A festő jókedvűen ébred. Mosolyog. Öcs, mondja. Ez a szavajárása. Fenyegeti szürke, könyöktartós botjával:

– Ütlek!

Az autóban emeli a bal karját, megböki a nőt: – Vigyázz!

A nő mosolyog. Miki is mosolyog. Annyit mond: – Hi.

Nem hihi, nem hihihi.

Ha valami tetszik, azt mondja: – Ez igen.

A nő rég nem látta a festőt. Első nap eldönti, nem hajlandó betegként tekinteni rá. Ütleknél azt mondja, nem félek. Meg-megsimogatja a fejét, manóorrúnak nevezi, mert a mosolygós arcú festő orra keskeny, hegyesen kunkori. A szeme körül felfelé ívelő ráncok.

– Nem igaz, nem tíz éve. Egyik tavaszon Budapestre menet beugrottunk a férjemmel. Otthon fogadtál, kávét ittunk, beszélgettünk, nyugtalan voltál. Mi utaztunk tovább, te maradtál a nagy, csendes házban. Ugyanígy néztél ki.

– Ni! – mutat a mellére.

Bal karja a nyakába akasztva, hogy ne lógjon bénán.

A nő tud az agyműtétről. Mindenki tud róla. Nem szeret gondolni rá, abszurd az örökmozgó, mindig vidám festőt tolószékben, beszédképtelenül látni.

– Igyekezzetek a reggelivel, ma kirándulunk – nyit a műterembe a festő bátyja, Szabolcs.

Fél óra múlva autóban mind, indulnak a Bekecs-tetőre. A Bekecs-tető Nyárád mente legmagasabb csúcsa, újabban autóval elérhető. A nő autója kisebb terepjáró, éppen alkalmas. A vezetőülésen narancssárga törülköző, hogy a nő meztelen válla ne tapadjon a forró bőrüléshez. Délelőtt tizenegykor vakító, fehér fény, a június tombol.

A tetőig útba esik négy-öt kis falu. Szabolcs székely kapukat néz, tervbe vette, hogy farag egyet a hagyományos Nyárád menti székely kapuk mintájára.

– Neked jobb a géped, fotózzad, amit mondok – parancsol a nőnek.

Fotózza a csapolásokat, illesztéseket. A Nyárád menti székely kapu vaskos, szerény alkotás, méretében a híres, büszkén magasló udvarhelyszéki kapu harmada.

– Errefelé nem hosszú nyakú székelyek laknak – nevet a nő. – A Nyárád menti parasztot nem zavarja, ha belátnak a portájára.

Elhagyott, lakatlan ház előtt öreg, szürke kapu, csak a kerete maradt, alig látszik ki a buja júliusi növényzetből. Más kapuk az utcában frissen kezelve fáradt olajjal.

Kendő nevű falu a következő. Kánikula délben, rezzenetlen idő. Légy nem mozdul.

– Ott állj meg – szól Szabolcs a hátsó ülésről.

A nő félrehúz, leállítja a motort. Kiszállnak, nézik a kaput. A tető ferde, a sarkok gyengültek, az alapja stabil. Nyílik a szemközti ház kiskapuja, kilép a szomszéd, termetes fiatalember kalapban. Miklós nem szól, nem néz senkire, elindul a templom felé az úton. Tíz métert tesz meg lassú, kimért tempóban. Láb, bot, láb. Lehajol. Patkót talált.

– Kié a ház? – kérdi Szabolcs a kalapost. Kislány a lába körül. Mukkot nem szól. – Tudja a telefonszámát? Kellene.

– Miért? – kérdi a kalapos.

– Beszélni akarok vele.

Most már hárman nézik a kaput.

– Be lehet menni? Megnézném bentről is – mondja Szabolcs.

A kalapos belöki a szürke kaput, tapodja a magasra nőtt füvet. Jobbról virágoskert. Az évelők alig látszanak ki a méteres burján közül. Karcsú száron, meghajolva virágzik a csalán. Zöldre festett ház, odébb csűr, derékig tégla, vakolva, fehérre meszelve, felső kétharmada gerenda. Balról ólak, hátrább gyümölcsös, az első körtefa alatt rozsdálló, traktor mögé köthető gereblye.

– Meg akarom csinálni a kapuját – fordul Szabolcs a kalaposhoz.

A kalapos néz Szabolcsra, aztán a roggyant kapura, majd újra Szabolcsra.

– Szeretjük a székely kapukat. Ezt itt ingyen megcsinálom, ne vesszen el. Szerintem a szomszédja nem haragszik meg.

Szabolcs ismét kintről vizsgálja a romot.

