Tor
regényrészletAmikor befelé imbolyogtam a nagy koturnusaimmal, senki sem ismert fel a Héra-maszkomban a Gyomornak becézett hajós étterem vendégei közül. Pincérem, Aksa Aphroditének öltözött, szivaccsal tömte ki a melltartóját, bedaueroltatta fekete haját, szeme kisminkelve, szempillája is nagyobb hangsúlyt kapott. Egy pillanatra meg is hökkentem, ilyen csinos ez a girnyó nő? Azt hittem, megpusztul a röhögéstől, amikor megpillantott a jelmezemben. Vigyázz, Aphrodité, mert Héra még odapörköl a végén, csibészkedtem gondolatban.
A többi személyzeti tag is görög isteneket játszott, kifogástalanul kellett szerepelni, ugyanis a vacsora után a vendégek a kabinjukban egy előre odakészített értékelőlapon véleményezték a kiszolgálás minőségét. Jaj annak az istennek, aki nem felelt meg a Gyomor templomában!
Még a menülapokon is görög vázarajzok díszelegtek. A vendégek nagyon élvezték a játékot, többségükben nyugdíjas amerikaiak, illetve európaiak voltak. A háttérben a Gladiátor filmzenéje szólt, végre valami változás. Azonban nem sokáig élvezhettem az új zenei hátteret, a türelmetlen vendégek toporogtak, hol késik az első fogás. A koturnus ellenére ugyanúgy hajtani kellett, hiába tiltakozott egy óra után a széttaposott sarkam. A hajcsár főpincérek még jobban szidtak minket, hogy nem nyaralni jöttünk, csipkedjük már magunkat!
A vacsora eposzi méreteket öltött, a tizenegy fogás két és fél órán át tartott. Az asztalokon gondosan előkészített, origamicsodákat idéző szalvéták perceken belül bemaszatolódtak. A fogások között és alatt előhűtött görög rozét és vörösborokat, valamint úzót, tsipourót és Metaxát töltöttünk a poharakba, pillanatokra én is elkábultam a tömény ánizsillattól. Minden fogásnál új evőeszközök kerültek elő, azokon is antik díszimitációk. Összességében harmincöt ember négyszáz tányért használt ezen az estén. A formal night előírásnak megfelelően a vendég hölgyek estélyi vagy koktélruhákba öltöztek, a férfiak pedig sötét öltönyben böfögtek az elfogyasztott fogások között. Kétszeres ültetésben zajlott le a lakoma.
A dőzsölés rossz szó arra, ami itt történt. Magvas péksüteményekkel, pireuszi szendvicsekkel, padlizsánszendvicsekkel, spanakopitával, vagyis spenótos háromszöggel, lencsés börekkel indult a nagy zabálás. Utána gyümölcsös tálak érkeztek, különféle méretű szőlővel, görögdinnyével, sárgadinnyével, almával, szilvával, fügével. Az egyik idős hölgy visított, hogy neki semmiféle gyümölcsöt ne hozzanak, utálja a látványukat is. A gyümölcsös kompozíciók után görög pulykaleves, őszibarackleves, citromos csirkeraguleves, citromos rizsleves vagy soupa fakes, azaz lencseleves röppent elő a pincérek karjain a zajos konyhából, és esküszöm, olyanok is akadtak szép számmal, akik mindegyikből kértek. A levesek után salátahegyek lepték el az asztalokat: athéni gomba, sima vagy görög joghurtból készült dzadzíki, esetleg hagyományos görög saláta bőséges fetasajt-darabokkal, fekete és zöld olívabogyókkal, továbbá friss görög saláta, sült babsaláta, langyos babsaláta fetával, dinnyesaláta fetával, főttvadfű-saláta, ráksaláta, főttcukkini-saláta, céklasaláta, avokádósaláta garnélával, kókusszal