Hogy miért írok gyerekeknek?

Röviden: én egyáltalán nem szoktam gyerekeknek írni.

Én valójában egyetlen gyereknek írok: annak a kilencéves kölyöknek, aki magam voltam egykor. S ez nem valami lila, intellektuális hablaty, mivel véresen komolyan veszem. Amint kifut a kezem alól egy sor, oldal, jelenet, fejezet, a pontot elhelyezve a papíron (monitoron), arra gondolok: „Rendben, akkor most lássuk, vajon ez tetszene-e a kilencéves nekem!” Ha nem, már repül is a papírkosárba (virtuálisan vagy nem).

Persze jó hallani, tudni, tapasztalni, hogy sok más, ma élő gyereknek (és felnőttnek) is tetszik, amit a papírral-papíron elkövetek, de igazság szerint én eredetileg (történelmileg, zsigerileg, lélekből fakadóan – ahogy tetszik) soha nem akartam az ő korosztályuknak írni. Az első, nagy sikert aratott ifjúsági regényem (Gergő és az álomfogók) megjelenésekor már túl voltam 13 agyonhallgatott, vagy csupán szűk szakmai és olvasói rétegnek tetsző ún. felnőtt köteten. S megvallom: nem tett boldoggá ez az agyonhallgatás. Melyik író ne szeretne sikert, kígyózó sorokat, ha dedikál, meghatottságtól ragyogó könyvtáros és könyvboltos arcokat, mikor megérkezik, hogy jelen legyen a könyvei között, s mindbe belefirkálja a nevét?

Mindezt szeretnénk, erre vágyunk – még azon írók is, akik ezt soha be nem vallanák, mivel (állításuk szerint) ők pusztán a művészet puha karjainak ölelésére vágynak, hisz a jelenkor úgyse érti a műveiket. Frásznyavajakórságot, barátaim! Sikert akarunk, oszt jó napot! Minden vágyunk azon fanyalogni, hogy már megint riportra, tévéstúdióba kell loholnunk, és percnyi időnk sincs feleségre, gyerekre, kutyára, barátokra (a felsorolást jó szemű pszichológus máris csámcsogva elemezheti!), mert csak úgy zúdul, árad, morajlik ránk a sok forgatókönyvre, színdarabra, novellára, esszére, glosszára, no, és persze nagyregényre szólító megbízás. Ja, mert azokat persze csakis mi (én) tudjuk (tudom) megírni.

Ezt akarjuk, erre vágyunk, bezony!

Hátra arc! Vissza eredeti témánkhoz!

Magyar gyerekirodalom. A fénykorának vége, pedig sokan azt hiszik, most ragyog csak igazán. Ez nem igaz. Amiben jelenleg vagyunk, az a magyar gyermekirodalom homályzónája, ahol sűrű, színes ködben botorkálva halljuk, tapintjuk (olvasó és író egyaránt), hogy rengetegen vannak itt, a kulimászban benne, köröttünk, s teszik a dolgukat. A Harry Potter eszelős sikere óta minden második-harmadik háziasszony arról álmodik, hogy két mosogatás között papírra pottyantja a maga varázslótanoncát, aki aztán több konyhapénzt hoz, mint amennyi az angol királynőnek valaha is volt. Elvégre írni mindenki tud! Hát, mi kell ahhoz? Toll, papír, esetleg laptop meg szabadidő, és persze némi fantázia. Ennyi. Az a Rowling, hát az is férj nélkül, a gyerekével segélyből nyomorogva ült be abba a londoni kávéházba (azért fura ez: látott már valaki segélyből élő, magyar anyut, aki kávéházakban tölti a délelőttjeit?), hogy meglegyen neki a Potter. Szóval tollra, magyar, hí a mesevilág!

Mi, akik már a Potter előtt is írtunk, sőt meg is jelentünk, szóval írók volnánk, mi sem vagyunk jobbak. Miként Tarján Tamás „vádolt” minket: megláttuk a farvizet, a Rowling-siker farának habos-csábos sávját az irodalom végtelenül kék óceánján, és szívóhatását kihasználva úsztunk be az ifjúsági irományok gyönyörű öblébe. Magyarán: addig eszünkbe sem jutott, hogy kölyköknek is lehet írni, míg Rowling asszony be nem bizonyította: ezzel pénzt lehet keresni. Nagy pénzt, sokat, ínycsiklandót.

No, azért ez kicsit másként van. Nálunk a gyerekirodalommal sem lehet nagy pénzt keresni. Amire mi ráéreztünk, amit újra felfedeztünk, az maga az ifjú olvasó! Nem történt más, mint rádöbbenés: ezeket az apró embereket már hatéves koruktól fogva tanítják (hát, úgyahogy) olvasni, s tán még nem olyan fásultak, mint a szüleik, ráadásul szeretik a színes-szagos világokat, szóval...

Mi a gyerekolvasót fedeztük fel magunknak, s ehhez valóban kellett Rowling eszelős sikere. Magunktól nem jutott volna eszünkbe, vagy csak sokkal kevesebben ébredtünk volna rá, hogy a kölykök vannak és olvasnak (legalábbis többen olvasnak, mint a felnőttek). Mégis homályzóna, amiben botorkálunk, mert a magyar gyermekirodalom fénykora az átkosban vala!

Ott bizony! Az átkosban számos kiváló irodalmár jött és kényszerült rá, hogy a rendszer által kimondani tiltott dolgokat gyerekversbe, mesébe, ifjúsági kalandokba csomagolva mégiscsak elmormoghatják. Ha pediglen valaki, mint például Göncz Árpád, végképp nem publikálhatott, hát fordított, méghozzá zseniálisan, nagyon magas színvonalon, még akkor is, ha közben fordításának tárgyát, a Gyűrűk Urát a világ legnagyobb kertitörpéjének titulálta is, elárulva ezzel, hogy a fantasy műfaja nem tartozik a kedvencei közé.

Ma tehát boldog-boldogtalan próbálkozik gyerekirodalommal, és sajnos mindig akad olyan gátlástalan, felelőtlen, csakis a haszonnal törődő kiadó (mint pl. a Geopen, mely Pullman remek regényeit vérlázító fordításban adta az olvasók kezébe – a szöveg gyakorlatilag olvashatatlan!), amely válogatás nélkül ontja a minősíthetetlen köteteket. A boltokban döbbenetes mennyiségben található szennyirodalom, amit gyerekeknek szántak. S ezt a förtelmes katyvaszt olykor még az olyan patinás nevű kiadók is növelik (persze a profit érdekében), mint a Móra, mikor Shan tini horror förmedvényét tuszkolja a magyar kölykök kezébe (mondjátok: az irigység beszél belőlem – bár így volna!).

Szerencsére az írott szenny végül mindig leülepszik, s akkor majd tisztán csilloghatnak azok a zseniális művek, melyek mainapság a hazai írók tollából születnek, egyenest a mai gyerekek számára. Aki figyelve, értőn olvas, tudja, kikről beszélek, de a gyengébbek kedvéért és a félreértések elkerülése végett: Békés, Darvasi, Nagy Bandó, Varró... Az ő hangjuk már most tisztán cseng a magyar gyermekirodalom homályzónájában.

Én meg tovább firkálgatok annak a kilencéves kölyöknek, aki magam voltam egykor...