Hereditas
Preambulum
Születtem ötvenhatban Budán – nem Pesten:
a hely és évszám bármit is jelent,
ideje most, hogy ezt a papírba messem,
vethetni jövőbe múltat s jelent.
Ha egyént vagy egyéniséget formázzon,
mindegy, így-úgy, de meghatározott,
még ha ma bánnám is – én pedig nem bánom –,
ami akkor, ott s épp úgy adatott.
Mert a hely és idő, jelentsen bármit is a tény,
ez lett: Buda a huszadik század közepén.
Item: Szerelmes levelek
Ó, jaj, a szüleink korai betűi!
Szívet bénítón halott, durva zagy:
sehogyan sincs módodban beléhatolni,
de átélhető – hiszen az is te vagy:
hiszen ott a foganás az árnyba bújva,
mit szavukból vet az a pillanat.
Kései voyeur, így leszel tanúja
a nagy időnek, mi téged kiad.
Hogy éppen ezen a lapon vagy pont a másikon:
mind értelmezhetetlen, kettéhasadt ikon.
Item: Honfoglalás
Anyánk már belépvén rögtön az egészet
fölfogta: áldását-erényeit.
Komoly szemével éppen csak körülnézett,
s bólintott: otthont teremtenek itt.
A helyzetet persze most is apánk hozta,
anyánk csak tűrte, ahogy a sors forog,
s hogy elfogadja, készen állt minden rosszra
s helytállni – tán ezért jutott a jobb:
e festetlen egekbe nyíló, csupa nap lakás.
Hogy végződhet ekképp is egy kilakoltatás.
Item: Déli erkély
A két nagy erkélyt azonnal megszerette
– a délit jobban: gyakorta kiült,
s növő hasát – engem – simogatva leste
a mélységet, míg izgalma lehűlt,
hogy e biztonságos-furcsa félelemben
ringassa nővéremet alkonyig,
majd a harc alatt, már velem, a veremben
hallja, ahogy a balkont szétlövik.
A dermedt kornak meg se kottyan három évtized:
a csonk még majd’ harminc évig lóg a tér felett.
Item: Vérrög
Csípős italszag tódul be, harsány móka:
anyánk körül a lármás kocsmahad,
hideget hajtva a meleg gyerekólba,
meghatottan, az ismerős csapat,
a Barátok: túlfűtött, rekedtes hangon
tósztolnak, aztán mindenki nevet,
aki nem fér be, kinn lármázik a gangon.
Benn az öcsénktől tejszagú meleg:
már három kölyök melegje összesűrűsödve,
mint a vér a férfierekben egy nagy rögbe.
Item: Fotók
A legtöbb fotónkon csak négyünk van rajta:
anyánk és vele mi, három kölyök.
Viharok elől bújunk szép bunkerunkba,
mik rejtve dúlnak életünk fölött.
Apánknak arcán, ha látjuk futni árnyát,
áthalljuk néma csaták hangjait:
míg ő ott kint küzd, aggodalmas hiányát,
Éden törékenységét hagyja itt.
Íme minden privát fényképek csonka családja:
az apa nincsen rajta, merthogy ő csinálja.
Item: Óriásfotel
A fotelt apánk az erkélyajtó elől
minden évben csak egyszer húzza el,
mikor az omlásveszély mértéke felől
meggyőződni a HKI jön el,
hogy visszacsukja rá ugyanúgy egy évre.
De míg nyitva, mi kipislanthatunk
óvó teste mögül a rémes mélységbe,
és rettenhetünk és borzonghatunk:
zuhantukba belefagyott kövekkel meredez
mély fölé a vasrúd – a gyomor liftezni kezd.
Item: Kilépés
Tíz év múltán, hatvanhat októberére
még mindig marad az óriásfotel
a négyemeletnyi semmi védelmére,
nehogy rányisson, míg más nem figyel,
a részeg Jóbarát, aki hadonászva
szidja a rendszert, minek része lett.
Apánk elébe áll, az őrhelyet tartja,
anyánk a tusakodó részeget:
– Engedjetek kilépni! –, s próbálja csitítani:
– Eh, nem innen kéne neked kilépni, Sanyi.
Item: Háború
Ezen a képen csak a három kölyök van:
három hunyorgó, ficánka gyerek.
Boldognak látszanak, bárha háborúban
– tán most épp hallgatnak a fegyverek
a komoly, fiatal emberpár harcában,
akiknek ők szeretett foglyaik:
noha a szülőknek nem áll szándékában,
párharcuk szedi áldozatait.
