Határátlépés és újjászületés

Lackfi János: Élő hal. Helikon Kiadó, Bp., 2011

Egy költő ma már a legkevésbé csak költő. Legalább annyira próza- vagy drámaíró, esszéíró vagy publicista, média- vagy közszereplő is. Nem tekintheti feladatának egyszerűen csak azt, hogy éppen esedékes versét vagy verseskötetét megírja és megjelentesse. Legalább olyan fontosnak kell tekintenie a rendszeres lap- és könyvszerkesztői tevékenységet, az irodalmi és közéletben való jelenlétet, az olvasókkal és a sajtóval való folyamatos kapcsolattartást, az önmenedzselést és önérvényesítést, és még ki tudja, mi minden mást. Ennek az alapvetően megváltozott és sokrétű költői szerepvállalásnak az egyik legkiválóbb és legeredményesebb megvalósítója napjainkban: Lackfi János. Gyűjteményes verseskötetének hátoldalán a kiadó maga is fontosnak tartja közölni szerzőjéről, hogy az 1971-ben született, hogy József Attila-díjas, hogy számos verses- és prózakötet írója, költője és műfordítója, no meg azt, hogy „Zsámbékon él feleségével és öt gyermekével”.  S természetesen közli a kötetcím igazán „lackfis” magyarázatát is: „Miért éppen Élő hal? Hát mert élek, akár hal a vízben. Mert a hal ősi szakrális jelkép. Mert élek-halok életért-halálért. Mert élő és holt költők társaságában szeretek mulatni. Mert az élő halak olyan esendően tátognak az áruházi akváriumokban, hogy nem tudja nem önmagát látni bennük az ember. Mert próbálom élőben közvetíteni, hogy nap mint nap élünk és egy kicsit meg is halunk.” Látszólag könnyed és laza eszmefuttatás ez, mégis nagyon is mély értelmű és vallomásosan őszinte. Egyszerre szól a lélek titkait kutatóhoz és a könnyen emészthető igazságokat igénylőhöz. Egyszerre a filozofikus gondolatokkal küzdő alkotó és az irodalmat rockzenével a televízióban vagy éppen CD-n népszerűsíteni kívánó népművelő, a gyermek és a felnőtt nyelvén egyformán érvényesen és eredményesen megszólalni kívánó költő személyiség hangja. Korunk költőjének hangja ez: Lackfi Jánosé.

Figyeljünk csak a szerkesztésmódjára! A 2004 és 2010 között született versek gondosan tagolt sorakoztatása után a kötet összeállítójaként még szükségét érzi három prózai részlet megidézésének. Az első idézet Thomas Whartontól származik. Arról szól, hogy a világ legapróbb dolgai (egy szék, egy madártoll, egy esőcsepp, bármi más) kapcsolódási hálót alkotnak „Isten elméjében”, s ez az istenség általi kapcsolódási háló „végül elvezet minden más megértéséhez”. A második idézet, mely Léon-Paul Fargue-tól származik, már a megértés elérésének mikéntjére utal. Eszerint elég elővenni a hétköznapi világ bármely tárgyát (egy papírnyomót, szép kődarabot, metszett kristályt, egzotikus csecsebecsét, ritka lepkét vagy egy csigát), s elég, ha annak néhány szóval képesek vagyunk érzékeltetni a fő jellemzőjét (állagát, színét, halmazállapotát, külsejét, méretét, súlyát, színét), máris a legnagyobb feladatot teljesítettük, „amely igazi írót kíván”. S végezetül a harmadik, a nagy költő- és íróelődtől, Kosztolányi Dezsőtől származó idézet már felér egy valóságos ars poeticával. Így hangzik: „Minden vágyam az, hogy nagy célomat… sohase tévesszem össze a nagy szavakkal, s alázatos, szerény tudjak maradni mindvégig, érzékletes és szemléletes, mint a fű és virág, melynek mondanivalója csak az, hogy él, s egyéb mondanivalója nincs is.”

