Mindegy, csak munka legyen!

(szerb népmese)

Egyszer egy cár a feleségével meg a lányával hajókázni indult a tengerre. Alighogy kissé eltávolodtak a parttól, hatalmas vihar támadt, és kisodorta őket a nyílt vízre. A vihar egy ismeretlen ország partjaihoz vetette őket, amelyről a cár birodalmában még hallani sem hallott senki.

Amikor kiléptek a szárazföldre, a cár senkinek se merte megmondani, hogy ő cár. Pénzük nem volt, nem értettek semmilyen munkához, és ennivalóhoz is csak úgy jutottak, hogy elszegődtek őrizni a falubeliek teheneit. Így éldegéltek már több esztendeje, amikor egyszer az ország királyának a fia meglátta a mezőn dolgozni a cár lányát, aki nagyon szép volt, és éppen akkorra serdült eladósorba. Hazament a királyfi, és megmondta a szüleinek, hogy ő bizony nem hajlandó feleségül venni senki mást, csak azt a tehénpásztorlányt, akit a tengerparti faluban látott. A király, a királyné meg az egész udvartartás elszörnyedt annak hallatára, hogy a királyfi ekkora szégyent akar hozni a családjára: ugyan miért venné feleségül egy tehénpásztor lányát, amikor olyan sok cár- meg királykisasszony van a világon! De akárhogy is győzködték, nem volt foganatja - egyre csak azt mondogatta a királyfi:

- Márpedig nekem bizony nem kell senki más!

Amikor látta a király, hogy másképp ez már úgyse lesz, elküldte az egyik vezérét: mondja meg a tehénpásztornak, hogy megkéri tőle a lánya kezét a fia számára. Amikor a vezér átadta az üzenetet, a tehénpásztor megkérdezte tőle:

- Aztán milyen munkához ért az a királyfi?

Megdöbbent erre a vezér:

- Az Isten áldjon meg, ember! Ugyan milyen munkához kellene értenie egy király fiának? Miért kellene dolgoznia neki? Mesterséget azok az emberek tanulnak, akiknek dologtalanul nem volna mit enniük, a királyfinak meg nemhogy elég eledele, de egy egész országa is van, benne sok-sok várossal.

Ám erre a tehénpásztor megint csak azt felelte:

- Márpedig ha nem ért semmilyen munkához, akkor én bizony nem fogom hozzáadni a lányomat.

A vezér visszatért az udvarba, hogy tudassa a királlyal, mit mondott neki a pásztor. A király erre még jobban elcsodálkozott. Mindenki azt gondolta: aligha érhet nagyobb szerencse és dicsőség egy tehénpásztort, mint hogy a lányát egy király fia vegye feleségül, erre ez meg azt kérdezi, milyen munkához ért a királyfi! A király megint elküldött egy vezért a tehénpásztorhoz, ám az most is csak annyit felelt:

- Amit mondtam, megmondtam: amíg a királyfi meg nem tanul valamilyen szakmát, és nem hoz nekem valamit, amit a saját kezével alkotott, addig nincsen komaság!

A vezér visszament az udvarba, és elmondta, hogy a tehénpásztor nem adja a lányát addig, amíg a királyfi bele nem tanul valamilyen munkába - mindegy, milyenbe, csak munka legyen -, a királyfi meg kiment a piacra, hogy megnézze: melyik mesterséget lehet a legkönnyebben megtanulni. Boltról boltra, műhelyről műhelyre járt, és figyelte, hányféleképpen dolgoznak a mesterek. Végül bement oda, ahol gyékényszőnyegeket szőttek; gondolta, majd ott beletanul a legkönnyebb munkába. Neki is kezdett; pár nap után aztán végre sikerült megszőnie egy szőnyeget. El is vitte menten a tehénpásztorhoz, és mondta neki, hogy ő, a király fia megtanulta a szőnyegszövés tudományát, s ez a szőnyeg is az ő keze munkája. A tehénpásztor kézbe vette a szőnyeget, minden oldalról jól megnézte, aztán megkérdezte a királyfit:

- Aztán mibe kerül ez a szőnyeg?

Azt mondta erre a királyfi:

- Négy parába.