– Nem hiszem, hogy megharagszik – lépeget mögötte a kalapos.

– Kátai vagy Káfai?

A tölgyfa kapu faragómestere a betűszárakat derékban megtoldotta egy vonalkával, a T F-nek mutat. A szomszéd előhúzza zsebéből a Nokiát, diktálja a telefonszámot.

– Megyünk fel a Bekecsre. Ha az öcsémet megtaláljuk – mondja Szabolcs a kalaposnak.

A nő a vezetőülésbe, Szabolcs hátul. Gurulnak az úton. Ötszáz méter után még mindig sehol egy lélek. A falu vegyesboltja előtt kanyarodik az út, a kanyarból utcácska lejt a Nyárád felé. Az utcácskából Miki botorkál elő. Bot, láb, bot.

– Na, beülsz? – szól ki a bátyja.

Inti, hogy nem. Megáll az autó mellett:

– Csend van – mondja.

– Mi van? – Szabolcs gorombán.

– Csend – mondja Miklós.

– Ja, az van. Na, ülj be.

Kapuk és kapuk, egyik szebb a másiknál. Szűkül az utca, egy kapu előtt lila ruhás nő mobillal a kezében. Miki előrehajol, felkiált:

– Hé!

– Mi? – kérdi a nő, enyhe féket nyom.

– Láááány!...

Az út emelkedik, a Nyárád feltárja termékeny völgyét. Szabolcs ismét int:

– Itt megállunk fotózni.

Szabályos mértani idomokban a vetés, a szántók, élénk színek az esős nyártól. Rozsdaszínű karós boglyák, érett füvek, érett vetés. Köves út. Traktorgumiból vályú, három gumi kinyitva. Fehér templomtornyok, a dombhátakon bodros lombhullató erdők.

Miklós ásít.

– Többet ásít, mint régebben? – érdeklődik a nő.

Szabolcs ránt a vállán, nem tudja.

– Miért? – kérdi. – Mit jelent?

– Növeli a vérellátást, az a szerepe. Akkor ásítunk, amikor az agy nem kap elég oxigént.

Szabolcs érdekesnek találja. A kilátópont után erdő következik.

A festő gombát lát az út szélén. Kiált:

– Ni!

Ragyog a szeme. A hegy derekánál bő vizű forrás, vízgyűjtő tó.

– Innen én vezetek – mondja Szabolcs.

Felnyitja a motorháztetőt, ellenőrzi az olajszintet, a hűtőfolyadék minimumon, utánatölt.

– Na, így. Mehetünk.

A nő hátraül, középre.

Két szép őzlábnál fék. A nő száll ki. Az egyik nyüves, a másikat nincs hol megsütni. A gombák szárát letöri, a jobbikat lemezeivel felfelé fordítva óvatosan berakja lábhoz.

A Bekecs-tetőn hegyes, földig érő fedelű kápolna. Két sátorszerű épület, vaskos, gótikus vonalú ajtóval, gondosan rakott kőfalakkal. Az épületek között fedél, árnyék a lóháton, szekérrel érkező zarándoknak. A Bekecsen négyszáz éve Szent Antal kápolnája állt. A Bekecsen Mosdókőnek nevezett szikla a pogány megtisztulási szertartások helyszíne volt, a kápolnával próbálta az egyház bekapcsolni a hegyi embereket a keresztény rituálékba.

A tisztásról rálátnak a fél Küküllő-völgyre, kitárul az egész Nyárád mente. Az ég kék, a levegő párás.

– Tiszta időben a Fogarasokig is ellátni – mutat Szabolcs délre.

– Az ott Selye, Magyarós, Torboszló, Márkod – sorolja Szabolcs, görbe bottal mutogatja a fehér templomtornyokat, Miki a levegőbe emelt mankójával követi az irányt, ismétli a faluneveket. – Arra van Vásárhely, ahol születtél, te lókupec!

– De jól néztek ki, azt a mindenit! – kapja elő a nő a gépet.

Szabolcs fején sötétkék bársonysapka, örmény mintázatú arany hímzéssel. Miklóson kopott szalmakalap. A két férfi összenevet.

A nő kiránduláshoz öltözve. Kényelmes szandál, háromnegyedes, vékony anyagú nadrág, hátát, vállakat szabadon hagyó lenge, rózsaszín felső, fején fehér vászonkalap. Indul gallyat gyűjteni. Tüzet raknak, kávét főznek török módra. Szabolcs elhever a tetőn, fűszálat rág. Miklós a nyitott csomagtartónak támaszkodva pihen. Nevet, amikor a nő kitárt tenyerén mutatja a három szem szamócát.

– Jéééé! Honnan?

