P. Nagy István költészete és fogadtatása

Örök kérdés és az is marad, vajon elsődlegesen miről és kihez szóljon a kritika. Az a fő feladata, hogy az alkotónak frissen megjelent könyvéről azonnali és megalapozott szakmai visszajelzést adjon? Netán az, hogy a mű első alapos és értő elemzését elvégezze? Vagy egyszerűen az olvasót kell megfelelő módon eligazítania abban, hogy a bemutatott mű érdemes lehet-e a figyelmére vagy sem? Nehéz és nehezen megválaszolható kérdések ezek, akár egyetlen kritika elkészítése során is. S különösen nehéz a három feladat együttes teljesítése akkor, ha adott esetben nem is egyetlen, újonnan megjelent könyv recenzeálása a kritikus dolga, hanem egy egész (addigi) pálya és életmű érdemi áttekintése.

Engedtessék meg rögtön egy rövid, szubjektív kitérő itt, az áttekintés kezdetén, eltérve a megszokott kritikai gyakorlattól. Kritikusi sorsom úgy hozta, hogy az utóbbi időben rendre olyan megbízásokat kaptam, amelyek nem rövid recenziók, úgynevezett eseti kritikák elkészítésére vonatkoztak, hanem teljes költői vagy írói pályák (át)értelmezésére, íróportrék vagy pályaképek megrajzolására. Rövid időszakon belül így készült el és jelent meg különféle irodalmi lapokban az általam Cselényi Lászlóról, Deák Lászlóról, Faludy Györgyről, Gyurkovics Tiborról, Hubay Miklósról, Imre Flóráról, Kelemen Lajosról, Nagy Gáspárról, Petőcz Andrásról, Takáts Gyuláról, Turczi Istvánról, Utassy Józsefről és Zalán Tiborról írott portré vagy pályakép. Ez a tény jelen esetben csak annyiban érdekes és annyiban érdemes az említésre, amennyiben az érintett írók és költők pályájának leírása, akárcsak egy vázlatos portré keretein belül is, fontos általános vagy általánosítható felismerésekkel is szolgált. Ilyen közös tanulság volt például az, hogy szinte valamennyi költői vagy írói pálya alakulástörténetében az évek során hirtelen és látványos fordulatok, irányváltások következtek be, s ezeknek a fordulatoknak, irányváltásoknak az okai és a következményei minden esetben pontosan kikövetkeztethetőek és kimutathatóak voltak. Az okok és következmények között az egyik legfontosabb az volt, hogy az illető költő vagy író (sok esetben egyszerre mindkettő) pályája egy adott szakaszában maga ismerte fel addigi pályaalakulásának megrekedését, egyenetlenségét, annak a megszokott módon való folytathatatlanságát. Maga ismerte fel, mondom szomorúan – s ez az elemzett pályák alakulástörténetének másik fontos közös jellemzője –, mert a legtöbb alkotó mellett általában nincsen olyan szakember, akinek értékítéletében és jó szándékában maximálisan megbízhatna, s akitől, akár már művének megformálása közben, de elkészülte után feltétlenül, szakmailag megalapozott véleményt, a továbblépéshez tanácsot, iránymutatást kaphatna. Ennek a funkciónak az ellátására, úgy tűnik, a kritika honi irodalomértésünkben jelenleg alkalmatlannak bizonyul. Vagy csupán arra képes, hogy személyes(kedő) benyomások megfogalmazására szorítkozzék, vagy arra, hogy az adott mű megjelenésének apropóján, komoly tudományos apparátus felvonultatásával, a saját elméleti vértezettségét fitogtassa, vagy arra – ilyen is gyakran előfordul –, hogy a pálya hirtelen és látványos fordulatától szinte függetlenül, valamely szaktekintély egy-egy találónak ítélt korábbi gondolatát vagy ténymegállapítását megismételje, újrafogalmazza azt a saját szavaival. Írók és költők könnyen kerülnek ezáltal valamilyen ízlés, tudományos irányzat, iskola, könnyedén rájuk aggatott címke fogságába és hosszú időre a kalodájába. Ennek a folyamatnak a vége pedig általában az, hogy a költői vagy írói pálya alakulás- és fogadtatástörténete a legritkább esetben kerül(het) egymással összhangba. Sajnos!

P. Nagy István esetében azért is látszott szükségesnek mindezeket jó előre leszögezni, mert az ő költői pályájának alakulás- és fogadtatástörténete még az elmondottaknál is különlegesebben és különösebben alakult. Ezért, ha lehet, az eddigiekhez képest is körültekintőbb figyelmet és odafigyelést érdemel és követel meg.

