A két asszony a felvégen lakik, ahol a patak az utolsó parasztházakkal találkozik, és a két párhuzamos úttal ölelkezve hosszában szeli ketté a falut. Vasárnap templomnap, a tízes misére mennek, addig lassú tűzön fő a leves, hazaérve csak terít, a krumplit összetöri, a szétszóródott családot összekiabálja.

Április első hete, napos, meleg idő, legyek, dongók a levegőben, pintyek a fán, rigók a fűben, sehol egy felhő. A bőséges ebédre éppen jól jön a kis séta. Indul a két nő felfelé, egyik idősebb, kövérkés, felső metszőfogai előreugróak, öröklött, hibás harapása miatt recések. Másik szőke, fiatalabb, egy nagyfiú és egy ikerpár édesanyja. Az asszonyok hétfőre szedik a csalánt, apró levelű salátaboglárt. Így a terv.

– Ha nem találunk, köménymaglevest főzök, utána híg palacsinta, azt mindegyik úgy eszi, ahogy akarja – mondja a szőke, akinek ikrei vannak.

– Én semmit se, mert a húslevesből maradt bőven, egy nagy tyúkcomb, a zúza sem fogyott el, darab marhahús. Két hete vettem, amikor Józsi tinót vágott.

– Nálad két férfi van, de nekem három gyerek, plusz Feri. Szerdán indul útra, Spanyolország, Portugália, nem tehetem, amikor itthon, nem főzök a kedvére. Sütök is, zserbót vagy hasonlót. Uzsonnára szereti a süteményt. Három szelet tészta, pohár pálinka. Dió elég a padláson, a gyerekek megtörik.

Feri kamionsofőr, ünnep a pihenős hete. A csalánt nem bírja, azt mondja, gyerekként megkapta egy életre a csalánadagját, de a salátafőzeléket tükörtojással, fasírttal szereti.

Ráérősen sétál a két asszony a napon, az út poros, kocsi nem jár, szekér se. Egy-egy nejlonzacskó náluk, zsebbe gyűrve. A patak mentén fel, az erdészház kerítése mellett az erdő alá kanyarodnak. A kerítés mellett patakmeder, ami tavaszi hólevet, a nyári záport elvezeti. Az égerfákon kívül keletről domb árnyékolja, legelőt szegélyez, gazdag talajú, vakondtúrással tűzdelt tisztást. A legelőt a tehenész bérli, gondozza, takarítja róla a vadul hajtó csemetéket. A tarka tehéncsorda áprilisban ott legel, ősszel is, nyáron a gazda egy rend szénát kaszál. Meleg tavasz az idei, különösen korán érkezik, március közepére ujjnyi a fű, a tehén vígan harapja.

Az asszonyok egy dombocskára pakolnak, amit jól ér a nap, száraz, apró, fehér fejű százszorszépek közé. A szőke ledobja a mellényt. A recés fogú csizmában, ne süllyedjen bokáig, ha sár lenne. Jól sejtették, az erdő alatt már arasznyi a csalán, a boglárka is szépen hajt. A salátaboglárt most kell szedni, virágzás előtt, azután keserű.

– Ni, mennyi van, Irénke, én itt neki is fogok! – szól oda a szőkének a fogas.

Cseng a mobil, Feri az. A szőke nem bánja, meleg van, nincs kedve a munkához. Csevegnek. Mintha Feri úton lenne, s nem a falu végén a nyári konyhában. Az asszonyka mondja, egy óra, mire hazaérnek, mert a salátát szaporátlan szedni. Úgy szokta meg, hogy alaposan beszámol minden lépéséről, a három gyerek minden lépéséről. Sokszor a szomszédokéról is. Feri mobilját a cég fizeti.

– Hogy hol vagyunk? Hát itt, fent Bolond Marinál. Hogyhogy kinél? Bolond Mari, tudod, aki az erdészházba béköltözött. Nem, a kutyái még nem vettek észre. Igen, az elvált asszony, a gyermekeit a férje neveli, mert bolond, csak az állatokkal foglalkozik. Milyen állat van? Várjál, lessem meg. Tyúkot látok, hármat, de lehet több is. Két juh, egy bárány. De nincs elkerítve a jószág, minden egyben, mint az instant kávé. Hogy a kutyák nem fogják meg a tyúkot, el nem tudom képzelni, a miénk eddig csimbókokra szedte volna. Mari? Itthon kell legyen, mert a kémény füstöl. Ni, most dobja ki a macskát az ajtón!

