Egy csipet sóval
MINDENKI FEHÉRE
Ma leverték Fehér Lajos márványtábláját. Fehér Lajos festő volt, és huszonöt évig lakott a házunkban, a második emeleten. Az ötvenes években lett felkapott művész, előszeretettel festett igavonó állatokat, egy műkritikusa szerint soha senki nem volt képes úgy vászonra vinni a szántásban küszködő ökör megingathatatlan kitartását, mélységes elkötelezettségét, mindent legyőző akaratát és földöntúli erejét, mint Fehér Lajos. A hatvanas évek derekán Kossuth-díjjal tüntették ki. Miután a felesége meghalt, egyedül élt, és képei komorakká váltak: a tarlón elhagyatottan járkáló varjakat festett leginkább. Egyszer voltam nála, úgy emlékszem, hetvennyolcban, a halála előtt pár héttel. Körbevezetett a lakásában, és megmutatta még el nem adott festményeit.
– Értem én, hogy változik a világ, mozdonyt, villamost, repülőt kellene festeni – mondta. – De az ecsetem… az ecsetem nem hajlik.
Nyolcvannyolcban, halála tizedik évfordulóján kapta meg az emléktáblát. Kis ünnepség volt, márvány, koszorú, rövid beszéd, amit a házban lakók szórványos tapsa kísért. Fehér Lajos, kerületünk feledhetetlen alkotója.
Egy suhanc verte le a táblát, lényegében két ütéssel. A tábla eltörött, és lepottyant a földre.
– Black Lives Matter – kiabálta a suhanc, majd a kalapácsot eldobva elszaladt.
Én láttam egyedül, de öreg vagyok már utánaszaladni. Hadd menjen. Miután eltűnt a sarkon, felvettem a kalapácsot, megnéztem. Made in China. Hazavittem. Szöget beverni ez is jó lesz.
EGY SZELET TORTA
A Hochner cukrászda harmincnégyben nyílt az Apponyi Albert tér nyugati oldalán, szemben a Klebelsberg Kunóról frissen elnevezett elemivel. Hochner Pista bácsi volt a tulaj, és mivel az öreg már a nagy háború előtt híres cukrászmester volt, hát gyorsan kialakult a vendégköre: a város polgáriasult fele legalább havonta egyszer benézett hozzá. Állandó vendég lett a kis Tóni is, aki mindig megkapta pénteken a maga egy pengőjét, és azt becsületes rendszerességgel Oroszi-tortára váltotta át. Aztán jött a háború, és a cukrászda bezárt. A háborúban az Apponyi teret szétlőtték, ám a cukrászda épülete csodálatos módon megúszta pár golyónyommal. Még az öreg Hochner, aki valamiképpen elkerülte a kitelepítéseket, nyitotta meg negyvenhatban újra, de egy évvel később elvették tőle, és át is nevezték Kisvirágra. Az üzleti engedélyen is így szerepelt már: Kisvirág cukrászda, Népköztársaság tér 3. Szemben a Ságvári Endre Általános Iskolával.
Egy Szigeti Kálmán nevű cukrász vitte a következő években, évtizedekben, és bár Hochner Pista bácsi dolgozott hátul a műhelyben, a sütemények íze mintha kicsit más lett volna. Talán az öreg felejtette el a receptúra összetevőit, talán a finomliszt volt más. Tóni, immár mint fiatal magyartanár, még visszaszokott a cukrászdába, forintot hozott, s nem bánta, ha nem a régi ízeket kapja az orosz krémtortával, mert a nyelvén mindig a régi Oroszi-torta ízét érezte. Aztán az idők kikoptatták az öreg Hochnert és Szigetit, jött az ÁFÉSZ, majd a magánosítás, és kilencven után a cukrászdát visszanevezték Hochnerre. Ott, a Köztársaság téren. Ekkor történt meg, hogy a rendszerváltás nagy lendületében az új tulaj, bizonyos Bántelki Dénes, az orosz krémtortát átnevezte rajnai szeletnek. Tóni bácsi ezen morgott egy keveset, de mivel a régi krém ízét még mindig, minden egyes alkalommal képes volt felidézni a sütemény, úgy gondolta, kit érdekel, hogy hívják. Öregkori diabétesz ide vagy oda: heti egy tortaszelet még a nyugdíjazása után is belefért. Hetven fölött rászokott a feketére is: egy torta, egy fekete. Már nem árthat nekem, mondogatta.