– Teafüvet szedtem. Itt, mindenhol.

Miklós indulna szamócát keresni, de Szabolcs, szervez, hipp-hopp kocsiba parancsolja a bandát. Nem ellenkezik senki.

– Tudjátok, mit? Nem azon az úton megyünk vissza, amin jöttünk. Rükvercbe nem kapcsolunk. Leereszkedünk Szováta felé, eszünk a Vármezőben egy pisztrángot.

– De jó! Nem voltam ezer éve! – lelkesedik a nő.

Jókedvében kidugja fejét a tetőablakon.

– Jaj, a kalapom! Megvan – kap utána.

A két férfi hátranéz, de nem szól.

A tisztás alján Szabolcs lassít egy csapat ember mellett. Mindenki terepjáróval. Leengedi az ablakot.

– Szováta felé melyik úton? – kérdi.

– Erre – feleli a férfi elgondolkodva. – Ma nem ezen jöttem. Jól kell ismerni az utat. Múltkor úgy eltévedtünk, egy kollégámat kellett hívjam telefonon, hogy kivezessen.

– Tudom az utat, jártam erre sokszor.

– Akkor jó – intik.

Az erdei utakon nagy kövek, zivatar mosta árkok. A nő felszisszen, ahol az autó alja súrolja a földgerinceket.

– Nyugi – int hátra Szabolcs. Csörög a telefonja, két út kereszteződésénél állnak. Gyorsan beszél, lerakja. Habozik, merre tekerje el a volánt.

– Na, ennyi, leteszem, mert egy kurva terepjárót próbálok levinni a hegyről.

Gurulnak traktorkerék mélységű árkok felett. Víz csordogál az úton, amit Szabolcs választ.

– Erre. Biztos. Emlékszem az útra. Mindjárt jön egy nagy rét. Asszem.

– Asszem – ismételi a nő Mikivel kórusban.

Néhány száz méter után a sofőr csóválja a fejét.

– Nem, nem ez az út. De lássuk, hová vezet.

– Völgybe, az biztos, mert lejt.

Kidőlt bükkfa állja el az utat.

– Ej, hogy miért indulok el a kicsi láncfűrészem nélkül! Most itt lenne, pikk-pakk, két helyen elvágom, mennénk tovább.

Szabolcs kiszáll, szentségel, kerüli a vastag törzset. Végül a nőt ülteti volánhoz, ő dirigál. Öt-hat mozdulat, mire megfordul a kocsi a meredély és az árok közötti szűk úton. Amikor irányban, Szabolcs visszaül a volánhoz. Ág karcol. Az alja valóban nem ér oda, ahol mégis, csak súrol a puha földtaréj. A nő reménykedik, nincs kő a sárgerincben, amit a sofőr gondosan megközöl.

– Erre. Biztos – mondja Szabolcs, s nyújtja a nyakát, hogy a szögletes motorháztető elé lásson. – Asszem.

– Asszem – nyomják az utasok a refrént.

– Meg akarom mutatni a házat, amit apánk épített. Mindenképpen.

Visszajutnak az útra, ahol telefonozás miatt rossz felé kanyarodott. Alig csordogálnak négyszáz métert, megnyílik az erdő, az út tágas réten vezet keresztül. Szemben a Görgényi-havasok sötétkék erdőkbe burkolódzva.

A Bekecs hegy Szováta felőli oldalán járnak. Az út kiegyenesedik, enyhén lejt, jól kövezett, két oldalán legelő. Balról elszórtan kerek koronájú tölgyek jelzik az erdőhatárt, jobbról nagy kőház a mező közepén, az úttól kétszáz méterre. A háztól balra istálló, esztena. Kutyák futnak elő ugatva, közepes termetű pásztorkutyák.

Szabolcs öles léptekkel halad feléjük, a kutyák meghátrálnak, laza kört formálva csaholják a férfit. A nő követi, a festő a kocsiból figyel.

– Apánk stílusa, megismerem. Ugyanaz a kutyaól, tetőszerkezet, minden. A hetvenes években építette, legyen hol bulizzon a haverokkal.

Sorra nyitja az ajtókat, amelyiken kilincs sincs, belöki.

– Mindenhová cserépkályhát rakott. Az volt a mániája.

Végigjárják a földszinti szobákat, Szabolcs kettesével szedi a lépcsőt.

– Ide fürdőt akart, látszik – nyit az emeleten szűk helyiségbe. Tépett matrac a falnak támasztva, cserepek, üres ablakkeret. Ujjnyi por lep mindent.

– Kettő, négy, hat... tíz szoba – nézi ismét kintről az épületet. Eddigre lebiceg a kocsiból az öcs, a két testvér együtt is bejárja a házat.