P. Nagy István 1961-ben született a dél-bánáti Székelykevén. Az újvidéki egyetemen szerzett diplomát. Az ottani Forum Könyvkiadó jelentette meg első három verseskötetét (Alkalmatlan évszak, 1985; Köralagút, 1989; Holt idény, 1993). A kiadónak egyébként 1987-től, Magyarországra való áttelepüléséig, 1993-ig P. Nagy István maga is a szerkesztője volt. Első magyarországi kötetének megjelenésére egészen 2000-ig kellett várnia, amikor is, a Pelikán könyvek sorozatában, Szolnokon kiadják A hely grammatikája című, máig utolsó verseskönyvét. Ez utóbbi fülszövegében a kiadó a szerzőt a „folyamatosság költőjének” nevezi. Olyan költőnek, aki költészetének folytonosságát azzal is bizonyítja, hogy új könyvébe is átemel „néhányat” korábbi verseiből. Új könyve, ezzel együtt, úgymond, „mégsem összegzés, nem válogatott versek gyűjteménye, inkább az előzőkre alapozott újabb emelete egy félkész állapotában is impozáns építménynek”. Mai horizontról nézve elgondolkodtató okfejtés és ajánlás ez, hiszen a tények ellentmondani látszanak ennek az értékelésnek. A költő ugyanis nem csak néhány verset emel át korábbi köteteiből a hosszú idő után megjelenő legújabb könyvébe. Az első és utolsó ciklusként önállóan szerepeltetett Kiűzetés és Állótükör szövegének jelentős része például – hiába a szerző által előzékenyen megadott 1990–1994-es dátumozás – a már az 1989-es kötetben is szereplő versekből összeállított kompiláció vagy montázs. De a Köralagút kötetből származnak az olyan hommage-szerű versek is, mint a Hamvas Bélát idéző „Fűvér” (a tartalomjegyzékben idézőjel nélkül szerepel a cím!), a Berzsenyihez szóló B. D., az egy-egy irodalomtörténeti anekdotán alapuló Vitéz és Tengervíztükör, vagy az 1993-as kötetből átvett Verskeringő W. S.-nek (korábban: Vers-keringő W. S.-nek címmel!) stb. Nem érdemes sorolni és nyomozni az (ön)átvételek számát és mikéntjét. Ez a posztmodern évadán bevett szokás (volt). Ma legfeljebb az a zavaró, hogy ennek a megoldásnak a következtében nem rendelkezünk az egyes versszövegeknek a szerző által hitelesített, végleges variánsával, a kritikai kiadások által sokat emlegetett ultima manus-szal. A költői életmű egy jelentős hányadának sem a címleírásában, sem a sortördelésében, sem a központozásában, sem a szakaszolásában, sem szövegének a hitelességében nem lehetünk biztosak. Ami hajdanán egy könnyed vagy vagány posztmodern gesztusnak tűnhetett a szerző részéről, az ma már nagyon könnyen vissza is üthet rá, hiszen a korábban alkalmazott eljárásmódja ma már szinte lehetetlenné teszi munkásságának megfelelő értelmezését. Nem lehet tudni, hogy éppen ő, az idő múltával, egyes verseinek melyik szövegváltozatát tekinti érvényesnek. Az önátvételek és a szövegmódosítások nagy száma ugyanakkor arra is rávilágít – s ez a legsúlyosabb probléma –, hogy mindezek alapján az utolsó kötet mégiscsak legfeljebb válogatott és új versek gyűjteményének tekinthető, mintsem egy „impozáns építmény” újabb emeletének. Ha akarjuk, ha nem, szembe kell néznünk a ténnyel, hogy P. Nagy István költői életműve eddig mindössze három önállónak és újnak tekinthető kötetből áll; költői munkássága, legalábbis a külvilág számára és szemében, 1993-mal befejeződött. Zárt egész. Leginkább a hiányai által meghatározott és meghatározható. A költő 1993 óta, néhány szórványos megjelenéstől eltekintve, lényegében véve hallgat. De miért hallgat? Ez az igazán lényegi kérdés! Erre a lényegi kérdésre pedig a leghitelesebb választ egyes egyedül ő tudná megadni. Ha akarná! Vajon miért nem akarja?