A Hochner teraszáról nézte végig a tér új névadójának, Wass Albertnek a szoboravatóját, és az iskola homlokzatán lévő tábla kicserélését: Ságvári Endréről Nagy Lászlóra. Túlélte Bántelkit is, és lekezelt a Hochner család leszármazottjával, Hochner Évával; valójában az ő férje vette át a cukrászdát, és javította ki a névtáblát Hochner–Laagra. Erről egy versike meg egy kis dal is született. Tóni bácsi cseppet sem bánta a táblahosszabbítást, mert a sütemény olyan lett, mint hajdanán: talán előkerült a régi recepteskönyv. Vagy importlisztet használtak.
Egy nap azonban azzal ült le melléje Hochner Éva, hogy ne kérje olyan hangosan a feketét a cukrászdában, mert kínos pillanatokat szerezhet nekik. A kilencvenöt éves Tóni bácsi merőn nézte a kis hölgyet.
– Hochner, Hochner meg a Laag – ingatta a fejét aztán. – Ezt hozta az új kor. Most már a köznevektől is fosunk! – Ezt követően felállt, kiment, és nem látták többet a cukrászdának még a környékén sem.
REMEK ÁLLÁS
Dr. S. K.-nak remek állása volt a fővárosi közterület-felügyeletnél: a szobrokat tisztogatta. Kifejezetten szerette a feladatot: ősszel és télen nem sok munkát adott, tavasszal és nyáron pedig kint dolgozhatott a szabadban. Dr. S. K. szerette Budapestet, a forgatagot, a tereket és utcákat, házait és emlékműveit, nem volt neki teher egy irodalomtanári és amerikanista diplomával meg egy nyelvészeti doktorátussal szobrokat tisztogatni. Sőt, kifejezetten élvezte a munkáját: beszélt közben a bronz- vagy éppen kőalakokhoz, mesélt nekik a napi ügyekről, újdonságokról, megosztotta véleményét a világról, és élvezte, hogy hol rezzenéstelen arccal tűrik kritikai észrevételeit, hol pedig mintha mondani akarnának valamit, de visszanyelik. Érdekes volt látni, ahogy a fényviszonyok, a nap beesési szöge, a színek és az árnyékok játéka folytán egy-egy szobor arca megváltozik. Olyankor ki-ki szigorúbban, más megengedően, megint mások kérdőn néztek: ott ült a vonásaik között, hogy „csakugyan, mit nem mondasz, kedves K.? Ez történt? Errefelé halad a világ? Nahát, ez a huszonegyedik század!”.
De hát, kedves K., doktorid van, és galambszart vakarsz szobrokról?, kérdezték ugyanekkor az ismerősei. Nincs semmi baj, felelte, a szobrok a barátaim, legalábbis nagyrészt, és megérdemlik, hogy tiszta legyen az arcuk és az öltözékük, aztán meg ők meghallgatnak. Sok mindent el tudok nekik mondani, és ha hiszitek, ha nem, segítenek feldolgozni a hétköznapok feszültségét. Cserébe pedig nem kérnek semmit, sőt, holnap is fognak találkozni velem. A szobraim nem sértődős fajták.
Aztán a választások után néhány hónappal a szobrokat mintegy varázsütésre lecserélték. Maradt néhány öreg költő, de a többiek, régi harcostársak, államférfiak, írók átadták helyüket vagy éppen talapzatukat másnak. Új arcok jöttek, komorabbak és magasztosabbak, mint eltűnt elődeik.
Dr. S. K. hetekig nem szólt hozzájuk. Fogalma sem volt, hányadán áll velük. Némán végezte a munkáját, és talán még alaposabban is, mint a régi kuncsaftoknál, hiszen azok jóval elnézőbbek voltak vele. Az újaknál nem szeretett volna kis hibát sem véteni, inkább rájuk szánt még némi pluszidőt, nem számított, ha a tisztítás lassabban ment.
Aztán az egyik alkalommal, amikor beborult az ég, és amolyan furán sárgásbarnás színük lett a felhőknek alkonyatkor a város felett, akkor egy hajdani miniszterelnök tekintete előtt dr. S. K. úgy érezte, ideje tisztázni a viszonyokat.