Lackfi János negyvenesztendős korában elérkezettnek látja az időt arra, hogy az ennek az ars poeticának a jegyében végzett alkotói tevékenységét összegezze, s talán egy új alkotói periódusát megelőlegezze. Versválogatása mellett ugyanebben az évben, 2011-ben önálló kötetben közreadja összegyűjtött prózai munkáit is, A legnehezebb kabát. Történetek címmel a Helikonnál és három új mesekönyvét három másik kiadónál. Második és harmadik kiadásban megjelenteti korábbi meseválogatásait. Állandó költői rovatot indít a Duna Tv-ben. Elnyeri a Salvatore Quasimodo költőverseny különdíját. Mindezek mellett temérdek könyv megjelenése körül bábáskodik, kuratóriumi tagságokat, előadásokat, író-olvasó találkozókat vállal az ország legkülönfélébb településein. Készségesen találkozik és nyilatkozik mindenkivel és mindenről. Az elmúlt két évtizedben nincsen esztendő, hogy ne nyerjen el valamilyen ösztöndíjat vagy könyvészeti elismerést.  S ezenkívül még példás férj és családapa is, akit egy spontán mozgalom szervezői feleségével, Bárdos Júliával a Házasság Hete arcának is megválasztanak. Ez utóbbi alkalomból tett nyilatkozatában apósát idézi házasságkötésük idejéből, aki akkor – elmondása szerint – úgy érezte magát, „mint aki két fiatal kötéltáncost lát nekiindulni a magasságnak – bátorságukat elismeri, és nagyon szurkol, hogy le ne essenek”. Majd a felidézett történet egyik leginkább érintettje ehhez – nem kis elégtételt érezve – még hozzáteszi: „Szép gondolatnak tartottuk, és kicsit mulattunk is az egészen. A mélységet ugyanis mi egyáltalán nem érzékeltük, meg voltunk győződve róla, hogy ott a védőháló, az égvilágon semmi bajunk sem eshet. Ahogy nem is esett.” A negyvenesztendősen elvégzett nagy összegzés summája mindazonáltal ennek a magabiztos helyzetértékelésnek mintha némiképp ellentmondani látszana. Mintha némi bizonytalanságról tanúskodna. Egyúttal mintha az alkotói pályának az eddigieknél egy sokkal elmélyültebb, sokkal termékenyebb korszakát előlegezné meg. A kötéltáncon való ellensúlyozás, úgy tűnik, folytatódik. Továbbra is előre és felfelé tekintve, de – védőháló ide vagy oda – immáron a fenyegető mélység tudatában.

Az Élő hal kötet versei, különösen így összességükben és megszerkesztettségükben, mindenekelőtt arról tanúskodnak, hogy szerzőjük életének és pályájának határhelyzetéhez, egyfajta fordulópontjához érkezett. Az összegyűjtött versek megjelentetésére ezért a lehető legjobb és legszerencsésebb időpillanatban került sor, alkotói és olvasói szempontból egyaránt. Vers és költészet, ha kellően felkészült és tisztességes ember műveli, mindennél pontosabban szól megalkotójáról, személyiségének formálódásáról és tehetségének mibenlétéről, elért eredményeiről és megélt kudarcairól. Azt várja olvasójától és értelmezőjétől, hogy maga is kellő felkészültséggel és tisztességgel értelmezze és értékelje ezt a nyílt és nyitott megszólalást. Lackfi János nagy érdeme, hogy ezzel a kötetével bátran és kendőzetlen nyíltsággal szembe mert és szembe tudott nézni eddig megtett életútja és költői pályája alakulás- és alakítástörténetének minden tapasztalatával, legelőször is a határon-lét tudatával és a fordulópont szükségességének megvallásával. Merész vállalásának és vállalkozásának súlyát és jelentőségét kevesen vették észre, kevesen kezelték súlyához és jelentőségéhez mérten. A legérzékenyebben és a legérvényesebben talán a róla készített íróportré szerzője, Wutka Tamás írta le mostani léthelyzetét és fő alkotói dilemmáját. A kritikus megítélése szerint „a legizgalmasabb – és a legnehezebb – mindig a köztes lét. A sokféle, vélt bizonyosságok és megfellebbezhetetlen kizárólagosságok közötti. Amikor az ember maga van, és egyedül kell megalkotnia magát. Maga kénytelen kitaposni az ösvényt, amin járni akar és tud. Aztán később még nehezebb. Midőn különféle csoportosulások, szövetkeződések vagy éppen szélsőségek fantáziát látnak benne, és megpróbálnák kisajátítani. Akkor muszáj a legerősebbnek lenni, hogy az ember továbbra is maga maradhasson. Szó sincs arról, hogy mindenáron eredetieskedni kellene. Szó sincs arról, hogy nélkülözhetőek volnának a minket ért sorsszerű vagy esetleges hatások és benyomások, netán tagadni kellene azokat. Hiszen valamennyien valahonnan merítünk, és valahova továbbadunk. De itt válik el, hogy egyénit vagy tucatárut; minőséget vagy kommerszet. Ráadásul lehetetlen biztos, egyértelmű határvonalat húzni közéjük, felismerni sem mindig könnyű a különbséget, olykor akár (el)fedhetik egymást. A tehetségnek bizonyos válfaja éppúgy nélkülözhetetlen ehhez, akár a napi élethez, ami összhangot varázsol a különféle események, mozzanatok szerteágazó szálaiból. Fontos a tanulás és a tapasztalat, de sajátos adottságok híján, az egyéniség megtartó és meghatározó jelei nélkül szegényes lesz a tartalom, jellegtelen az eredmény. Így van ez az élet megannyi területén, így van az irodalomban is. S valahogy ekképp fogja össze sokrétű tehetsége révén Lackfi János az irodalom különféle műfajait a mindennapok szépségeivel és kicsinyes gondjaival – élhető és élvezhető életté.”