Az elhallgatás okával kapcsolatosan, nélküle, legfeljebb találgatni lehet. Az elhallgatás egyik oka – nyilván a legfontosabb oka – személyes-egzisztenciális jellegű. Történetesen az, hogy az elhallgatás időpontja pontosan egybeesik az anyaországba való kényszerű áttelepülésének időpontjával. Az pedig, hogy a szülőföld elhagyása, a személyes egzisztencia felszámolása, egyáltalán a jugoszláviai polgárháború szörnyűségeinek mindennapos megélése milyen traumát jelent egy ember életében, arról csak annak lehet fogalma, aki ezt a traumatikus élményt maga is megélte és elszenvedte. Ehhez se kritikusnak, se irodalomtörténésznek semmilyen kommentárja nem lehet. Ez a legteljesebb mértékben magánügy! Kritikus és irodalomtörténész legfeljebb annyit tehet, hogy a lehető legteljesebb empátiával olvassa a Holt idény kötet egyik legmeghatározóbb, 1992. szeptember 15-i dátumozású, „A golyó én vagyok” című versét, az átélt trauma költői átlényegítését:

            […] A golyó én vagyok…

            S én vagyok, akit eltalál, kilő innen

            a dördülés, múltam és jövőm lezárja,

            árnyéka tünékeny éltem eltakarja;

            harmincegy éve születtem, tél derekán,

            sűrű havazások idején, nagy kavargásban;

            túlél a tél,

            de belőlem is tán megmutat valamit,

            fényefosztott szemem tekintetéből, s testemből is,

            mely akkorra már az agyagban pihen.

Az 1992-es esztendő, mint a sorsfordító döntés meghozatalának és a döntés következményeitől való félelemnek az esztendeje, úgy látszik, valóban döntő fontosságú P. Nagy István élete és költészete szempontjából. Ezt a feltételezést Bányai Jánosnak, éppen A hely grammatikája 2000-es megjelenése kapcsán közzétett, érzékeny és érzékletes beleéléssel megfogalmazott visszaemlékezése is megerősíti: „Ezerkilencszázkilencvenkettő májusában – írja a kritikus-irodalomtörténész – köszöntötte Bori Imre P. Nagy István csak néhány nappal korábban közölt Harmincévesen – túl és innen című versét; »szép ez a vers«, írta, mert »kivételes alkalom is szülte: a férfikor érett korszakába lépő tűnődik el harminc éve felett, és írja meg tűnődéseinek versét, a múló idő eme szép elégiáját immár képeinek és rímeinek teljes mérvű birtokában«. Azóta hosszú, terhes évek teltek, mintha nem is igazán versírásra való évek. Egyre távolabb a szülőföldtől, a szülőföld helyett megtalált Teleptől is, ez sem volt egyszerű lakhelycsere, és egyre mélyebben a »férfikor« korszakában. P. Nagy versein, mint sokan másokén is, mély nyomot hagytak ezek a kényszerű, kikényszerített, nem választott változások. A régi versek nyomai feltűnnek ugyan az új és újabb versekben, az emlékezés elől nem lehet kitérni, de már az elszakadás, a kiűzetés tapasztalatának birtokában, eleve vesztesen. Miként az a korábban Körön kívül címen megjelent háromsoros vers az új kötetet nyitó Kiűzetés sorai közé ékelődve: »Mily védtelen vagyok. / Mily sebezhető. / Körülöttem érdes a levegő.« A lírai én férfikorának sebezhetőségét vitte magával P. Nagy István a Vajdaságból, és ez a világtapasztalat szervesen épült be újabb verseibe, azzal a nemesen hagyományosnak vélhető lírai szemléletformával együtt, miszerint a vers mégiscsak érzelmek és világtapasztalatok megragadása.” (B. J., A hely elvesztése = Azt viszünk magunkkal?, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2000.) S a váltásnak-változásnak erre az egyszerre személyes és irodalmi vonatkozására emlékezik a jó barát, Benedek Szabolcs is az Eső 2000-es nyári számában közzétett nyílt levelében: „Örülök annak – mondja egy hajdani közös focimeccs-nézés emlékének felidézését követően –, hogy A hely grammatikája megjelent, jól emlékszem arra (ne haragudj, Pista, hogy ezt nyilvánosságra hozom, szerintem fontos megemlíteni), amikor olyasmit mondtál: az írás – helyesbítek: a megjelenés, az irodalomban jelenlevés (pestiesen szólva: a nyomulás) –, a művek közreadása Neked már nem jelent akkora élményt, fontosabb náluk a család, az otthon, a barátságos esték, a vacsora a feleséggel és a gyerekekkel. Ezt írod meg A vers helyében is – »A versírást unom. Téged nem. / (Még mindig jobb, mintha fordítva / lenne, nem?) / A vers egyébként sem / tükre semminek. Azazhogy / épp a semmié, melyhez ha / hozzáérnél, magad is semmivé / válnál, semmivé« –, melyet olvasván az ember arra gondol: vajon fontos-e, kinek fontos az irodalom? Neked, a költőnek? (Kaptál annyit az irodalomtól, hogy tényleg mindent mögéje sorolj?) Az olvasónak? (Hol vannak ma olvasók? Tisztelet nektek, kivételek!) A szerkesztőnek, kiadónak, mert valamit meg kell jelentetni? (Akkor miért nincs megoldva a Te esetedben a terjesztés?... Erre most ne térjünk ki.)” Igen, erről van szó! A feltehetőleg 1992-ben elhatározott és 1993-ban megvalósított döntés P. Nagy István személyes sorsának és költészetének a további alakulását alapvetően meghatározza. A szülőföldről való száműzettetés tudata, a személyes léthelyzet radikális megváltoztatásának kényszere minden embert megvisel. A költői lelkületet, ha van ilyen, mindennél jobban! P. Nagy István költői pályáját a történések mindenesetre – remélhetőleg csak átmeneti időre – derékba törték. Nagy reményekre jogosító pályakezdés az övé. Sokszínű, sokféle irányba elmozdulást engedő az első három kötetének anyaga. Mindre azonnali visszajelzést is kap a vajdasági magyar irodalom jeles szakembereitől. A kényszerű áttelepüléssel azonban – mai szemszögből és az azóta eltelt idő távlatából nézve egyértelműnek látszik – a pályakezdeti remények valóra váltásának, az első kötetekben felvázolt költői irányok kellő alaposságú kipróbálásának és a megbízható szakmai értékelés biztonságának reménye egyetlen szempillantás alatt szertefoszlik.

