Akali; Az Ave Mariát kattogó konvektor
AKALI
Ábrahámhegyen szállt fel a hajnali öt ötvenes vonatra, amely minden kis településen megállt a part mentén. Kis piros szerelvény volt, két kocsival, amelyek megdőltek a kanyarokban, mintha csak le akarnának billenni a sínekről. Komótosan csattogtak a kerekek állomástól állomásig, s a kalauz hol előre szállt fel, hol hátra, mert a két kocsi között nem lehetett közlekedni.
Hátradőlt, az ablakon át a Balatont nézte, az üres strandokat, a szemben felkelő nap fényeit a vízen és a víz felett. Párás volt a levegő, magát a napot még vastag felhőréteg takarta. A Balaton felszínét éppen csak fodrozta a szél, és zölden ragyogott, áttetsző zölden; olyan színe volt, mint amilyen a régi, vastag szódásüvegnek az ábrahámhegyi nyaraló kicsiny, lepukkant konyhájában.
Balatonakali-Dörgicse megállónál szállt le, itt egy másik vonatra kellett átülnie. A táskáját odahúzta az egyik, peron közepén álló kék-fehér padhoz, és leült rá, szemben a tóval, amit a fák koronái félig eltakartak előle. Várt. Mivel az indulás előtt csak a kávéját itta meg, és éhes volt már, elővette az elcsomagolt szendvicset. Félig kibontotta a szalvétából, de közben elrévedt, a tekintete elkalandozott, a keze megállt. Előtte a sínek túloldalán, a vasútállomás rozsdás drótkerítésén túl a gyalogúton egy nő sétált el. A lábán futócipő volt, a kezében egy félliteres vizes palackot tartott.
A kis piros vonat eddig a pillanatig várt, a kalauz intett a mozdonyvezetőnek, majd felszállt a szerelvényre, amely elindult nyugat felé tovább a síneken, és elhalkulva beleveszett a reggelbe.
Az állomás épületét fecskék ostromolták, körbe-körbe repkedtek a tető alatt. A csivitelésük betöltötte a peront.
Rápillantott a szendvicsére: két szelet sonka volt benne, egy szelet sajttal és vékonyra vágott fehérretek-szeletkékkel. Még jobban visszahajtotta a szalvétát és aztán beleharapott, a retek lágyan roppant a foga alatt. Csomagolt magának egy főtt tojást is, s most benyúlt azért is a táskájába. Elővette, de még nem törte fel, csak tartotta a kezében, így harapott bele másodjára a szendvicsébe.
Egy légy megtalálta. Körbezümmögte tojástartó kezét. Apró, tavaszi bogárka volt, lassú, így amikor leszállt a kézfejére, könnyedén agyonnyomta, majd lesöpörte a földre.
Szemben a futócipős lány időközben tovább haladt, és lefordult az útról. Lesétált a Balaton-partra, a bokrok takarásában letette a vizét a fűbe, majd belegyalogolt a vízbe, úgy, ahogy volt, cipőstől, ruhástól.
Ő, míg a vonatra várt, megette a szendvicset és a tojást, bámulta az ég és a víz szeletét, az aprócska, békés hullámokat. A fecskék fecsegtek, hol jobbra villantak, hol balra, és látszólag sose szálltak le.
Összegyűrte a szalvétát, felállt, elballagott a szemetesig, és beledobta. Aztán visszasétált a kék-fehér padhoz, leült rá. Elővette a szendvicset a táskájából, és elkezdte kicsomagolni. Elkalandozott a tekintete, kikapcsolt az agya. Előtte a sínek túloldalán, a vasútállomás rozsdás drótkerítésén túl a gyalogúton egy nő sétált el. A lábán futócipő volt, a kezében egy félliteres vizes palackot tartott. Mögüle kigördült a szerelvény, s ő belekezdett a szendvicsébe. Eszébe jutott a főtt tojás, elővette azt is. Megkörnyékezte egy légy, mindig is utálta a legyeket, s amikor látta, milyen lassú, agyonnyomta, és a földre söpörte.
Amikor elfogyott a szendvicse, kidobta a szalvétát, és visszatért a kék-fehér padhoz. Leült, elővette a szendvicsét a táskájából. Csak a kávéját itta meg indulás előtt, éhes volt. Félig kicsomagolta a szendvicset, de megállt a keze a mozdulatsor közben, s a tekintete a távolba révedt. Előtte a sínek túloldalán, a vasútállomás rozsdás drótkerítésén túl a gyalogúton egy nő sétált el. A lábán futócipő volt, a kezében egy félliteres vizes palackot tartott. Mögötte a kalauz intett, felszállt az első szerelvénybe, és a vonat kicsattogott az állomásról.
A fecskék egymást kerülgetve végtelen hurokban rótták köreiket, s közben csak csiviteltek, csiviteltek, csiviteltek…
Ő pedig evett tovább ezen a végtelen reggelen a következő vonatra várva.
