fontosságára. Egy délután valamelyik puccos étteremben, semleges hely semleges embereknek.

Amikor lerakta, eszébe jutott a régi ügy. A levelek ügye. Az urak az ajtóban.

Kilószám hordta a romlott ételeket a szemetesbe, és közben minden gondolata a levelek körül forgott. Néhány mondatot, a kulcsmondatokat szó szerint fel tudta volna idézni még ma is.

Aztán, mikor végzett, észrevette magán, hogy fél.

Hogy retteg a találkozástól.

– Azt a régi dolgot, a levelekkel... azt hiszem, jobb lesz, ha mindketten elfelejtjük.

Ezzel fogadta Dorothy a puccos étteremben. Csak bólogatott rá.

– Tudok az alkoholproblémáiról... és megértem, hogy az embernek olykor kapaszkodnia kell valamibe... még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az nem a valóság.

Nem hozta fel az egésznek a gyökerét. Amivel minden riporter tisztában van, az igazán régi ügyet. Mintha elfelejtette volna.

– Ötször olvastam a regényt – váltott hirtelen témát –, és imádom. Mit gondol... a hajam... a hajamat hogyan kéne hordanom?

– A filmben?

– Persze... a filmben... de erről egy szót sem írt.

– A haját... mint Judy Garland az Ózban. Valahogy úgy.

– Judy... a nevem miatt nem lenne ez túl áthallásos? Olyan nyilvánvaló ez a rájátszás...

– Szerintem mélységet adna a filmnek... egy kis intertextualitás, hogy úgy mondjam. Egyszerre játszik rá a valóságra és valami fiktívre, szerintem zavarba hozná a nézőket. Én legalábbis szeretem az efféle... játékokat.

– Maga szerint ez a lány... ez egy karrierista kurva?

– Hogy... Ezt az olvasónak kellene eldöntenie.

– De maga szerint?

– Szerintem... szerintem nem. Szerintem a körülmények miatt csak egy menekülési útja maradt, az előre. Nem a karrierjéért él, de az tartja életben. Abba kapaszkodik. Ez az ő tragédiája.

– A producerek happy endet akarnak.

Megrántotta a vállát:

– Ebbe nincs beleszólásom.

– Nekem lehet. Megpróbálhatok lobbizni ellene.

– Tudod, én is gondolkodtam boldog befejezésen. Összeborulás, lemenő nap, ilyenek... de nem az én stílusom. Pedig... pedig talán működne. Csak az ember mindig azt gondolja, csak a tragédia az értékes. A veszteségek, a rezignáció, a halál meg ezek az elkoptatott szarságok. És mégis... rád kényszerítik magukat. De azért kedves, hogy megkérdezted.

– Nem szeretném, ha komédiát csinálnának belőle. A kritikusok rögtön rám fognák... hogy az én... színészi karakterem miatt.

– Majd megnyilatkozom, hogy ez nem így van.

Nevettek.

– Nem vagyok ismerős? – kérdezte hirtelen.

– Csak a könyvei hátuljáról. Meg a tévéből.

– Hol nőttél fel?

– A szüleimmel, egy kisvárosban, nem messze innen. Egyedüli gyerek. Mutassak fényképet?

– Nem, nem kell... mi a véleményed a gyáva oroszlánról?

– Az Ózból?

– Azt mondják, az a kedvenc filmed.

A lány nevetett.

– Elhiszi, ha azt mondom, hogy nem? Hogy valójában – és most közelebb hajolt az asztalhoz, mintha valami nagyon fontosat mondana – A fűzfaember a kedvencem.

– Nem is ismerem.

– Meggyőztem végre?

– Nem. De jó úton halad.

Mielőtt hazaindult volna, nekitámaszkodott az étterem előtti kis kerítésnek, és rágyújtott. Zavarodott volt, de legkevésbé sem dühös vagy szomorú. Egyszerűen... zavarodott.

– Hát itt van! Itt van az új évezred Faulknere!

Nem öregedett semmit. A fogai ugyanolyan fehérek, mint tizenegynéhány évvel ezelőtt. Szemeiben még mindig csörgőkígyók laknak.

– Rég találkoztunk. Jól tartja magát.

Az öreg odatámaszkodott mellé, de cigaretta helyett pipát vett elő.

– A minőségi dohány. A minőségi dohány a hosszú élet titka. És nuku papír.

– Kárörvendeni jött?

– A legkevésbé sem. Búcsúzni jöttem.

– Búcsúzni?

– Bizony. Úgy hiszem, lassan itt hagyja Smaragdvárost. Visszamegy a kopár Kansasbe.

 – Ha maga mondja...

– Mindenkinek kell egy trauma. Mindenkinek kell egy mítosz, aki a sárga úton jár.

– Ennyit akart mondani?

– Ennyit.

És tényleg elsétált, Dorothy apukája pedig csak álldogált egyedül, a művésznő autója elhúzott előtte, az öregember távolodó alakja beleolvadt az árnyékokba, ő pedig úgy érezte magát, mintha másnaposan megivott volna egy liter kávét.

Aztán az jutott eszébe, jó nő ez a Dorothy Garland. Talán nem ártana konzultálni vele még néhányszor.

Dorothy apukája elindult haza: ám a sárga út helyett ezúttal a rágókkal pettyezett járdát használta.