P. Nagy István első verseskötete 1985-ben jelenik meg, s még ebben az évben Toldi Éva Biztató bemutatkozás címmel méltatást ír róla (olvasható a szerző Összetartozó neszek című kötetében, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1997). A kritikus úgy látja, hogy az Alkalmatlan évszak „okosan megkomponált, jól szerkesztett kötet, melynek versciklusai – még ha rendezőelvük nem azonos szempontok alapján jött is létre – feszesek, világosan kirajzolódik vezérfonaluk. A ciklusok között pedig olyan lényeges eltéréseket figyelhetünk meg, amelyek alapján egyik-másik darabját joggal minősíthetjük stíluspróbának vagy verstanulmánynak.” Összegzésül pedig a kritikus azt állapítja meg, hogy „P. Nagy István Alkalmatlan évszak című kötete nem tartalmaz ugyan »nagy« verseket, nem is hiszem, hogy a Gemma sorozat jelentős létversek gyűjteménye kíván lenni, első ciklusának frappáns leírásai, képi letisztultsága, valamint a negyedik ciklus megdöbbentő versvilága s az egész kötet »biztonságos« versnyelve azonban a felszabadult költői megnyilatkozás közeli lehetőségével biztat.” Valójában az első ciklus (Csonka arcok) funkciója nem más, mint a pályakezdő költő jelenbeli helyzetének és jövőbeli törekvésének meghatározási kísérlete. Ebben a szerző, egy-egy tisztelgő vers erejéig, módszeresen számba veszi azokat a nemrég elhunyt és még élő kortársakat (Hajnóczy Pétert, Maurits Ferencet, Pilinszky Jánost, Sziveri Jánost, Tandori Dezsőt, Tolnai Ottót), akiknek szellemiségét követni kívánja, s végül egy nagy ívű vallomásban (Nem-ze-dék-ék) helyzetét és törekvését elkülöníti és megkülönbözteti a kortársaiétól. A kritikus által kiemelt másik ciklusban, a negyedikben (Mozgásgyakorlat) teljes egészében az első ciklus utolsó darabjában felmutatott, végtelenül fellazított, a hétköznapi prózához közelítő szabad verses formát alkalmazza. Ebben a lehető leghétköznapibb formában mi másról szólna, mint ami egy pályakezdő költő számára a leginkább magától adódó és magától értetődő téma: a gyermek- és ifjúkor színtereiről, tájairól, alakjairól, tárgyairól, emlékeiről, élményeiről. A beszámolók megvalósítási vagy megvalósulási módja, azok egyre nyilvánvalóbb eseménytelensége, monotonitása, esetlegessége vagy megformálatlansága azonban mind egyértelműbbé teszi az olvasó számára, hogy nagy valószínűséggel nem ez a téma és nem ez a forma lesz a kötet szerzője számára a jövőben követhető és követendő irány. Ez itt nem más, mint egy kényszeredetten felvállalt költői feladat teljesítése; egy egészen másfajta tisztelgés, amit a szerző kötelességszerűen megtesz a szülőföldje, a családja, a rokonsága, a hajdani barátai iránti tiszteletből. Hogy mennyire erről lehet szó, arra bizonyság az 1993-as kötet kivételesen személyes, édesanyjának levélrészletét is magában foglaló verse, melynek címe: Szülőhelyére és anyjára emlékezik. Rövid részlet a versből bizonyságul:

            Születésem helyéül nem én

            választottam – szoktam volt válaszolni,

            valahányszor azt a meg nem írt,

            bölcsőhely-dicsőítő verset rajtam

            számon kérték.

            A szívemhez nem nőtt soha,

            nem fáj a hiánya,

            róla ha beszélek, hangom

            el nem szorul, bizonygattam.

            Le nem írtam rímként a nevét,

            verseimből vastagon kihúztam

            Székelykevét.

S hogy a kritikus állításával ellentétben, már ez az első kötet is mennyire tartalmaz úgynevezett nagy verseket, arra legyen igazolás egyetlen példa, a valóban kivételes szerkesztői érzékkel és valóban nagy formátumú pályaterv reményében a kötet élére, amolyan vezérverssé kiemelt költemény, a (hogy itt vagyok…). Abban a pályája legelején álló költő rideg következetességgel határozza meg, jelöli ki és formálja egyúttal verssé a maga emberi és poétikai helyzetét. Lepusztult, kegyetlen világot mutat be, amelyben a költői énnek nagyon is tudatosan kell számot vetnie az adottságaival és a lehetőségeivel. Minden önáltatást elvetve, világossá kell tennie önmaga és a külvilág számára, hogy mi az, amit költőként nem vallhat és nem vállalhat érvényesnek a maga számára, s mi az, ami mindennek tudatában, talán maradék esélyként még kínálkozik, még kínálkozhat a számára. E szükségszerűen hiányokkal terhelt számvetés kifejezése természetesen hiányokkal terhelt versbeszéddel történhet csupán. A hosszú versmondatok egymásba folynak, de nincsen bennük nagybetű, nincsen bennük központozás, gyakori viszont a sorvégi áthajlás, a tagmondat- és szintagmametszés. A három-négy-öt szótagú ütemekből építkező szólamsoros szabad vers lüktetése mindvégig érzékelhető, de ezek az ütemek vagy szólamok egységes versmértékbe képtelenek rendeződni. Az egységes versmérték megteremtése vagy megteremtődése lehetetlen. A hiány számvetése a hiány poétikáját követeli meg:

            […] élősdi természetű az én költészetem

            nem a fák csöndjéről tengerek

            szeléről kimondott szó rengéséről

            állatok nyugalmáról idesereglett

            madarak csontvázáról nem talajmintáról

            téglapadlóról írok nem arról

            hogy nagyon trehányul érzem magam

            majdnem sürgönystílusban

            írom verseimet […]