– Miniszterelnök úr – mondta a bronzalak szemébe. – Nekem teljesen mindegy, kinek a füle mögül mosom le a galambszart. A miniszterelnök elnézett a távolba, majd amikor elhajtott előtte egy felkapcsolt reflektorú autó, mintha felébredt volna merengéséből, a szemöldöke a magasba szaladt. Talán arra gondolt: „Eh, maga az én ízlésemnek kicsit szókimondó, kedves K., de ez valószínűleg a huszonegyedik század hibája. Ezek az új idők tényleg megdöbbentőek!” Ám visszanyelte a véleményét, és csendben maradt.
A NAGYANYÁM KEGYETLENSÉGE
A nagyanyám kilencven, de még ebben a korban sem tiszteli az életet. A család születésnapi ebédet szervezett neki, megbeszéltük, ki mit hoz, mert mégsem várhatjuk egy ilyen idős embertől, hogy tizenötünkre – gyerekek, unokák, dédunokák – süssön-főzzön. A mama elfogadta a felajánlásokat, ám ahhoz ragaszkodott, hogy ő készítse el a húslevest. Egy csetkonferencián megbeszéltük, hogy hagyjuk a mamát húslevest főzni. Egy leves kilencvenévesen is könnyedén abszolválható.
Én vállaltam, hogy aznap korábban érkezem, hátha szükség van a segítségemre. Hajnalban keltem, egy gyors, megmikrózott kávé után beültem a Toyotámba, és kigurultam a mamához falura.
Hátul a kertben, a sufni mellett van egy kis baromfiudvara. Öt csirke és egy kakas kapirgál benne. A mama magot szórt a tyúkok elé, majd amikor azok mit sem sejtve enni kezdtek, egyet elkapott, és kivitte a kertbe a szilvafa alá. Oda már be volt készítve az élesre fent kés. A mama egyetlen, határozott mozdulattal elvágta a csirke nyakát, majd erősen tartotta, hogy a vergődő állat vére ne fröcsögjön szerteszét.
Fogalmam sem volt, hogy honnan van ebben a kis, töpörödött öregasszonyban ennyi erő.
Megdöbbentem a kegyetlenségén. A csirke vergődött, kivérzett, megdöglött. A mama egy szó nélkül, egy könnycsepp nélkül leforrázta, és nekiállt megkopasztani.
A leforrázott csirkének szörnyű szaga van. Ültünk a sufni előtt a diófa árnyékában, a mama keze sűrűn járt, dolgozott, én pedig elképedve figyeltem a csaknem évszázados rutint, amivel dolgozik. Kilencvenéves, egy letűnt idő gyermeke. Amikor a kegyetlenség és az igazságtalanság a világ része volt. Háborúk végeláthatatlan sora, forradalmak és ellenforradalmak, ideológiák és ellenideológiák. Megbújt a nácik elől, lemenekült a pincébe bombázások alatt, megpróbálta elkerülni az oroszokat, meghajolt a kommunistáknak, és igyekezett belesimulni a huszadik század embertelen világába. Mi azért dolgozunk, hogy mindez eltűnjön, a világ jobb hely legyen. Húst a boltban veszünk, nem ölünk az ebédünkért.
Elővettem a mobilom, és lefényképeztem. Arra fog emlékeztetni, hogy honnan jöttünk, és segít majd rájönnöm, hová tartunk. Egy jobb jövőbe. Áldott légy, falusi csirke, köszönjük, mama.
HÁROM KÍVÁNSÁG
Jolánka néni, aki a koromhidegkúti, Mária Valériáról elnevezett idősek otthonának lakója volt, százéves lett. Ritkaság ma az ilyen magas kor, kiváltképpen az idősek otthonában, ezért nem csupán a polgármester tette tiszteletét Jolánka néninél, hanem a kerületi televízió is. A húszas évei közepén járó, virágmintás sárga szoknyácskát és kis blézert viselő riporterlány fel is tette Jolánka néninek a kérdését.
– Jolánka néni! Ha így százévesen lehetne három kívánsága, mit kívánna?
– Jaj, kedveském – válaszolta a néni reszketeg hangon, nagy szünetekkel –, hosszú életem volt. Válságban nőttem fel, aztán háború jött, majd a komenisták és a forradalom. Nehezen éltünk meg, Pistámmal, nyögtük az igát, sokszor volt élhetetlen a helyzet. Aztán mindent elvesztettünk, és én már nem is akartam küzdeni. Ha kívánhatnék, akkor azt mondanám, én már csak meg akarok halni.
A riporterlány bólintott, mosolygott, és visszahúzta maga elé a mikrofont.
– Értem. És kedves Jolánka néni, mondja csak, mi lenne a második kívánsága?
Vissza a tetejére