Indiai szilánkok
A szikhek hosszú szakállat és jellegzetes turbánt hordanak, a turbán a hosszú hajukat rejti. Az egyik kísérőmnek, Aadi Rajeshnek, becenevén Madhavnak azonban nem volt turbánja, a jellegzetes szikh kést, a kirpant sem láttam nála, a szakálla is rövid volt, akárcsak a haja. Kívülről nem is gondolnánk, hogy egyáltalán köze lenne bármilyen valláshoz, farmerjében és rövid ujjú pólójában úgy festett, mint akármelyik európai városi figura. Egyedül a karján viselt ezüst karperec jelezte a vallásos irányultságát, ugyanis a szikhizmus szerint az ezüst karperec a késes támadással szembeni védelmet biztosítja. Persze ezt is szimbolikusan lehet érteni, a kör a szikhizmusban a végtelen, a transzcendens jelképe, a védelmet a külső erőszakkal szemben tehát a spiritualitás biztosítja. A beszélgetésünkből nekem úgy tűnt, Madhav mélyen vallásos ember, a légynek sem ártana. A szikh kard, a kirpan nem fegyver, a karperechez hasonlóan a védelem szimbóluma, ám elsősorban szellemi önvédelem. A nem szellemi, történelmi évszázadok során viszont sokszor fegyverként is szolgált.Újdelhi egyik metróállomásán felfigyeltem egy hivatalos matricára, melyen egy áthúzott köpő embert látni, alatta pedig hindiül és angolul a felirat, hogy tilos köpködni. Később én is észleltem, akármerre jártam, hogy milyen gyakran köpködnek az utcán az emberek. Egy riksás széllel szemben tarhált egy nagyot, utána a homlokát törölgette, és majdnem én is kaptam az áldásból, a háta mögött ücsörögve. A felszínes turista akkor most azt mondhatná, az indiai köpködő nemzet, csakhogy több olyan indiaival is beszélgettem, akiknek ez egyáltalán nem tetszik, ahogyan a mérhetetlen szemét és a fertőzött víz sem, és sok esetben a korrupt politikusaikat szidják, hogy semmit sem tesznek az ígéreteken kívül. Többek között ezt teszi szóvá a Man Booker-díjas Aravind Adiga a magyarul is olvasható A Fehér Tigris (2008) című kiváló regényében. A köpködés azonban nem politika kérdése, de nem is a higiéniáé. A higiénia európai vallás, jegyezte meg egyszer a nagy indiai utazó barátom, Lanczkor Gábor. A köpködés tehát nem a higiénia szabályzata miatt zavaró. Ugyanakkor sokkal elemibb, természetesebb Coelho aranyköpéseinél, amiktől csupa nyálas Európa könyvpiaca.
Folyamatosan azon kapom magam, hogy bámulok, bámulok, reflektálatlanul. Ám arra is ügyelek, nehogy egy-egy mozzanatból turistaáltalánosságokat vonjak le. Próbálok felfigyelni magamban a gyarmatosító reflexekre, amelyek elítélik, alacsonyabb rendűnek, civilizálatlannak tartják mindazt, ami nem európai. Bevallom, ez a köztisztaság esetében nehezen megy, többször felmerült bennem, miért nem változtatnak ezen? Miért jó nekik így, főleg ha az éttermekben kézzel is esznek (én is így ettem ma egy étteremben)? Megfigyeltem, hogy a bollywoodi filmjeikben nyoma sincs annak a káosznak, kosznak, ami India városainak mindennapjait jellemzi. Ha a popkultúra mitologikus hősei valamiféle kollektív projekciók, akkor ezek szerint a tisztaság is része az indiai néptömegek szépségről alkotott vágyképének. Ám ez mégsem válik valósággá, ahogyan lényegében az a steril csillogás sem, amely az amerikai sztárságot lemásoló bollywoodi filmek egyik védjegye. Ahogyan a bollywoodi filmekben, úgy a hétköznapi utcákon is alig látni kukát. Egyébként a minden papírpénzükön is látható Mahátma Gandhi nagyon fontosnak tartotta a köztisztaságot. A magyar–indiai kapcsolatok elhivatott embere, Köves Margit fel is idézte nekem egyik mondását India kapcsán: „Legyünk legalább olyan tiszták, mint a macskák.” A Gandhi által vezetett asramban, spirituális kommunában mindenki takarított, sőt, ő maga is pucolta a WC-t. Sajnos őt inkább a függetlenségi mozgalomban követték, nem a tisztasági útján, pedig Gandhi számára a tisztaság ugyanolyan etikus és spirituális kategória, mint a nemzeti függetlenség. A köztisztaság hiánya az egyik oka a sok betegségnek. Sok hindu vallásos előírás éppen a kosszal van összefüggésben, ilyen a vegetarianizmus is, amely a nagy hőségben könnyen romló hússal szemben nyújt védelmet. Azzal persze nem teljesen értek egyet, hogy a vegetarianizmus békésebbé teszi az embereket, ugyanis pl. az indiai árjákért rajongó Hitler is az volt, továbbá ott vannak a szélsőséges hindu politikai mozgalmak. Úgy tűnik tehát, az emberi vér nem az állathús fogyasztása miatt kívánatos.