            szelelőlyuk nagyságú réseket

            hagyok a sorok között

            tulajdonképpen semmi bajom

            talán majd akad egy rosta-lyuk

            amin én is keresztülpottyanok

P. Nagy István nagyon tudatosan és nagyon pontosan választja meg köteteinek címét. Ilyen találó kötetcím már az Alkalmatlan évszak is. Eleve szokatlan ez a jelzős szerkezet, főleg kötetcímnek kiemelve. Hogyan lehet egy évszak, bármely évszak alkalmatlan? S ha mégis alkalmatlan, akkor melyik évszak és miért? Érdekes és szokatlan kérdések, amelyekre a választ keresheti az olvasó a kötet olvasása közben. Elárulhatjuk, egyértelmű választ úgysem fog találni. A hiány dramaturgiája konkrét válaszokkal nem szolgálhat, legfeljebb a válaszok hiányára és lehetetlenségére hívhatja fel a figyelmet. A második kötet egyszavas címe (Köralagút) már mindennek tudatában születik. Ez a kötetcím is már önmagában beszédes. A szóösszetétel első tagja a körkörösséget, az önmagába való folytonos visszatérés kényszerét sugallja, miközben a második tagjának elvileg valahonnan valahová, a sötétből a világosságba kellene vezetnie. Ebben a versvilágban azonban hiányzik a valahonnan valahová jutás esélye, hiányzik a sötétet felváltó világosság. (Nem mellesleg, a kötet ezzel a címmel és ezzel a versvilággal éppen abban az esztendőben, 1989-ben jelenik meg, amikor az egész világ a közép-kelet-európai rendszerváltozás, a sötétséget felváltó megvilágosodás lázában ég!) „A kötetcím tehát – írja A zártság élménye címmel a Hét Napba, a szabadkai újságba írott kritikájában Vajda Gábor – csupán utal a lefojtottságra, nem meríti ki azt. A könyv a körön kívüliség gondolatával nyitódik, s a vetkőzésnek a szimbolikája is a szabadságot célozza. Bensőséget azonban sem a képzelet, sem pedig a városi környezet nem ad. A szökés meddő kísérlet, mert végső soron a lét köre tartja fogva, »öltözteti fel« az embert – sugallja a fiatal költő.” S mintha ezeket a gondolatokat folytatná a másik szabadkai újság, az Üzenet kritikusa, Mák Ferenc, aki Az idegen csend hatalma címmel megjelentetett cikkében azt írja „P. Nagy István Köralagút című verseskötetének címében is a hiábavalóság, a reménytelenség, az értelmetlenség kap hangot, mert hát hová is vezethet a sötétben megtett, láthatatlan, csak súlyában, belső kínjaiban érzett surranás? Mennénk valahová, szabadulnánk valamitől, közben talán észre sem vesszük, hogy egyre-másra rójuk reménytelen köreinket.” Nem lehet nem észrevenni, hogyan formálódik szinte észrevétlenül az a bizonyos, bevezetőben emlegetett „skatulya”, amelybe a kortársi kritika igyekszik az ifjú költő egész költészetét belegyömöszölni, s amelyet olyan, rendre visszatérő fogalmak fémjeleznek, mint idegenségérzet, lefojtottság, determináltság, bezártság, hidegség, hiábavalóság, reménytelenség stb. Ezek a fogalmak kétségtelenül fontos jellemzői a P. Nagy István által kezdettől meghirdetett „antilírának” vagy „antipoétikának”. Ennek ellenére – a pálya alakulástörténetének hiteles megítélése szempontjából – arra is érdemes felfigyelni, hogy ebben a második kötetben a szerző milyen tudatosan szakít a korábban terméketlennek bizonyult szülőföld- vagy gyermekkor-tematikával és az ahhoz kapcsolódó epikus történetmondással és köznapi dikcióval. Érdemes megfigyelni azt is, miként bővíti immár módszeresen – mintegy végső menedéket vagy kapaszkodót keresve – az irodalmi alakokhoz és művekhez kapcsolódó hommage-os és allúziós verseinek körét (Körön kívül; Köralagút; Egy dobozba beleférni; Hír kiált; Mesebeli; Hal-álom II.; „Őszt jósol a fáknak a szél”; B. D.; Vitéz; Madár; És él és elindul), s miként formál egy egész ciklust (Együttlét) – valószínűleg hasonló és a jó barát korábban idézett visszaemlékezéséből is tudható megfontolásból – a hétköznapi (házas)lét apró örömeit és bosszúságait megörökítő életképekből. S végezetül látni kell azt is, hogy témának és beszédmódnak ez a – valóban amolyan „köralagútszerű” – leszűkítettsége és önmagába záródása milyen könnyen vezethet az egész költészet túlságosan homogénné és egyközpontúvá válásához.