Míg egymást ölik, eszükbe sem jut kételkedni:
meddig bírják őket feltétlenül szeretni.
Item: Kontár istenek
A szülők, e két kontár istenszerepben:
meggondolatlan kvázi istenek.
Vagy elátkozottak: a legjobb esetben
sem érthetik, amit teremtenek.
Ők csak a jelleget húsba vágó mítosz,
két hazardőr, mi meg a túszaik:
önbízón rendelnek életet a húshoz,
vagy vakmerőn – ezt nem döntjük el itt.
Hanem mindenképp vakon. És csak két út adatik:
velük haladsz, vagy ellenük – nincsen harmadik.
Item: Láz
Enyém e felemás kis generáció:
ahogy testében ötvenhat nyoma,
lelkében ott viszket a rebellió,
a hatvannyolcas vadromantika.
Ennek a kis láznak itt nincs nagy veszélye:
egész nagytatahad ügyel reánk.
Csak menni kicsit. Zenélni. Élni végre.
Csak ne úgy, ahogy apánk és anyánk.
Hetvennégyben vidékre dobja egy új fordulat
a szüleinket: a szent szabadság ránk szakad.
Item: Kétesélyesség
Ki itt belépsz, örvénytölcsérbe lépsz be,
mint életkorod s a korszak teszi:
elragad és azonnal behúz a mélybe,
hogy pár rövid év csak, és máris dobja ki
új lényedet, készre érlelve a korra,
kicsépelvén minden illúziót,
minden hajlamot a kompromisszumokra
a sejtekből s az alkalmazkodót
az inakból – egy pillanatig még kétesélyes:
szétesik-e, vagy épp ekként lesz életképes.
Item: Saját út
Míg medret találok, sok vizet folyat le
a zajgó Duna hídjai alatt,
ahol a hullámzó menetbe meredve
gyakorta ér utol a pesti nap,
ahol a parton, inkább sovány, mint karcsú
test, hajszoltatom fiatal magam,
míg a csípőimben szúr a magassarkú.
De ez az egész így épp rendbe van:
akárcsak születésemnek stigmáit, nem bánom
szédült röptödet se, nyaktörő ifjúságom.
Item: Kiegyezés
Nyolcvanhatban kitatarozzák a házat.
Addigra ismét őket látni itt:
rögjükhöz kötve apánkat és anyánkat,
kivédvén mindünk más szándékait.
Mi, tékozlók, eztán békén hagyjuk őket:
ha az béke, lakják az ősrögöt.
Hárman háromfelé lelünk más mezőket,
nem lépünk át az óhajuk fölött,
míg élnek. De azt már akkor sem ígérhetjük meg,
hogy míg élünk, se vágjuk le szent tehenüket.
Item: Megtérés
Úszószigetek, foltokban visszajárunk,
ki-ki mennyit bír a maga gondja közt.
Jut még egy jó sor napnyugtás délutánunk
a kórházkerti lombsátrak fölött.
És kilencven fölé hogy érnek, ellátjuk,
amit gyereknek el kell látnia
idős szülő körül. Ha megbánt, mi bánjuk,
kevesebbet kelljen megbánnia.
És mikor fölmerül: tán egy ellátóotthonba –
csak rájuk nézünk, s többé szó sem esik róla.
Item: Hit
Kétezertizennyolc, az apánk halála.
Anyánk egy év múlva követi őt.
De adódhat bármi hosszú út, hiába,
attól nem könnyebb temetni szülőt.
Az már hit: hatvanhat évig egymás mellett,
bírni együtt és egyazon helyen.
Ahhoz Kőmívesék összes csontja kellett,
hogy végig ugyanúgy otthon legyen.
S most lebontva kezem által egyetlen nyár alatt.
A tehén húsa kimérve – a szentség maradt.
Záradék
S ha többé nemigen mennék föl Budára
– hol új szállásunk lészen: Héhalom –,
hogy sosem múlik el zsigeri hiánya,
gyomromban érzem. Nem tagadhatom.
Lombod epezöldje, alkony vérhullása
– ó, összes otthonos keserveid!
Még egyszer a déli erkélyre kiállva
érezni, hogy a gyomor liftezik!
És hallani, míg képzetem hegyvölgyedet járja,
mint lüktet alant Dunánk forradalmas árja.
Vissza a tetejére