Ódelhiben az elképesztően laza tehenek évezredes nyugalommal kocognak a mindenhonnan rajzó, folyamatosan tülkölő, fekete füstfelhőket pöfögő kocsik, buszok, riksák, motorok, zörgő biciklik leírhatatlan zsúfolatában, derűs és szmogdús káoszában. Egy tehén egy keresztút kellős közepén csócsált valami hulladékot, senki sem zavarta el, a járgányok úgy szlalomoztak körülötte, mint valami olimpiai bajnokságon. Indiában az istenek nagy ívben tojnak a kapitalizmus őrült hajszájára. Ugyanakkor málészájú idealizmus lenne azt hinni, India a megtestesült utópia, a földi paradicsom. És nem, nem csak az európaiak rontották meg Indiát.
Indiában a nacionalizmus egészen mást jelent, mint Európában. Ugyanis az ország függetlenségét a különböző nemzetek, vallások Indiája nyerte el. Tehát a nacionalizmus itt nem pusztán a többségi nemzetre épülő politikai mozgalom, hanem az elnyomó britekkel szembeni közös indiai fellépés manifesztációja volt. (És persze a nacionalizmus nem pusztán a múlt kérdése, hanem a jelené is: az elnyomó britek hiányában a hatalomgyakorló demokratikus indiai elit sokszor egymás ellen játssza ki az indiai vallásgyakorlókat, nemzeteket, hiszen a hatalomszerzés egyik legolcsóbb módja itt is a nemzeti pókerjáték). Ugyanakkor a brit uralom nemcsak rosszat, vagyis gátlástalan kizsákmányolást, rabszolgasorsot hozott, nekik köszönhetik a közigazgatási intézményeket, több várost, így Delhit is. Walter Benjamin szavaival: az indiaiak az államalapítás „mitikus erőszakát” köszönhetik a briteknek. És a beszélgetéseim során úgy vettem észre, tiszteletben tartják ezt a politikai „ajándékot”. Ám az államnál továbbra is jobban bíznak az „isteni erőszakban”.
Delhiben megismerkedtem egy képregényes figurával, Andi Royjal, szerinte Indiában a legszentebb a kiszámíthatatlanság. Tehát nem a szegénység, nem a templom, nem a nemi, illetve a társadalmi hierarchia, nem a kasztos rang.
A Delhi Egyetemen magyar nyelvet és irodalmat tanító Köves Margit és kolléganője, a horvát lektornő, Ðurđica Božić szerint Indiában a nőknek nem olyan egyszerű egyedül flangálni az utcán, vagy buszozni, sokkal jobban kiszolgáltatottak a provokációnak, a nemi erőszaknak, a rablásnak. Vagyis annak ellenére, hogy a hindu vallásokban nagy szerepet kapnak a női alakok, a társadalom mélyen patriarchális, a nők emancipációja nem mindenütt valósult meg.
Ódelhi csicsás, kopott, mégis szép világát idézi a romáink ízlése, kultúrája, ám a mi romáink szakralitása nagyon híg formában létezik már, úgy tűnik, túlságosan idomultak az európai, a többségi magyar társdalom romlott mintáihoz, a pénzhajszához. Lehet, hogy azért sikerült rosszul a szocializációjuk már a kezdet kezdetén, mert az európai kizárólagosság mindig túlságosan idegennek tartotta őket? Nem is a gyökeresen más kultúrájuk volt a zavaró, azt a magukat kereszténynek valló hatalmak karddal-vassal térítették volna. Leginkább a szegénység stigmatizálta a romákat, így az európai hatalmak nem is törekedtek a tényleges felzárkóztatásukra. A szegénységből így a bűnözés, a legpiszkosabb hóhérmunkák vártak rájuk. A zenészek, a kovácsmesterek léphettek előrébb, ám a korai kapitalizmus, az iparosítás az utóbbiakat a társadalom peremére lökte, pontosabban a társadalom szőnyege alá söpörte a szegénység problémáját. Ahogyan Indiában az „érintetlenek” még a magasabb kaszthoz tartozók árnyékára sem léphettek, léphetnek. A szegénység mocskos, rút, olyan, mint a hulladék vagy a betegség. A szegénység megvetése egyetemes vallás. Indiában egyedüli vigaszt a lélekvándorlás tana jelenthet a nincstelenek számára, ám ez lehet egyben a magasabb kasztúak közönyének, undorának igazolása, kanonizációja is. Persze ez sem ilyen egyértelmű.
Köves Margittal furikáztunk a kocsijával Újdelhiben, egy felüljárónál Margit felhívta a figyelmemet a hatalmas, izzó naplementére. Szinte beborította a láthatárt, vérvörösen lángolt az isten India fölött. Balra néztem, a négysávos út szalagkorlátjánál egy gyerekláb lógott ki a rongyokból összetákolt sátorból. Sovány anyja bambán ücsörgött mellette. Nem a napot nézte, hanem az elsuhanó autókat. Vagy tán azt sem. Szakadt pólóján foltos Nike felirat.