- Jól van hát! Ma négy para, meg holnap is négy, az már nyolc para; holnapután is négy, az már tizenkét para; és így tovább, minden egyes nappal több lesz. Ha én is tanultam volna valamilyen mesterséget, akkor most nem kellene a falubeliek teheneit őriznem.

Aztán elmondta a királyfinak, ki is ő valójában, és hogyan került a király országába. Mindenki örült, hogy a királyfi mégsem egy tehénpásztor, hanem egy cár lányát veszi feleségül. Nagy örömmel esküdött meg a királyfi meg a cárkisasszony, hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, aztán adtak a cárnak egy hajót legénységgel. A cár meg a felesége tengerre szálltak, és hamarosan el is érték szülőföldjük partjait.

A férj, az asszony és a munka

(szerb népmese)

Élt egyszer egy faluban egy parasztember meg egy parasztasszony. Eképp éldegéltek: az ember a mezőn dolgozott, az asszony meg a ház körül szorgoskodott. Az ember mindennap, rögtön virradat után befogta az ökröket, és kiment a mezőre szántani, az asszony meg otthon maradt dolgozni, és mindig kivitte az ebédet a szántóföldre a férjének. Ám erre a férj mindig csak fintorgott. Azt gondolta, hogy az asszonynak semmi dolga nincsen, csak otthon henyél naphosszat. Egyszer aztán azt mondta az ember a feleségének:

- Hé, te asszony! Csak otthon fekszel meg lustálkodsz egész nap, és nem csinálsz semmi hasznosat! Én az asszonyi munkát egy óra alatt megcsinálnám. Mi meg, szegény férfiemberek, naphosszat perzselődünk a hőségben.

Az asszony csak mosolygott ezen, aztán azt mondta a férjének:

- Idehallgass, te bolond ember! A mi munkánk százszor nehezebb, mint a tietek, annyi dolgunk van, hogy azt el se tudnátok sorolni!

Erre az ember nem tudott mit felelni, csak megint elpanaszolta, hogy milyen sokat dolgoznak a férfiak, míg az asszonyok semmit. Erre azt mondta neki az asszony:

- Hát jó! Holnap én fogom be az ökröket, én megyek el szántani, te meg az én munkámat végzed el.

Az ember percig sem habozott, rögtön rávágta, hogy rendben van, tegyenek mindent úgy, ahogy a felesége mondta. Másnap az asszony befogta az ökröket, és sorolni kezdte a férjének, mit kell majd csinálnia.

- Te most itthon maradsz, és ügyelsz arra, hogy mindent elvégezz. Figyelsz a csirkékre, nehogy ellopják őket; megfejed a teheneket, de vigyázol, nehogy fejés előtt megigyák a tejet a kisborjak. Kenyeret sütsz, kiköpülöd a tejet, megfőzöd az ebédet, aztán elhozod nekem a szántóra.

Az asszony kihajtotta az ökröket a mezőre, de rájött: valamiről megfeledkezett, ezért hazament, és így szólt a férjéhez:

- El is felejtettem: a padláson van egy csupor méreg; vigyázz, nehogy tévedésből megkóstold, mert akkor rögtön meghalsz.

- Még csak az kéne! - felelte erre a férj. - Ne félj semmit, majd mindent szépen megcsinálok, te meg ügyelj arra, hogy minél több földet tudjál felszántani.

Ekkor az asszony visszament az ökrökkel a szántóra, az ember meg otthon maradt dolgozni.

Amint az asszony elment hazulról, az ember gyorsan nekifogott a munkának. Először felseperte a lakást, aztán begyújtott a kályhába. Megnézte a tyúkot meg a csirkéket, mert emlékezett rá, mit mondott neki az asszony, mire kell ügyelnie. Kicsit gondolkodott, hogyan tudna a legjobban vigyázni rájuk, végül arra jutott: hoz egy zsineget, és az összes csirkét hozzákötözi a kotlós lábához, nehogy valaki ellopja őket. Aztán megfejte a teheneket, visszament a házba, és feltűrte az ingujját, hogy kenyeret dagasszon. Elkezdte szórni a lisztet, de közben rájött, hogy dagasztás előtt elfelejtette kiköpülni a tejet, pedig így is jó sok idő eltelt már. Aztán eszébe jutott, mit kellene tennie, és azt mondta:

- Hej, a nemjóját! Hozzákötöm én a hátamhoz a köpülőfát, és amíg szórom a lisztet, lassan a tej is megköpülődik, így egyszerre két dologgal végezhetek.

