Szárnyak

egy elejtett szó egy óvatlan pillantás
és tűzáramok torlódnak
testem kusza csatornáiban
s a lapockák éle mentén
bambuszhajtásokat megszégyenítő
iramban csíráznak a folyton
újratermelődő tollmagok
meghitt suttogások gondoskodnak
az ideális páratartalomról
a napsütéses órák száma
a reménysugarak dőlésszögén múlik
(ismerve hiszékenységemet
delelő Napként érzékelem
mosolyod mögé képzelt ígéreteim)
és vidámságom romboló
mint Chaplin létra-tánca
mert a járdán szembejövők mellett
csak oldalazva férek el
és megszokhatatlan kiterjedésem
vég nélkül borogatja
akciós konzervek bábeltornyait
ilyenkor fülembe dúdol a józan ész
ócska mérlegem pontosságát teszteli
s a ravasz refrén kétségbe taszít:
van-e jogunk egymásra szárnyakat növeszteni

Majdhogynem

                                                   Hodosi Enikőnek

Bárki kérdené, hol lennék a legszívesebben,
nem mondhatnék mást: mindig itt, hová
egy korábbi döntésem szele sodort – s ez többnyire
tengerpart, erdő vagy hófödte csúcs.
Hogy ez láthatatlan embertársaim fejében
körúti forgalomként vagy füstös kocsmaként
realizálódik, majdhogynem mindegy –
megnyugtatásukra elmondhatom: sokszor
én is csak hallani vélem a sós víztömeg mély moraját,
a tavaly lehullt avarszőnyeg száraz ropogását,
vagy a sziklarésen átsüvítő jeges huzatot.
A végtelenség érzetével élni: nincs ennél magányosabb
és felemelőbb érzés. Tudom, hogy tudod.
Mért is nem találkoztunk eddig? Talán, mert
nem keresztezték egymást zarándokútjaink?
Az erdő addig labirintus, míg kitaposott ösvényeit
rovod, de a magamfajta vándor, ki egy belső
parancsra minden kanyart levágni kényszerül,
csak úttalan utakra téved; maga is árnyék,
kit éles sugarak kaszabolnak,
hogy is jöhetne szembe bárkivel?
Talán egy kráter szélén álltál épp – térdig hóban,
mélybe húzta tekinteted az örvénylő láva –,
míg én egy korallzátonyon lobogtattam ingemet.
Vagy én voltam, ki Szív Szútrát recitáltam
a felhőszint felett, míg lábaidhoz sodródott
egy szikrázó sógöröngy. Majdhogynem mindegy.
Itt vagy, itt vagyok: itt vagyunk.
Amit rólad tudok, egy pillantásomból kiolvashatod.
Amit rólam tudsz, egy pillantásodból kiolvashatom.
Ez minden. Ezekről hallgatunk.

Sürgős hívás

A szerelem egy szép szőke nő,
ha megbántják, csípőből tüzel,
ha táncba hívják, kéreti magát,
ha rámosolyognak, visszamosolyog.

Inkább énekel, mint beszél,
kabátja belső zsebében későn érő
madárfiókák telelnek át, ezért tart
pipettákat manikűrkészletében.

Mikor tükörtestvére vonatra száll,
mely végállomástól a kezdetig tolat,
integetni sincs idő, táskájában
felcsendül „a vesztesek dala”.

Olyankor jó volna megölelni
s egy közhelyet duruzsolni fülébe,
hogy a lehasadt rész nem vész el,
csak közös múlttá alakul.