Templom templomot ér. Az utca és a templom között szinte semmi különbség, mégis, ott az a vékony határ, amitől más volt ma egy ezeréves hindu templomban, mint az utcán. A templomokat folyamatosan mossák, takarítják, mégis itt-ott felbukkan a kosz, ugyanakkor nekem ez azért volt szimpatikus, mert a kosz természetessé, emberivé, elérhetővé tette a szakrális teret. És persze minden templomban, amelybe betértem, nagyobb volt a nyugalom, a belső béke feltétele, mint az utcán. Ugyanakkor a belső béke igazi próbája, jelentősége csakis a legnagyobb káoszban mutatkozik meg. Könnyű a templomban alázatosnak lenni.
A hívők, zarándokok a kötelező, félelemmel vegyes áhítat nélkül imádták az isteneiket, szentjeiket. Sokan voltak a templomokban, de nem volt tülekedés, mindenki békésen kivárta a sorát az oltáros áldás előtt. És ennek a nyugalomnak volt valami magától értetődő természetessége. Mintha ugyanabba az időbe kerültem volna, amelyik több ezer évvel ezelőtt is létezett. Mintha megérintett volna valami az archaikus bölcsesség nyugalmából, amin semmilyen külsődleges csillogás, zajongás nem változtathat.
Ma egy szikh templomban vásott, vörös perzsaszőnyegen ültem a turbános férfiakkal, kendős nőkkel, gyerekekkel, fölöttem hatalmas hűsítő mennyezeti ventilátorok pörögtek, folyamatosan szólt a szikh főpap szakrális éneke. Felfigyeltem egy öreg, bottal járó szikh emberre, fején turbán, teste kék, gyűrött lepelbe csomagolva, sántítva közlekedett az ülők között. Leült a fal tövében, lehunyta a szemét, úgy énekelte magában a szikh imát. Ez az egyszerű, magától értetődő cselekvésforma – ez az alap.
Indiában szabadabban fogják fel a vallásos előírásokat, valaki mereven ragaszkodik a tradícióhoz, más inkább a modern élethez közelít. Ugyanakkor az indiai társadalom, akárcsak másutt a világban, nem feszültségmentes. A különböző vallások hívői hol békésen megférnek egymás mellett, hol pedig véres súrlódások vannak. Margit mesélte, hogy nemcsak a muszlimok keltenek feszültséget, bizony a szélsőséges hinduk is, pl. ha halott tehenet találnak, akkor azonnal a muszlimokat vádolják, s indul a lincselés, nyilvános megbélyegzés, megszégyenítés. Az utcákon pl. olyan plakátokat láttam, melyek arra buzdították az indiai parlamentet, hogy nyíltan mondja ki, „Pakisztán terrorista állam”. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a muszlimok áldozatok, semmi sem ilyen egyértelmű Indiában, ahol minden egyszerre van jelen, számtalan az ellentmondás. Talán éppen a zsúfolt embertömegek miatt lehet felfokozottabban észlelni, érzékelni, hogyan működnek a világunk atomjai. A muszlimokkal sokszor vitatkozó, konzervatív szemléletű, Nobel-díjas indiai író, V. S. Naipaul azt írja a nevezetes India: A Wounded Civilization című esszékönyvében, hogy: „There always was a contradiction between the archaism of national pride and the promise of the new; the contradiction has at last cracked the civilization open.” Ezek az ellentmondások hol egymás kioltására, hol pedig egymás kiegészítésére, gazdagítására törekszenek, az utóbbira főleg akkor, ha a vallások magjából indulnak ki: az egyetemes közösség gondolatából, amire Gandhi oly sokszor hivatkozott, s ami miatt végül éppen egy hindu szélsőséges végzett vele.
Sűrű nap volt, mintha egy nap alatt egy teljes hónapot éltem volna át. Próbálom reálisan látni az itteni életformákat, miközben folyamatosan azon kapom magam, élvezem azt a káprázatot, amivel India szeretőként magához csal. És ez a káprázat ugyanolyan valós, mint a tömeges méreteket öltő szegénység és nyomor, amivel mindennap találkozni a város bármelyik pontján. A paloták, felhőkarcolók tövében ezrek tengődnek, koldulnak. Mindez arra utal, hogy a kapitalista indiai társadalomban is európányi szakadékok vannak a különböző osztályrétegek között, és hogy a nincstelenek a szerencsésebbek közönyének vannak kiszolgáltatva. Ez az érinthetetlenek karmája? Az indiai papírpénzeken látható Gandhi nem így gondolta, ám azt a marxista nézetét, hogy az érinthetetleneket fel kell zárkóztatni, szinte senki sem követi a jelenlegi, fűt-fát ígérgető indiai politikusok közül. Ismerős történet, mintha a velejéig romlott magyarországi politikai viszonyok tükröződnének a nyomor világméretű szilánkjaiban.
2016. szeptember 25–26.
Vissza a tetejére