Az istálló mögül öreg juhász kerül elő, messziről köszön. A nő odaszól hangosan, hogy mindjárt jönnek a fiúk. A pásztor visszafordul, dolga van a tanyán.

Szabolcs meglódul az esztena felé. Igen, ez az a ház, mondja a pásztor. Ha a teheneket legelteti, benne alszik, hogy közelebb legyen. Rászól a kutyákra, azok abbahagyják az ugatást, elkotródnak. Szabolcs visszamegy a házba, még valamit meg akar nézni, mondja. Miklós és a nő a pásztor kíséretében ballagnak az autó felé.

– Édesapjuk? – néz a juhász a festőre.

Miki inti, hogy ő már nincs.

Aztán a nő felé fordul:

– Né – mutat előre.

– A ház – kérdi –, apátok háza? Lefotóztam.

– Nem.

– A táj?

– Hát igen.

Szabolcs is kiér a társasághoz. Széles vigyor a fején.

– Jövőre itt lesz az alkotótábor, meglássátok. Ha jól tudom, a ház a polgármesteri hivatalé.

A pásztor bólint.

– Hja, az illetékest jól ismerem. Tehát miénk a ház, százas biztos! – dörzsöli a tenyerét.

Még egyszer visszalép felmérni a terepet, most olyan szemmel, hogy ő itt renovál, befektet, vendéget fogad.

– Festő vagyok – mondja Miki a pásztornak.

– Isten éltesse!

– Mi vitte el apátokat? – kérdi a nő, amikor Szabolcs megjelenik a kocsinál.

A nő nagy, szürke kőre ül, lábát felhúzza, átfogja a térdét. Fejtetőről a napszemüveget az orrára tolja, hunyorgás nélkül nézhessen a fölé magasodó férfira. A nap alacsonyabban jár, szelíd, narancs fényben a legelők, percről percre nyúlik a tölgyes árnyéka. Szabolcs bal lábát a kőre támasztja, Miki a tájat nézi, a juhász tisztes távolból hallgatja, hogyan, miben halt meg az állatorvos. Begyújtott a kazánba kerozinnal, a kazán visszarobbant, mindkét karja megégett, toxikus mérgezés, májkárosodás. Dialízis, művénák, tüdőembólia. Tizenkét napra, ahogy előírva a szakkönyvben, a vesék felmondták a szolgálatot.

– Végső soron akkor a szesz? – néz a nő kérdőn Szabolcsra.

– Persze.

Jó ember volt, mindene a család, meséli a férfi Szakadát felé gurulva. Anyjuk miatt kerül a család Nyárád mentéről Magyarországra. A dicsőszentmártoni lány pesti csaj akar lenni. Színésznőnek tanul, de dívát játszik ma is, sosem tudni éppen, hol, Párizsban-e vagy Budapesten. Apjuk mástól várandósan veszi el. A legnagyobb fiú, a féltestvér befektető, nagyvilági ember, mindenhová repülőn jár.

Érkezése estéjén a nő lehuppan az ágy sarkára, ahol Miki fekszik. A festő feljajdul.

– Mi történt? – riad meg a vendég.

– Ráültél a műtött lábára – mondja Szabolcs a sötétből. Gumimatracon alszik ugyanabban a szobában, ahol Miklós és a nő, az egykori barátnő. A műteremhez egyetlen szoba tartozik, ez volt a valamikori szeszgyár laborja. Miki részegen leesett a lépcsőn, darabokra tört a bokája, meséli a báty a földről, fal felé fordulva. Bokamerevítővel jár, azért a mankó is.

– Indulhatott onnan a rög, ami az agyi eret elzárta, ki tudja – mondja Szabolcs az étteremben, amikor visszatérnek Miklós betegsége hajnalára.

Vármező felé elszórt tanyák, nyaralók közt kövezett út vezet a pisztrángosig. Félúton fehér lakókocsi az út szélén, Kürtőskalács, írja nagy betűkkel. Miki felkiált:

– Ott!

– Jövet veszünk – mondja Szabolcs.

Az étterem kantinná nőtte ki magát a nő utolsó látogatása óta. Rengeteg ember, gyors kiszolgálás. Miki kólát iszik, Szabolcs és a nő alkoholmentes sört, kávét. Három pisztrángot rendelnek natúr krumplival. A hal ropogós, friss, bőröstől, uszonyostól tűnik el a nagy, ovális tányérról. Csak a csontja marad, és három fej.

– Miki nem akar egészségesen élni. Szarik az egészségre – mondja Szabolcs, amikor kérdi a nő, miért kóla.