Így is tett az ember: hozzákötötte a hátához a köpülőfát, aztán elkezdte szórni a lisztet. És ahogy szórta, közben lassan a tejet is köpülte a hátával. Ám mialatt a kenyeret dagasztotta, teljesen megfeledkezett a tejről. Amikor neki akart kezdeni a kenyérsütésnek, lehajolt, hogy rakjon még egy kis fát a kemencébe, a tej meg a feje fölött ráömlött a tűzre, és eloltotta.

Az ember erre igencsak feldühödött, ezért inkább elindult a ház elé, hogy megnézze a csirkéket. Ám alighogy kilépett az ajtón, egy hatalmas madár szállt alá az égből, megragadta a karmaival a kotlóst, és elröpült vele. És mivel a csibék hozzá voltak kötözve, egyúttal azokat is magával vitte. Az ember erre még jobban felmérgesedett, aztán bement a karámba, hogy megint megnézze a teheneket. Látta ám, hogy a borjak mind ott vannak a tehenek körül, és már lelkesen szopnak is - az ember elfelejtette rájuk zárni az ajtót, azok meg kiszöktek, és az összes tejet kiszopták a tehenek tőgyéből. Az embernek erre már végképp elege lett az életből, elkezdte ököllel ütni a fejét, és így szólt:

- Ej, ha már ennyi kárt csináltam, felmegyek én, a mindenségit neki, a padlásra, aztán megmérgezem magam, hogy ne is éljek.

Ahogy elgondolta, úgy is csinálta. Felmászott a padlásra, megkereste a csuprot, leült mellé, és nekikezdett, hogy lassan, apránként mindent megegyen, ami benne van. Ahogy ott falatozott, egyszer csak elkezdte forgatni a szemeit - magát nézegette, hogy mikor fog már eldőlni és meghalni. Közben elérkezett az ebéd ideje, így az asszony is hazahajtotta az ökröket.

Amint bement a házba, meglátta a hideg kemencében a nyers kenyeret meg a kiömlött tejet. Aztán kiment a karámhoz. Persze akkorra már az összes tejet kiszopták a borjak, a tehenek meg éhesen és szomjasan bégettek. Az asszony erre elindult vissza a házba - látja közben, hogy a kotlósnak meg a csibéknek is nyoma veszett. Belépett az ajtón, és elkezdte szólongatni a férjét.

Az ember meg se pisszent - olyannak tűnt, mintha már tényleg meghalt volna. Az asszonynak eszébe jutott: hátha a padláson van, így hát rögtön fel is mászott oda. Amint meglátta az embert, felkiáltott:

- Mit csinálsz itt, te sötét gazember! Hogyan voltál képes ennyi bajt csinálni?

Erre az ember, aki csak ekkor jött rá, hogy igazából nem is halt meg, odafordult az asszonyhoz, és azt mondta neki:

- Asszony! Kiabálj csak velem nyugodtan, mert megérdemlem! Ide hallgass: te is láttad már, mennyi bajt csináltam - felmásztam hát ide a padlásra, hogy megmérgezzem magam! Ha már ennyi kárt tettem, akkor ne is éljek!

- Hej, te szegény bolond, aztán ugyan hogy akarod magad mézzel megmérgezni? Elraktam ide egy kis mézet, hogy legyen orvosságnak, te meg felfalod az egészet! Menj, hősöm, aztán csak csináld a saját dolgodat: szántsál, kapálj, meg menjél az erdőbe fát vágni, de nehogy még egyszer belekontárkodj az asszonyi dologba, mert az nem neked való.

Az ember csak erre várt. Nagy gyorsan befogta az ökröket, aztán kiment a szántóra - még enni se evett semmit -, és az asszony is hozzálátott a munkához.

Az ember soha többé nem beszélt arról, hogy milyen könnyűek az asszonyi munkák, hanem mindig csak azt mondogatta, hogy sokkal nehezebbek azok a férfiak dolgánál.

(Haklik Norbert fordításai)