töltött sült paprika, zöldfűszeres kefirsajt olívaolajban, mindehhez különféle olajokból, ecetekből és mártásokból csöpögtetett extrák. A salátakínálathoz hetvenkétfajta görög kenyértípust szolgáltunk fel. Én már ennyitől kipurcantam volna, ám nem úgy a torkos vendégek, akik egy hét alatt villámgyorsan hozzászoktatták a gyomrukat az őrületes töméshez. A türelmetlenségből felfalt saláták után a vendégek újabb adagokat kértek a karneváli hangulatot idéző főételekhez: töltött szőlőlevelek szárított paradicsommal és fekete olívával, csirkecomb sült paradicsommal és olajbogyóval. Az egész étteremben úgy illatozott az oregánó, hogy az is beleszédült, aki rühellte. Ezenkívül rakott burgonya, sima, krétai, spenótos vagy csirkehúsos muszaka (ugyanígy marhából vagy sertéshúsból), muszakatekercsek, darált húsos, paradicsommártásos rudakban szudzukakia, rakott padlizsán mirza módra, nyárs nélküli souvlaki dzadzíkivel. Fehér, zöld, vörös, barna, sárga, narancssárga, megint fehér és fehér és fehér, majd újra a vörös színörvény... minden kavargott előttem, bennem, ám ennyi sem volt elég az izzadó vendégeknek. Volt, aki kirohant a mosdóra kidobni a taccsot, hogy az orgiázó rómaiakhoz hasonlóan folytassa a lakomát. Az eksztatikusra srófolt ízlelőbimbók nem ismertek akadályt. Ha olajbogyós, fetasajt-kockás, paradicsomos, hagymás, oregánós, különböző színű és szagú, mézzel leöntött szart hozunk ki pitában, a vendégek bizonyára azt is felfalják seperc alatt.
Pitás kajabombák: bőséges salátákkal, kapros, oregánós, bazsalikomos, fahéjas, korianderes és köményes fűszerekkel. Illatuktól még a legmegátalkodottabb remete is elcsábult volna. Ez pusztán bevezető volt a gírosz diadalmenetéhez, mert a legtöbb amerikai és európai csak a gíroszt ismerte, azt követelte, kaptak is dögivel, az arcuk úgy eltorzult habzsolás közben, hogy még a legcsinosabb Madonna-, illetve George Clooney-utánzatok is csúf szörnyeknek, önmaguk karikatúrájának hatottak. Gírosz grillen, gírosz sós palacsintában, gírosz mézes mártással, gírosz gazdagon, háziasan, serpenyős gírosz, csirke-, marha-, disznóhússal, ám olyan idióta is volt, aki gíroszt kért hamburgeres hússal és salátával. Az egyik fogszabályzós kamasz lány végigfingta a tizenegy fogást, úgy durrogott, mint az orosz katyusa, szerencsére maszk volt a fejemen, oldotta a gáztámadás bűzét.
Amikor még az elején a kabinban felvettem a maszkot, naivan azt hittem, végre nem kell az arcomra erőltetnem a mosolyt. Ám ahogy betotyogtam a koturnusokkal a Gyomorba, önkéntelenül is mosolyogtam a mosolygó Héra álarca alatt. A tetejébe még a kamasz lány durrogtatását is mosolyogva fogadtam. Nyomjad csak, drágám, egészségtelen visszafogni a bélbombát, kedélyeskedtem, ő pedig felbátorodva az orrom alá döngetett egy sort.
A gíroszokat a bárány- és marhasültek követték különböző salátákkal. A szakácsok kihoztak néhány szőlőindás díszítésű nyársforgató szerkezetet, hogy az élmény még teljesebb legyen. Fáradtságomban azt képzeltem, én vagyok az egyik bárány a nyárson, ám nem sokáig foroghattam gondolatban, Aksa vékony, csontos kezével rávágott a vállamra, haladj, Héra, tátognak a vendégek!
