Mese az őserdei hintáról és a mélytengeri javszerről

Telef-

onált az elef-

ánt. Feltárcsázta az óce-

ánt. „Erdei termék-

javító?

Halló!”

„Halló! -

búgta egy szép mélytengeri

kagyló. -

Házon

kívül van csupasz csiga

barátom.

Csíkja

nyáladzik még, ahogy itt

elhúzta.

Üze-

netrögzítő üze-

mel minálunk. Mondja:

beveszi a

spongya!”

„Mondom!

- trombitált az elefánt

a dombon -:

Pana-

szos levelet írok, mint a

panda,

hogyha nem cserélik ki a hinta

liánjait vastagabbra, mert a

csajom

alatt tegnap leszakadt egy halom

függőágynak

függőhídnak,

avagy talán

csapóhídnak

vadcsapdának

légycsapónak

csapd-le-csacsi lecsapónak

szerkesztett

szerkezet...

és ez az én bajom!”

„Nahát!

- tüsszentette el messziről

magát

a felelésség alól kisikló

sikló. -

Baját

orvosolnunk nem nekünk kell.

Tehát

sirá-

mai inkább a sirá-

lyok hatáskörébe tartoznak,

de már

mai fogadóórá-

jok lejár.”

„Akkor

ki segíthet? A tévé? Vagy a rád-

ió?

Netán egy külföldi barát?”

- síró

hangon kérdé az elefánt.

„Bátor

kérdésfelvetést vártunk

magától.

Egész-

séges türelmetlensége egész-

ében helyeslésre

talál nálunk. Jelen

évben mégis megértését

kérjük. Elem-

es távcsövén át láthathatja,

hogy hozzánk is begyűrűztek...

Hazánk

sem vonhatja ki egész-

en magát. Téren

s időn kívül nem állhatunk. Így a

panaszában megnevezett

őserdei játszótéren

a hagyományos módszerű

és elavult technikájú

leányok...

helyesbítek: liánok

fonaterősítésével

nem tudunk most

foglalkozni.

Mondja:

nem elég, hogy működik a

kicsöng-becsöng, kapcsol, kattog,

nem süket a telefonja?!”

Magába szállt

és többé nem telef-

onált

az elef-

ánt.

Szépen felnőtt hinta nélkül,

hisz oly nagy már a fejlődés:

van iskola

tinta nélkül!

Mese a vendéglőről és a vendég lóról

Vendéglőben

így szólt a ló:

„Kérek szépen egy pikoló

sört.”

Közelében legeltében

felmordult a teve:

„Megszomjazott? Márpedig azt

soha, uram, meg ne tegye.

Mert monopólhelyzetben van

pusztánkon a csárda -

szódát nem tart, csak pálinkát,

gyerekeknek kövidinkát,

autósoknak röviditalt

szolgál csak fel, és ez nem is

lesz másképpen, míg nem pottyan

le az égből, pont mellé egy

araráti bárka.”

Nagyot kottyant

ekkor az ég. S mire fejük

felemelék:

ugyan mit lát az ámuló

teve s a ló?

A sívó nagy pusztaságra,

a rívó nagy rónaságra

mennydörgéssel ereszkede,

aztán nyögve megnyekkene

a szikesen, a laposon

egy nagy hajó -

hű, csodajó!

Vígan lengeti meg lábán

teve s a ló.

Habár nem étterem, csak egy talponálló -

nem Gundel, nem Hilton,

nem Fórum, nem Hyatt,

mégis jókat evett

ott a teve s a ló,

és a borravaló

sem volt irtóztató

állati sok(k).

És ez így ment... három napig.

Hisz addig tart minden csoda.

Aztán a tartályból kifogyott a jég.

Aztán a hordóból kifogyott a sör.

Aztán nem volt zacskó, mibe fejni tejet.

Aztán nem volt kupa, mert bár ón: eltörött.

Aztán Noé már csak aludt.

A lányai is részegek.

A szomszéd csárdabérlővel

szűrik össze ők a levet.

A ló búsan legelészik.

A teve is pesszimista.

És az Úr, ha néha lenéz

ráfok Urnak városából,

csóválhatja szegény fejét -

na lám:

Noé!

(Naná.)