A veszélyt csak tovább növeli – a kritikusi „skatulyára” vagy „kalodára” itt kerül rá végképp a címke vagy pecsét –, hogy P. Nagy István harmadik, 1993-as Holt idény című kötetéhez a vajdasági magyar irodalom legtekintélyesebb alakja, Bori Imre ír fülszöveget, amelyben a szerzőt és költészetét – egyébként nagyon megfontoltan és elismerően – egyszerűen közérzetinek minősíti. (A fogalom, persze, önmagában meglehetősen félrevezető. Melyik valamirevaló költészet nem a költő közérzetét tükrözi? S ki az a valamirevaló költő, aki nem a közt kívánná megszólítani a maga közérzetének kifejezésével?) A „recenzens” – ahogy a kolofon nevezi a jeles irodalomtörténészt – a következőképpen jellemzi a költőt és költészetét: „P. Nagy István legújabb verseskönyve kétségtelenül nyeresége költészetünknek. Amit mi, verseinek becsülői eddig is tudtunk, most e kötet kétségeken felülállónak mutat: P. Nagy István jó költő, egyéni az arcéle, versírásának kialakultak öntörvényei, s ott van a helye intellektuális líránk történetében. Közérzet-költészet az övé, s közérzet-költő ő, akinek verseiben szerencsés módon emelkedik az intim érzelmi szféra a gondolatiság, egyúttal pedig az általános érvényűség magasába. Vizsgálódó, nemcsak közlő és észlelő költő tehát, akinek reflexióiban a lírai Én bensőségességét is jelenvalónak érezzük.” Bori Imre P. Nagy Istvánnal és költészetével kapcsolatosan használt fogalmát a kritika örömmel fogadja, bár nem feltétlenül az általa nagy körültekintéssel megfogalmazott, árnyalt értelemben használja. Harkai Vass Éva a kötetről közvetlenül a megjelenést követően írott, Reflexió és önreflexió című hosszabb elemzésében már teljesen magától értetődő módon használja is a fogalmat – igaz, annak kiötlőjét vagy első használóját meg sem említve –, amikor az egyes ciklusok áttekintését követően összegzésre vállalkozik. Így ír: „P. Nagy István verseinek jelzett mozzanataiból építi ki közérzetlíráját, amelyen belül a költő hol önmagára s művére, hol a világra figyel, miközben e kétfelől determinált állapotban, e »lakatlan időben« hontalan marad. A magánélet apró történései, otthonosnak tűnő szigetdarabjai menedéket látszanak nyújtani számára, ám mindez múlékony, megfoghatatlan és szüntelenül változó. Mégis szükséges, hiszen hiányában csak a zilált világ s benne a hangok-beszédek káosza marad (l. Előhívás, avagy egy jelenés töredéke).” (= Ezredvégi megálló, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1998.) A kötet jelentőségének jobb megértése érdekében Harkai Vass Éva elemzésének záró mondatát külön is érdemes idézni: „P. Nagy István intellektuális költészete szép és okos olvasmány e »holt idény«-ben (és azon felül is), amikor itteni irodalmunkat szüntelenül megkérdőjelezik, s amikor úgy tűnik, a világ külső zajai elnyomják a költői szót.” 