Halrajok a tányérokon, grillezett, panírozott formában, pikáns kardhalsteak, lazac panírszószban és salátával, rombuszhal bazsalikommal, paradicsommal, apróhalak kisütve, tengeri márna, szardínia, makréla, sztavrida, aranykeszeg, tengeri keszeg, vörös durbincs... Miközben soroltam az egyik parókás öregúrnak a halneveket, váratlanul félbeszakított, ez az egész fölösleges pazarlás, itt járunk a Földközi-tengeren, Afrika közelében, ahol rengeteg az éhező, a nyomorgó, egymás után lobbannak fel a forradalmak, a háborúk, mindenfelé menekültek, Görögországban válság van, sokan utcára kerültek, mi meg dőzsölünk!!!, zsörtölődött. Egyetértően bólogattam, mire a vén róka felnyerített, majd odafordult a nagydarab, hasonszőrű barátjához. Én nyertem, tartozol egy ezressel!, kiáltotta vidáman. Hogy én milyen zöldfülű vagyok, mondtam nekik nevetgélve, majd elszáguldottam a megrendelt vörösborukért, az üveg Nousáért a konyhába. Amikor visszasuhantam, a barátja nehezen akarta kifizetni a fogadást, és nem tartotta olyan szórakoztatónak a játékot. Undorító vagy!, vágta a másik fejéhez, majd szalvétával törölgette az izzadt homlokát. Előbb-utóbb mind lógni fogunk, morogta két falat közt. Amaz pedig hahotázva hátba vágta, ugyan már, mit hisztizel, nézz már erre a pincérre, jobban élvezi a melót, mint mi a zabálást! Még felháborodni sem volt időm, nem is lett volna értelme, a helyzetemen semmit sem változtatott volna, sőt, kirúgással hálálták volna meg az erkölcsi prédikációmat. Jött is a következő turnus a sokféle kagylóval, rákkal, grillezett polippal, tintahallal, különböző mártások, saláták kíséretében. Ezt is rutinosan belapátolták, legfeljebb itt-ott egy-egy fújtatás, nyögdécselés díszítette az ütemes rágcsálás, csámcsogás vezérmotívumait.
Az egyik idős asszony valami countrydalra fakadt, amikor megérkezett a desszerthadsereg: citromos sütemények, tejkrémes édesség, tulumba, fitoura, fügés-diós édesség fagyival, galactobureko, a melomakarona mézes sütemény, pisztáciás baklava, tejespite, loukuomades, golyó alakú fánkok, különböző színű halvás tányérok. Egy nyolc év körüli kislány kisvillával a szájában belealudt a falásba, szülei jót kacagtak rajta, több fotót, szelfit is készítettek az alvó Csipkerózsikájukkal. Kérésükre néhány képet én készítettem a családjukról, illetve velem, vagyis Hérával is külön-külön lefényképezkedtek. Bekerültem a zabálós útirajzuk albumába. Szerencsére nem küldtek a képből.
Egyre kevésbé gyötört az éhség, úgy cselekedtem, mint egy robot, a kezdeti gyomorkorgásból semmi sem maradt, lecsillapodtak a nyáladzó ízlelőbimbóim. A desszertnyalánkságok közepette egy magyar kamasz fiú magához hívatott:
Enough is enough, I want bacon pizza right now!, parancsolt ellentmondást nem tűrően. Azt hittem, a mézes süteményekbe döngölöm a baseballsapkás fejét, ehelyett biztosítottam afelől, hogy tíz perc múlva meg is érkezik a pizza. Így is volt, a szakácsok már meg sem lepődtek, hozzászoktak néhány vendég elemi igénytelenségéhez. A magyar fiú széles mosollyal fogadta a pizzáját, bőségesen leöntötte ketchuppal. Onnan tudtam meg, hogy magyar családról van szó, hogy a szülők evés közben egymás között magyarul politizáltak. Be nem állt a kereplőjük, csak úgy köpködték a morzsás, zsíros szavakat a szájukból. Jobbnak is láttam, ha inkább angolul tárgyalunk, nehogy a végén még minden apróságért rángassanak. Ilyenkor áldottam a protokollt, hogy a személyzet nem kerülhet bensőségesebb kapcsolatba a vendégekkel.
