A halottlátó
„Nagyon szeretek állni ott,vonatok, nézni utánatok,
szeretlek, édes fájdalom,
hogy én maradok.”
Bereményi Géza
Nő ül az állomáson. Néz. Nézdegél. De hogyan néz! Milyen szempár az, amivel így lehet nézdegélni?! Kút alján gödör. Hátborzongató, aljas, provokáló.
Felháborító, ahogy az a nő néz. Édes Isten, ne hagyj el minket! Különben a nő padon ül. A pad szokásos, vidéki állomás sorsverte padja, támlája rég ledobta magáról festékruháját. Az ülőke szintén. Sorstársak ugyanis! A pad előtt két lépésre sín. Egy pár. Kopott-fényes, jéghideg acél. A tájba hasít hosszan. Arrébb az állomás kongó épülete. Kicsi, magányos, kiközösítve a falu többi háza közül. A jegytömböket huzat borzolja.
A nő kopottabb, mint alatta a pad. Ha lehet egyáltalán ilyet mondani egy nőről, hát ez a nő mocskos. Koszlott a kabátja, ami egykor talán zöld...? Most inkább szürke. Füstszürke. A nő ettől úgy néz ki, mintha maga is mozdony volna. Fújtat is hozzá, nehezen szívja be, préseli ki a levegőt. Kék eres kezein ujjatlan kötött kesztyűk kirojtolódott szálait lengeti a szél. Mintha zászlók...
Lábain bakancs. Ormótlan, ahogy kell. Szoknyáján fakult szívek járnak körtáncot, elakadva a zsebek durva öltésekkel varrt széleinél. Ott félbetört szívek láthatók.
A nő mellett nincs batyu, csomag, táska. Semmi. Csupán apró üveg, benne gonosz, áttetsző folyadék. Fele már hiányzik. A nő szeme csillog a hideg napfényben. Szempilláin néha könnycsepp gyűlik, de valamelyik kéz – hol egyik, hol másik – durván szétkeni.
A nő rezzenetlenül nézi a síneket. Oda kell mellé ülni. Kell. Ahogy ez a nő nézni tud, abban elpusztulhat a világ. Nem szabad hagyni! Milyen jogon néz bárki így a világra?
– Mit néz így? – kérdem tőle, mikor leereszkedem mellé a padra. A nő féltékenyen megmarkolja az üvegét. Szereti. Látszik a mozdulatán, hogy senkit nem szeret, de az üvegét, azt igen.
Ez a nő, aki néz, ez fontos itt. Nem válaszol, bár kérdezem még néhányszor. Lézengő utasok gyűlnek körénk a lassú időben. Kezükben csomagok. Tehát utaznak. A nő nem néz rájuk, de amikor megérzi nehéz pillantásaikat gyűrött arcán, mindig kortyol az üvegéből. Hamar kiürül.
Még azt hiszik, hogy együtt vagyunk! Húzom távolabb magam a padon, de felállni onnan, azt nem. Tudni akarom, mit néz így ez a nő. Próbálom én is látni, amit ő. Komikus helyzet, ahogy meresztem a szemem előre, a síneken túlra. Nincs ott semmi, amit így lehetne nézni.
– Édes Isten, ne hagyj el minket! – sóhajt hirtelen a nő. A kegyetlen ital párázik ajkairól. Szavai alig érthetők.
– Mit mondott? – szólok hozzá. A karját is megragadnám, de elhúzza. Akkor látom meg kabátján a csillagot. Szövetből. Az ősidőkben sárga lehetett. Gondosan felvarrva a vastag anyagra, le ne essék soha.
Ósdi filmhíradókban láttam ilyet.
– Mindjárt jön a vonat! – súgja lobbanó pánikkal a nő, és megragadja a karomat. – Vagonok! Kislányom...! A család! Vigyázzatok egymásra! Lelkecskéim! Az asszonyokat majd a későbbi vonattal... Úgy mondják. Engem is. Majd később. Várjatok rám!
Begördül a személyvonat. Kék kupéiból méla utasok lesnek felénk. Majd fütty, hasító fájdalom a koponya boltozatában. A nő zokog. Csendesen, örökké.
Indulnom kell. Ő tovább várja a következő vonatot. A vonatát. A vonatunkat...
Vissza a tetejére