P. Nagy István utolsó – egyben utolsó önállónak és újnak tekinthető – kötete valójában a határhelyzetbe jutásra való végső rádöbbenés jegyében született. Emberi és költői értelemben egyaránt! A szerző becsülettel eleget tesz az előző kötete(i) alapján vele szemben megfogalmazódó olvasói és kritikusi elvárásoknak. Úgy is mondhatnánk, minden gond nélkül eljátssza a közérzet költőjének ráosztott vagy ráaggatott szerepét. Közread egy ciklusnyit az irodalmi verseiből, még újakkal is bővíti őket (Megkettőzött hang), s itt is szerepeltet egy ciklusnyi verset hétköznapi életképekből, most már a gyermekeiről szóló versekkel kiegészítve azokat (A szerelem fokozatai). Mindkét ciklusnál megfigyelhető azonban, hogy a jól bevált és megszokott témák esetében most láthatóan szándékoltan olyan verseket illeszt egymás mellé, amelyek valamilyen módon a személyiség megkettőződéséről, valamilyen fokú meghasonlottságáról tanúskodnak. S ezt a képzetet erősíti a kritikus által is említett és a kötet végén szerepeltetett, több hangra íródott merész dramatikus „játék” is, amelynek színtere: „Itt vagyok, / Vagy ott, vagy másutt. Kezdetemben.” (Előhívás, avagy egy jelenés töredéke) Ha valaki pontosan akarja olvasni és érteni ezeket a verseket és a kötet formaszervezési elvét, észre kell vennie, hogy itt – leginkább a környező szűkebb és tágabb világban! – időközben valami alapjaiban megváltozott. A „dolognak” – ennek az alapvető változásnak a következtében – más lett, összehasonlíthatatlanul nagyobb lett a tétje. Mondjuk ki: egy (legalább egy) teljes emberi élet és az egész költői létezés célja és értelme immáron a tét! A kötet élére, ennek megfelelően, vezér- vagy programversként egy 1989-es költemény kerül, melynek zárlata: „Egy új korszak kezdete ez,/ vagy végkifejlet?/ A költő (birtokosa valaminek)/ ebből is kimaradt./ Verset ír. Vagy jegyzetelget.” (Jel, beszéd) Az első ciklusban (Tengervíztükör) mindössze öt vers szerepel. A cikluskezdő vers (Miközben a mélyvízben úszkálsz) egy hagymázos látomás a jónási vergődésről, benne például ilyen ziháló sorokkal: „Túlélni egy üregben, kukacként/ a húsban… Megéri-e a halálos kockázatot?” Ezt követi, nem véletlenül, a Tengervíztükör, korábbról már jól ismert két darabja. Az egyik a Tolnai Ottónak tulajdonított anekdota felütésével kezdődik („A jugoszláviai magyar költőnek sós a fürdővize.”), a másik meg a következő meghökkentő bejelentéssel: „Ha versnek hinném magamat, / halálosan komolyan venném, amit leírok / (halált hirdető hang: bang).” Ez utóbbi vers zárlata nem kevésbé meglepő, de az eddigiek alapján nagyon is érthető: „igen, nem akar ő olyan lenni, mint a / jugoszláviai magyar költők legtöbbje, / örökösen csöpögő csap, nem. Csak azt nem / döntötte még el – miközben versre vers, és / tart a szókaland –, hogy milyen.” A Szöveg című vers nagy felismerése, hogy „Te nem is létezel. Csak a szöveg.”, az Élni és túlélni című versé pedig már mindössze annyi: „Hogy önnön kezedtől magadat / megóvni mindeddig sikerülhetett, / még nem ok az elbizakodásra.” Az értékek – élet és irodalom értékei – már nem egyszerűen a hiányaik által meghatározottak, mint voltak az eddigiekben, hanem sokkal inkább a veszélyeztetettségük által. A „köralagút” ugyanis időközben menthetetlenül „holt idénnyé” változott. A kötetcímet is adó ciklusba belekerül egy még 1981-ben született látomásos vers (…elhúz a légáramlattal), melynek képi világa most maga a valóság. A város, ahonnan elvágyódunk egyenesen élre kívánkozik, mint személyes napi parancs. A Körömvers korábban játékosnak hangzó felező nyolcasai közül az utolsó lesz a leghangsúlyosabb: „a világ a körmömre ég”. A gyermekek golyószórókkal számháborúznak egymással (Holt idény). Sziveri János halálhírének hallatán három felkiáltójel „üvölt” (Esővel könnyező). „A golyó én vagyok” sorai a napi valóságot és kilátástalanságot jelentik. A Harmincévesen – túl és innen költői énje máris számvetést készít, s még Füst Milán alakjának megidézéséhez is A tragédia halálát megíró George Steiner egy kegyetlen és keserű ténymegállapítása segíthet csak hozzá: „A szavak világa összezsugorodott.”

S hogy hogyan tovább? Ha szubjektíven és nyíltan kezdtük P. Nagy István költői pályájának áttekintését, fejezzük is be úgy. Legyen! Ha én egy kiadó megbízottja volnék (nem vagyok az), szívem szerint odaültetnék egy felkészült szerkesztőt a költő mellé, aki nagyon alapos szöveggondozásnak vetné alá a szerző eddig megjelent összes versének különböző szövegváltozatát. Azután melléültetnék egy kellőképpen erőszakos jó barátot, aki addig nyaggatná őt, amíg elő nem húzná íróasztalának fiókjából az elmúlt közel két évtizedben írott és valamilyen oknál fogva mégsem publikált összes versét. Ezt követően, az így összegyűlt anyagot – a mai irodalmi ízlés és tudat szemszögéből nézve – nagyon erőteljes rostának vetném alá. Végezetül P. Nagy István legszebb versei vagy P. Nagy István válogatott és új versei címmel – a szerzővel egyetértésben – összeállítanék egy olyan erős és olyan sűrű kötetet, ami alatt beszakad az asztal. P. Nagy István minden sorát és minden róla szóló sort többszörösen áttanulmányozva, meggyőződéssel állíthatom, hogy ezeknek a feltételeknek a teljesítésével – de csakis azzal! – P. Nagy István végre elfoglalhatná az őt régóta méltán megillető helyet az egyetemes – nem csak a vajdasági! – magyar irodalom történetében.