Ugyanakkor nem minden honfitársam idegesített ennyire. Az „Antique Party”-n az egyik vendég valahogy megtudta, hogy én is magyar vagyok, bizalmasan odajött hozzám, bemutatkozott, Pozsár Illés, megkínált az első osztályú Mavrodafni borával. Vissza kellett utasítanom, mondván, hogy tilos szolgálati idő alatt bárminemű ital, főleg a vendégektől nem fogadhatok el semmit. A középkorú férfi megértően nézett rám, gyorsan a zsebembe nyomott száz dollárt, hogy senki se lássa. Sztárügyvéd Amerikában, celebeknek is dolgozik, rengeteg a pénze, mire is költené, hát megpróbálta ezt a hajóutat. Szereti Magyarországot, többet is ki lehetne hozni belőle, ám nincs kivel... Nem tudtam sajnos végighallgatni, rohannom kellett a kávékért. Kaptam tőle egy névjegykártyát.
Az ördög ügyvédje, mondta mosolyogva Pocok. Szeretettel szolgáld ki, hátha busásan díjazza!
Jó arc!, válaszoltam kutyafuttában, közben beleütközöm egy kollégába, aki Hermész-jelmezben loholt a konyha felé. Kezemből majdnem kiesett a két óriási tálca a kávés rendeléssel.
Valaki frappét kért, más görög kávét, eszpresszót, filteres kávét, kapucsínót. „Nem cukorral kérem, mondtam már százszor!”, „Én meg három kockacukorral!”, „Mi ez, fehér cukor, panaszt fogok tenni, többször jeleztem, hogy kizárólag nádcukorral vagyok hajlandó kávét inni!”, röpködtek a fülemben a követelések, parancsok. A magyar ügyvéd barátom legyintett, ne foglalkozz a sok hülyével, egyik füleden be, a másikon ki.
Közben megérkeztek a gladiátorjelmezekbe bújt olasz animátorok. A teremben mindenki elcsendesedett, lélegzet-visszafojtva figyelték az entertainment team újabb kis előadását. A konyhában felhangosították a Gladiátor filmzenét. A pincérek lekapcsolták a villanyt, két fehér tógába bújt animátor magasba emelt fáklyával világított a teremben. Egy kisfiú az első sorban elsírta magát, amikor Spartacus szigorúan rátekintett. Közben a sánta Claudius rátámadt a buzogányával, Spartacus viszont egy mozdulattal kirántotta a kezéből a fegyvert. A közönség lelkesen tapsolt. Kétoldalt a fekete Párduc és a vörös göncökben rikító Rufus támadott Spartacusra, ám kisebb küzdelem után ők is a padlóra kerültek. A közönség egyre inkább belelovalta magát, a vén elhízott mamák és taták mintha húsz évet fiatalodtak volna, úgy szurkoltak. Még, még, kiáltozták különböző nyelveken, és meg is kapták az újabb vérengzést: Glaucus szigonnyal rontott Spartacusra, fel is sértette a bal combját, a kifröccsent vérre Wow! Lol! More! Tuttora! felkiáltások, sikolyok szikráztak föl. Előtört Repax az acélsodronyával, nyolcas köröket rajzolt vele a levegőbe, hatalmas taps. Spartacus nem teketóriázott, hiába horzsolta sebesre a bőrét az acélsodrony, ráugrott a nála fél fejjel nagyobb Repaxra, letépte a fejéről a kecskeszarvas sisakját. Ám ekkor hátulról hálót dobtak rájuk, Spartacus úgy vergődött alatta Repaxszal, mint egy partra vetett cápa. A háló gazdája, a medvetermetű Ursus a közönség felé fordult, magasba emelte hatalmas karjait, a közönség ijedten, némán figyelte. Ursus intett, tapsot kér. A közönség szolgaian tapsolt neki, imádták, legyőzte a legerősebbeket. Ursus, Ursus, ursus!, zengett kórusban a terem. Az óriási gladiátor fölvette a padlóról a nagy szigonyt, a két vergődő test fölé emelte, a közönségtől várta a döntést. A felfelé mutatott hüvelykujj szabadulást jelentett, a lefelé tartott pedig örök kárhozatra ítélte a veszteseket. A közönség egyöntetűen üvöltötte teli tüdővel: Death! Tod! Death! Death! Muerte! Cмерть! Death! Ursus Spartacus torkának szegezte éles szigonyát, a közönségre nézett, bosszú, bosszú, bosszú, villant a szemekben, ám ekkor egy sikoly félbeszakította a finálét. A hátsó sorban egy idős nénike felsőtestével a félig elfogyasztott desszertromok közé zuhant az asztalra. Végül a hajó hullaházában kötött ki. Szívroham. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy szerencsére. Szerencsére, mert ezzel vége lesz a bulinak. És hogy a baleset ellenére jó értékelést kapunk a véleménykártyánkon, és zsíros borravalót, mégiscsak elsőrangú szórakozást nyújtottunk.
