Tetszenek ismerni a viccet a romáról, midőn a Tiszába üríti - egy ültében - a dolga vastagabbik végit, s az ötvenes évek javán arra kerülő Matyi bácsi kérdésére (mely, némileg tán másságtiszteletlen módon, valahogy így hangozhatott: „Mit csinálsz, cigány?!”), azt találja mondani, hogy egyenest „... a Ti szátokba!”

Jó, jó, a Ti szátok, de a miénk?!

Abba változatlan hevességen ereget boldog, boldogtalan - trianoni - szomszéd (mely, tudjuk tán, Az előtt mi magunk voltunk). Ahhoz furtonfúrt annyi kárpáti erdőrengeteget irt ki - tudni való, a napnyugati Trianonban odavezényelt napkeleti szomszéd -, hogy a megeredt eső azonmód belezuhanjon a fátlanított, a lefolyást egy pillanatig sem akadályozó csupasz havasoldalról a folyó medrébe. Onnan - Trianonban félig(?) nekünk hagyott - alföldi nyakunkba.

„A legnagyobb magyar folyó!” - vala.

„A leghosszabb, mely magyar földön ered s magyar földön végzi földi pályáját!” - vala.

„A szőke...” - vala.

(Igaz, kicsikét korábban a Duna is szöszke volt, lassan ez sem lesz az.)

- Nézni...

Ha még van mit.

Nézni; halát enni! Vizét inni. Abból öntözni veteményünket (Tisza-kertészetünket! Kert-nem-volt-de-majd-lesz-Magyarhonunkat) . Vele úszni... Rajta szállítani... Belőle élni!

Véle.

Honnan (Csongorádról) egyik ükapám nekivágott az Iratosi útnak; ahonnan (Szögedéből) a másik a Kígyósi-pusztáig futott.

Bevallom, Tőled - előled - (mellőled!), Tisza!

A röttenetös nagy szögedi víz úgy eláztatta Gyönge dédanyám szülőházát, hogy úgy vették a szülők: jobb lösz onnan elmenekülni! Oda, ahonnan még véletlen sem önti ki a szögény a magyar embört semmiféle rakoncátlan folyó!

A Kígyósi-pusztát ilyennek gondolhatta a nagycsalád. S valóban, nyáron jó, ha centi magas víz dübörög az itteni erekben, ám ahogy beüt (kiadós eső, meg olvadás után) a vizesebb idő, a pusztát ma is elborítja a tenger.

Csak hát akkoriban még volt annyi eszük az embereknek (mérnököknek és más hivatalnokoknak), hogy ne a laposba, hanem a partos részre telepítsenek falut, temetőt, bármit! Úgyhogy (Új-)Kígyóst ma sem nagyon fenyegeti az elöntés.

- Jó helyre gyüttünk!

Úgy biz ám.

Ők - igen, de a testvér ott maradt.

Tiszánk...

Honnan tudná a máshonnan szalajtott - vendégnép -, miért lösz könnyes az iratosi mög a kígyósi magyar embör szöme, ha afféle TÚL A TISZÁN VAN EGY CSIKÓ NYÁJASTUL nótára gyújt mellette valaki.

Már azé, aki még tudja, hol él, s hogy ki fia, borja (lönne, ha igaz!).

Tisza, Tisza... A csongorádi Sarusi Kis meg - lassan két százada? másfél? - a saját földért vállalta az elbujdoklást... Tisza-partunkról.

Ő járt rosszabbul: nemhogy Tisza nincs a környéken sem égön, sem földön, a talpalatnyi földnek is nyoma veszett, melyet megült - mondottuk volt, Trianonban a napkeletiekkel kolonizáltató napnyugatiak rosszvoltából -, mert hogy (ugye) kihúzták alóla.

Népe alól.

Odaadták a kelet-csanádi Iratost szőröstül-bőröstül a Kárpáton-túli - elég korán Erdély bekebelezéséről és Nagyromániáról álmodó - Királyi Kisromániának.

Tisza helyett Csíkér, Kígyós-ér...

„Nézni a Tiszát.”...

- A szömibe!

Szöme közé.

- A vóna jó.

Népe alól.

A Tisza is - mint mindön, de mindön! - kinek mit jelent.

Ami biztos: nekünk mást, mint... vendégeinknek.

Hogy pontos legyen: nem az erdélyi román vendég ezen a tájon! Nem az a szatmári-mármarosi oláh sorstársunk, aki eleven halat ereszt a kútjába, hogy a víznyerő hely méretéhez képest bálnányi potyka mozgásából állapítsa meg, ihat-e a vizéből jószág, ember, asszony, állat.

Azokról a vadnyugati rablókapitalistákról (s honi, Kárpát-medencei „különböző nemzetiségű” - a kiszolgálásért kellő hasznot húzó - bábjaikról) van szó, akik esetében ideje lenne komolyra fordítani az erdélyi nótát:

Eddig vendég jól mulattál,
Ha tetszenék, elindulnál.
Szaladj, gazda, kapjál botra,
S a vendéget indítsd útra.

Ettél, ittál, jót mulattál,
Ördög vigyen, indulhatnál.
Eridj, gazda, kapjál botra,
S a vendéget indítsd útra.

E helyt - túl a Tiszán, Tiszán túl - is rájuk férne.

Mondhatni: már azelőtt, hogy nekiállanánk „Nézni a Tiszát”.