A szőke, akinek ikrei vannak, a dombocskán nyújtózva telefonál. A bodzán, mogyorón nincs még levél, jól átlát Bolond Mari drótkerítésén. A kerítés túloldalán fekete, rongyos kutya fut, ugatja a recés fogút, aki nagy terpeszben, ne fáradjon a dereka, csipegeti a zöldet. Vakkant kettőt-hármat, elvonul. Két nagy pásztorkutya hever a kapunál, a napon. Hűvös a reggel, végre odaért a nap, melegednek.

– Hogyhogy máris éhesek? – beszél a szőke fennhangon, arcát a nap felé fordítja. – Egyenek tésztát, tegnap főzették, fele ott maradt. Igen, a kamrában. Melegítsed, apríts reá túrót, azzal szeretik. Nem, kekszet most ne. Délelőtt kiették magukat kekszből.

A recés fogú felkiált:

– Irénke, gyere ide! Ni, mekkora fekete valami!

A nő, akinek ikrei vannak, mobillal a fülén indul a kerítés felé. – Van itt egy madár is – tudósít.

– Mi az, te jó isten? – ámuldozik a recés fogú. – Fekete tyúk!

– Valami nagy, fekete madár. Varjú, vagy mi. Amelyik megeszi a dögöt – beszél a szőke. – Nem szarka, mert tiszta fekete. Csóka!

– De mekkora, hej! Nehogy kijöjjön! – rémüldözik a recés fogú. – Nézd, valamit a szájába vett, mindjár’ megfullad!

A szőke visszasétál a dombocskára, hogy lerakja a telefont. A domb aljában zöldell a csalán, kesztyűt húz, nekilát. A recés fogú utánaszól:

– Aztán ha sikoltok, gyere, ments meg, barátném!

– Jó, jó!

A holló alatt zizeg az avar. A rongyos, fekete kutya újra megjelenik, ugat egy sort. A holló addig ügyeskedik, egy a kerítésre dőlt karón végigtipeg, kiül a tetejére, három méter magasan az árokban hajladozó asszony fölé.

– Jaj, Irénke, ez ki akar jönni! – kiabál a recés fogú.

A szőke leveti a kesztyűt, közelebb lép. Nézi a madarat. A kis kutya dühös, megjelenik a két pásztorkutya futva, mérgesen.

– Hogy nem fogják meg, te, Irénke? Nézd meg, nem tud repülni, Bolond Mari levágta a szárnyát. Szegény...

– Haladjunk, mert kutyaugatásból nem lesz főzelék – mondja a szőke, ímmel-ámmal visszakuporodik a csalánba.

A nagy kutyák ellenőrzés után elvonulnak, a kisebb, rongyos fekete ül az avaron, az asszonyokat nézi, közelednek-e. Ha csökken a távolság a kerítés és a hajladozó idegen között, vakkant figyelmeztetésül. Vakkant a holló is. Vakkant kettőt a kutya. Kettőt a holló. Tolla fényes, kék, szárnyát felhúzza, nyakát be, ül a szúrós dróton büszkén, komoran, akár egy katonatiszt.

Az asszonyok egymásra néznek, a kicsi dombról fogják a cókmókot, és sietve indulnak az út felé.

– Ugató fekete madár! Szent isten!

– Mit jelenthet?

– Nem tudom, de jót biztos nem.

– Boltba kell szalajtanom a gyermeket, szólok, lépjen be a plébános úrhoz, kérdezze meg.

– Úgy, úgy. Kérdezze meg! S ha rontást, azt is kérdezze meg, mit csináljunk, hogy levegyük. Mert ez leghamarább rontást jelent. Még kigyullad a csűr vagy valami...

– Így van! – mondja a recés fogú. – Én ide többet fel nem jövök, bizony istenemre.

– Nem, nem, én sem – bólogat a szőke.

A két asszony szedi a lábát lefelé, a patak mentén, kezükben egy-egy nejlonzacskó, egyikben csalán, másikban salátaboglár. Ha összeadják, a kettő kitesz egy főzelékre valót.