Tévedtem: show must go on. Felkapcsoltuk a villanyokat, az entertainment team pedig felkínálta, hogy a kedves vendégek együtt fényképezkedhessenek a gladiátorokkal. A leghosszabb sorok Ursus és Spartacus előtt álltak, a gyerekek leginkább a félelmetes, kecskeszarvas sisakot hordó Repax és a vörös Rufus előtt tolongtak. Mi pedig, az istenverte istenek, felszolgáltuk az újabb italokat, és előkészítettük a terepet a szirtákis mulatsághoz. A hangszórókból a Zorba, a görög filmzenéje szólt, az egyik animátor tanította a csetlő-botló utasoknak a görög táncot. Fokozatosan, ismétlődő körökkel gyorsult föl a buzukis zene, az urak, hölgyek pedig egymásba kapaszkodva ügyetlenkedték végig a műsort. Lassan azonban kidőltek. Ahogyan fokozatosan elszállingóztak a vendégek, a Gyomor elhagyatott csatatérre hasonlított. Hajnali egykor pedig végre az utolsó nyalakodó fiatal pár is lelépett. Az isteneknek azonban továbbra is talpon kellett maradniuk. Levettem a koturnusomat, mezítláb dolgoztam tovább. A takarítás valami torz színházi előadásra emlékeztetett: pusztán a jelmezbe öltözött színészeket látni, közönség sehol.
Itt-ott iszonyatosan büdös, tarkálló hányásfoltokra bukkantunk az asztalok és székek alatt. Ráadásul külön őrök felügyelték a folyamatot, és ahol kis foltot láttak, újracsiszoltatták velünk az egészet.
C’est la vie, kacsintott rám az öt nyelven beszélő ukrán kolléganő, Ulyana, majd felhúzta a fehér gumikesztyűt, letérdelt, és fényesre sikálta az elcsúfított járólapokat, asztal- és széklábakat.
Miután fényesre glancoltuk az étterem utolsó porcikáját is, a „side job” részeként elő kellett készíteni az éjféli büfét, tisztára mostuk a ketchupos üvegeket, a szennyes terítőket pedig a harmadik emeleti mosodába szállítottuk. Utána baktattunk csak le vacsorázni a személyzeti bárba, ahol a görög lakomához képest jóval egyszerűbb svédasztal várt minket. Szergej széles vigyorral jelent meg, lenyúlt egy adag muszakát tányérostól a vendégek maradékából, úgy vetette rá magát, mint egy pirája, másodpercek alatt végzett vele. Az állásával játszott. Belevaló srác. Túlélő fajták voltunk, az ösztönös cselekvésben bíztunk, és sohasem piszkáltuk egymást hazánk botrányos politikája miatt.
Szergej megnyalta a tíz ujját, majd rázendített egy muszka dalra:
Дадут капусты мне с водою –
И ем, так за ушми трещит.
Meg sem számoltuk a borravalót, Pocokkal úgy zuhantunk hajnali háromkor az ágyunkba. Amikor fél hatkor ébresztett a csörgőóra, abban sem voltam biztos, aludtam-e egyáltalán.
Vissza a tetejére