AZ AVE MARIÁT KATTOGÓ KONVEKTOR
November közepén a hetedik kerület egy eldugott, régi bérházában, annak is a legfelső fölötti emeletén, a beépített tetőtér sarkában egy ócska konvektor felfűtés közben elkattogta Franz Schubert Ave Mariáját. Miután felmelegítette az őszi esőzések alatt lehűlt szobát, és a falak viaszos dermedtsége feloldódott, a tűztér egy halk pukkanással elcsendesedett s elsötétedett, csak az őrláng apró fénye lobogott magányosan tovább. Ám a kicsit csálé, kopottas konvektor kihűlés közben is folytatta a kattogást.
A tetőtérben lakó idős hölgy felismerte a dalt; hallotta hosszú élete során nemegyszer, kis vidéki kórusoktól és híres operaénekesektől egyaránt. Szerette az Ave Mariát, így hát lekapcsolta a tévét, főzött egy forró, illatos teát, majd leült a konvektor mellé. A recsegő kattogás, a csövek mély sóhajtása, lélegzetvételei betöltötték a kis lakást. Nemsokára átjött a szomszéd a szokásos esti csevejre, de a beszélgetésből áhítatos hallgatás lett egy kancsó jázmintea felett.
Ez a szomszéd másnap hírét vitte a konvektor dalolásának, aminek hamarosan csodájára jártak az emberek a házból. Ki egy kis pogácsát hozott, ki virágot, más egy könyvet… de a végén mind rájöttek, nem kell különösebb indok a látogatáshoz. Az Ave Mariát kattogó konvektor híre egyre terjedt; érkeztek hallgatók előbb az utcából, majd a kerületből, aztán Budapest különböző pontjairól és a környező falvakból; leültek a rojtos szélű szőnyegekre, és tekintetüket a konvektorra szegezve hallgatták a csodálatos és furcsa zajokat.
A konvektor pedig fűtött és hűlt, fűtött és hűlt, s mindeközben egy másodpercre sem hagyta abba a dalolást. Néhány nappal később egy ócska ballonkabátban, kicsit gyűrött nadrágban és egy fényes, barna marhabőr cipőben, valódi énjét rejtve megjelent egy püspök. Eljátszotta, hogy rázza a hideg, és egészen közel telepedett le a konvektorhoz. Kis híján teljesen ráhajtotta a fülét a tetejére, mintha úgy jobban hallaná a dalt. Aztán amikor senki nem látta, gyors mozdulattal megáldotta a fűtőtestet, és elhatározta, hogy értesíti a csodáról a Szentszéket.
A konvektor feletti ablak egy málló vakolatú tűzfalra nézett, ahol ezekben a napokban furcsa, ázott folt kerekedett ki. Egy, aztán még egy, két tekintet, orr, száj – egyesek szerint Krisztus arca. Lehetett volna bárki más is, akinek hosszú haja és szakálla van, de az Ave Mariához Krisztus illett igazán, így mindenki természetesnek vette, hogy ő az.
Krisztus pedig egyenesen benézett az ablakon, bámulta az Ave Mariát hallgató közönséget, és mintha mosolygott volna. Egy látogató a hideg ellenére kinyitotta az ablakot, hogy a dal kihallatsszon az utcára, és a lakásban lakó öreg hölgy, ha nagyon fázott, akkor is csak behajtotta az üvegtáblákat, ám többé nem csukta be; úgy vélte, a szakállas, derűs tekintetű alaknak a falon, de még a járókelőknek is boldogságot okoz ezzel. Aztán egyszer csak a kattogás elhallgatott, mert a hónapok óta nem fizetett gázdíj olyan méretű tartozássá halmozódott fel, hogy a Főgáz kikapcsolta a szolgáltatást. A tűztér végleg kialudt, sőt eltűnt az őrláng erőtlen fénye is, a konvektor pedig teljesen kihűlt: végül már csak kis rendszertelen, erőtlen pattogásra tellett tőle.
November végén megérkezett a tél első hulláma, és egy gyors havas eső lemosta Krisztust a falról. Mire a pápai követ bekopogtatott a legfölső fölötti emelet e kis lakásába, hogy megnézze és meghallgassa a csodát, a nappaliban már hideg volt, és mélységesen mély csend uralkodott. Az ablakon kipillantva pedig csupán egy kivert, lucskos fekete kutya volt látható, amint a tűzfal tövében ácsorog, majd rezignáltan levizeli az épület sarkát, és elszalad.
A gázt azóta visszakapcsolták, a konvektor azonban soha többet nem énekelt.
Ám a jázmintea illata, amikor betölti a lakást, mindannyiszor visszaidézi az Ave Maria dallamát. Igaz, ezt csak az idős hölgy hallja, senki más.
Vissza a tetejére