A pincér, karján desszertes tányérokkal, a szomszéd asztal felé igyekszik.

– Mi eszünk visszafelé kürtőst, az lesz a desszert – néz Szabolcs Mikire. A festő le nem veszi szemét a tányérokról.

– Jó, jó – bólogat Miki.

Feltápászkodik, megáll Szabolcs mellett. Bátyja ránéz fél pillantással, inti:

– Arra.

Miki nem arra indul, amerre a bátyja mutatott, hanem ki az ajtón. Szabolcs háttal ül a bejáratnak, nem figyeli, nem követi, öccse merre botorkál el.

– Mit intettél neki? Nem kérdezett semmit – tudakolja a nő.

– A budit. Már tudom előre, mit akar – mondja a férfi.

Szabolcs hátrafordul, a bejárati ajtóra pillant, majd meséli tovább, milyen kísérlettel próbált a végére járni, hogyan lehet javítani az öccse kommunikációs képességein.

– Ha az ábécé betűinek megfeleltet egy-egy számot, átkódolva képes leírni, amit akar. Nem olvas, nem ír. A számokkal jóban van, de semmi nem megy, ami betű, írás, nyelv. Ha valamit kimondunk helyette, ami nem ugrik a nyelvére, megismétli, de nem képes megtartani, öt másodperc múlva újból nem tud kimondani olyan egyszerű szót, mint kutya. A népdalokat hibátlanul énekli, elfütyüli a dallamot.

– A fejében ott van minden, igaz?

– Persze, éles az agya, mindent lát, mindent észrevesz. Talán kicsit lassabb. De még ezt sem mondanám.

Szabolcs meséli, olyan masinán töri a fejét, amin gombot kell nyomni, és kimondja hangosan a szót, Miklós elismételheti. Orosz tudós talált fel ilyesféle technológiát.

Ebéd után kávé. Szabolcs egyik cigarettát a másikkal gyújtja. Aztán hirtelen indulót fúj. Az úton Miklós jobbra int, hogy ott lesz a kürtős, amit a bátyja beígért.

– Nem kéne, Májk, te is mondtad, hogy hízol – próbálja lebeszélni a báty.

– Kicsi – mutatja Miki könyörögve.

De kicsi kürtőskalácsot itt nem sütnek. Ismerős érkezik kerékpáron, Szabolcs inti, megállnak nála. Kertes ház előtt parkol.

– Nem állunk sokat, épp egy szóra. Itt várjatok meg – mondja Szabolcs, és kiszáll.

Miki háborog, mutogat. Minden ablak nyitva. Szabolcs a kapuból szól vissza:

– A többit én megeszem.

Miklós sziszeg a foga közt, a combjára csap.

– Mi a baj? – kérdi a nő.

– Né! – mutatja a kicsi kürtősdarabot, ami a kezében maradt.

– Hogy a többit elvitte magával?

– Az.

Induláskor sofőrcsere, Szabolcs a hátsó ülésről óvatosan porciózza a kürtőst. Alig fél óra hazáig. Köves útra irányítja az autót, „ne menjünk a gerincen megint”, érvel.

Kiszálláskor Miki megragadja a narancssárga törülközőt, kirántja a fejtámla alól. Két napja készül zuhanyozni. Szabolcs a szomszéd ház teraszára fekete, műanyag kukában vizet rakott melegedni, slagon levezette a mellékhelyiségbe. Széket visz, gyere, int az öccsének.

Miklós vállára dobott törülközővel indul. Bot, láb, bot.

Frissen, elégedett arccal tér vissza, tiszta, nedves hajjal. Ősz hajszála egy sincs, figyeli a nő. „Pedig túl a negyvenen.”

Nyitja a törülközőt, mosolyogva. Köszönetképpen derékból meghajol, tekintetét nem veszi le a nőről.

– Terítsd ki, kérlek.

– Kint?

– Kint. Akárhová, kerítésre, kapura, bármire. Amire tudod, ahogy tudod.

A nő reggel hétkor kel, nyitja a csomagtartót, benne ruhák, váltócipő, fogkefe. A műteremben folyó víz nincs, az udvaron kút, az ivóvizet ismerős család hordja otthonról.

A narancssárga törülköző a szomszéd drótkerítésén virít, rögtön a kocsi faránál. Kiterítve, kisimítva, éppen ráesik a reggeli nap első sugara. A nő a kerítés mellé hajolva mos fogat, három marék vízzel mosdik. Arcát a harmattól nyirkos törülköző sarkába fúrja. A friss, éjszakai levegő eltéveszthetetlen illata idegen samponéval vegyül az anyagban.