Lackfi János mostani kötetének van egy kulcsverse. Jellemző módon Határátlépés a címe. A mottó szerint a mester, Lator László előtti tisztelgésül készült. Gondosan el van rejtve sok más hajdani és kortársi költő előtt tisztelgő, a legkülönfélébb versmodorokat és versmértékeket megidéző és újjáteremtő hangpróba közé. Értő olvasó számára mégis már-már felér egy szemérmetlenül őszinte, önemésztő vallomással. Annak a kivételesen telített és ihletett pillanatnak a folyamatszerűségét jeleníti meg, és rögzíti rendkívül szuggesztív költői eszközökkel, amikor az ember (a költői én) éppen leveti magáról „régi énje göncét”, hogy átlényegülhessen önmaga „jobbik felévé”, meglelje a „benső iránytűt”, a „végső irányt, mely egyben kezdet is”. A másik nagy költő előd, Weöres Sándor példájának igazán méltó követése ez! Annak szigorú fel- és beismerése, hogy az alak-, helyzet-, műfaj- vagy mértékváltások bravúros sziporkái után és az azok révén szerzett mesterségbeli tudás birtokában, végül és szükségszerűen el kell jutni személyiség és költészet mélyrétegeihez, a minden bizonnyal kevésbé látványos és sikeres, de sokkal tartalmasabb és időtállóbb világértéshez és szövegformáláshoz.

Nem illő eseti kritikában egy viszonylag hosszabb verset teljes egészében idézni. Nem illik ma már a költői beszédet – főként ha a beszéd ráadásul bevallottan még máshoz is szól – közvetlen alkotói megszólalásként felfogni. Ezúttal mégis érdemes talán kivételt tenni. A Határátlépés című verset a maga teljességében idézni, és annak szavait szándékoltan megfogalmazójának szavaiként értékelni. A Határátlépés – a költői pálya alakulásának és a kötet egészének ismeretében –, nagy valószínűséggel, személyes „határátlépésnek”, s mint ilyet, egyértelműen önvallomásnak, szembenézésnek, kissé emelkedettebben mondva: confessiónak tekinteni. A kötet s talán az egész eddigi költői pálya egyik legmeghatározóbb verse így hangzik:

            Érezni lanyha földnek lucskos,

            langy anyamélyében felpuhult bőrömön,

            érezni nyákos, nyirkos tapadását

            a delíriummal határos magánynak,

            melytől megduzzad, málladozni kezd   

            lényem legkülső burka s rojtosan kifakad,

            akár a vízzel szivacsosra átitatott zsemle,

            majd habos erjedésben fuldokolva

            hirtelen valami nálamnál erősebb,

            belső céltudatot sejdítek meg,

            az konokon keresi bennem kijáratát,

            s míg rongyolódott valómat szétszaggatja,

            e fájdalomban lüktetve ráeszmélek,

            hogy most levedlett régi énem gönce

            helyett ő lett a jobbik felem,

            mi több, én vagyok ő, már ővé lényegültem

            utam törve kimért kínszenvedésben,

            bárha mindeddig föntet-lentet se tudtam,

            egyöntetűnek sejtvén mindent, mi körbevett,

            benső iránytű izzik most minden porcikámban,

            s az édes és tudatlan tespedésből

            meglelve immár a végső irányt,

            mely egyben kezdet is, kövekbe, gyökerekbe

            ütközve, azokat megpedzve, kerülgetve,

            kerüljön órákba, meglehet napokba,

            léptékem úgy sincs tartamuk kimérni,

            nyomulok előre vak zárványban kúszva,

            akár szög, amelyet harapófogóval

            ellenállhatatlan kar ránt ki deszkamélyről,

            aztán a pillanat, mikor beleremegve

            a végső erőfeszítés tébolyába,

            fejem vetem a cirógató, csalóka,

            közegellenállás nélküli levegőnek,

            ahonnan egykor szél sodorta magként

            a névtelen sötétbe alápörögtem.

Az Élő hal kötet, ismét csak a gyakorlott szerkesztői kéz gondoskodásának köszönhetően, az elején öt, a végén három, csaknem pontosan egyforma, kéttucat oldalnyi terjedelmű ciklusba burkolva adja közre az eddigi költői pálya fő vonulatát és a kötet összterjedelmének mintegy felét kitevő versciklust (Újjászületés). A versek és a ciklusok keletkezési dátumát a szerző és összeállító nem adja meg. Nem tudható az sem, hogy vajon korábbi verseinek szövegén időközben módosított-e. Az pontosan érzékelhető viszont, hogy a kezdő ciklusok verseiben, akár egyetlen strófán belül is, mennyire hirtelen és esetleges módon váltogatják egymást a mesterien kimunkált és a csak bizonytalanul odavetett sorok. Mekkora az erőfeszítés a megfelelő költői tárgy megtalálása érdekében, s mekkora a megfelelő költői tárgy meg nem találása miatt érzett csalódottság. A „nagyciklusban” viszont a költő teljes fegyverzetében mutatkozhat és mutatkozik meg. Nincs a magyar és európai költészeti hagyománytörténésnek és kortársi vonulatának olyan mértékadó képviselője, irányzata és versformája, aki és ami ne szerepelne valamilyen módon ebben a káprázatos összeállításban! Ez a mintegy száz oldal a jelen kori magyar költészeti tudat és tudás kincsestára, kincsesbányája, művész- és mívesdoboza! Mindenkori „védőháló” a megalkotója számára! Lackfi János költői és szerkesztői tisztességének és nagyságának mégis az a legkiválóbb jelzése, hogy összes verseinek, jellemzően Az idő ura és A költészet ideje című utolsó két ciklusába olyan, feltehetőleg frissen készült költeményeket válogat, amelyek e „védőháló” szakadozott voltára és újraszövésének szükségességére figyelmeztetnek. Igen, az idő uralmának és a költészet megteremthetőségének kérdése ez! Erről van szó! Erről, csakis erről kell, hogy szó legyen! Hiába minden hírnév, siker, csillogás, az embernek előbb-utóbb választ kell tudni adnia az idő múlásának és a költészet maradandóságának kettősségére. Ha ezt költőként képes megtenni, máris szinte sorjáznak a Lackfi-költészetből korábban olyan nagyon hiányolt nagy versek vagy nagyversek. Tessék csak elolvasni őket sorjában: Előtt; Oda-vissza; Magán; Az idő ura; A pusztítás dicsérete; Közkönyvtár; Egy mondat; A bárány imádása; A költészet ideje! Mindjárt más értelmet fog nyerni a korábban többször is megidézett József Attila-i születésnapi köszöntő játékossága a kötet utolsó versében: „Hát mutat költőnk sok fenyőt / (ernyő-fenyőt / felhő-evőt) / Óriások földbe tűzködött / (betűzködött / seprűi ők) // És int: álljunk egyenesen / (közelesen / egyenesen) / A létünk bármi védtelen / (rajt megterem / a végtelen)”.