(regényrészlet)

1991. augusztus 19., hétfő

Megint az óránkénti rádióhallgatások.

A Szabad Európára is rácsavarok. Der Österreichische Rundfunk sagt Nachricten. Köln, Deutsche Welle.

Három vagy négy évvel ezelőtt, egy este Balatonfüreden, emlékszem, hogy elkeseredve forgattam a rádió gombját. Egyszer csak megszólalt egy jól ismert hang: „Itt London. A mikrofonnál Neményi Ninon.” Olyan volt, mint egy baráti üzenet az éteren át.

Füreden vagyok megint. Londont nem találom.

Moszkvában új palotaforradalom történt, a szokásos bizánci mód. Azt sem lehet tudni, Gorbacsov él-e még.

1991. augusztus 20., kedd

Mindig hétvégén történnek a puccsok.

Az a nap jár az eszemben, amelyen Hruscsovot váltották le: 1964. október 14-e.

Nyilvánvaló volt, hogy az összeesküvők - a színtelen-szagtalan Brezsnyevvel az élükön (szovjet politikusról csak akkor lehet megtudni, micsodás, mihelyt hatalmon van!) - a következő vádakat kovácsolták ellene: 1. nem tudta megoldani a Szovjetunió jobb közellátását; 2. nem tudta visszaédesgetni Kínát a „nagy családba”, s emiatt értékes pozíciókat vesztett a világkommunizmus a világban. Most azért fosztották meg Gorbacsovot hatalmától az összeesküvők - a fejbólintó Janájevvel az élükön -, mert 1. nem tudta megoldani a Szovjetunió jobb közellátását; 2. a „népi demokráciák” átengedése miatt értékes pozíciókat vesztett a világkommunizmus Európában (és a világban).

Hruscsov, ha jól emlékszem, a hétvégét töltötte éppen a főváros közelében lévő dácsájában, Gorbacsov pedig rendes évi szabadságára vonult el nyaralójába a Krímbe. Nem fogadták meg Dürrenmatt figyelmeztetését (Angyal szállt le Babilonba), hogy fel ne álljanak székükről, mert mindjárt leül a helyükre és kiszorítja őket valaki.

...Rémlik, akkor is reggel tudtuk meg a rádióból. Mint rossz hírek esetén általában: a barátaival igyekezett sürgősen találkozni az ember. Délelőtt 11 óra tájban bementem Péterhez a Népköztársaság útján lévő hivatalába.

Rá az volt jellemző, hogy azt játszotta: nincsenek titkai. Bárki jött be épp az irodába, véletlenül, vagy nem véletlenül, azt leültette, bevonta a beszélgetésbe, akár feszélyezte ez a nála már régebben vizitelőt, akár nem. Sokak neheztelését vívta ki ezzel, volt, aki emiatt meg is szakította vele a kapcsolatot. (Örkény például - de erről majd egyszer máskor.)

Most az a nem várt fordulat következett, hogy amikor bedugtam a fejem az ajtónyíláson, már jelzett a felemelt kezével, hogy mindjárt jön, neki is menni valója van valamerre. S már el is rendezett valamit az íróasztalán, búcsúkat intett mindenfelé, s terelt kifelé az ajtón. Szép, meleg őszi nap volt odakint, emlékezni vélek, hogy ő ingujjban volt, én nyári ruhában.

- Sandri már járt nálam - mondta -, nyilván elégedetlenül távozott, de nem tudtam vele négyszemközt maradni, mondd meg neki, hogy sajnálom; ő is tehet róla, miért rohan mindig... - Valami ilyesmit kezdett hadarni, amikor már kint voltunk.

- Nyilván határidős munkát kellett leadnia - feleltem. - Nem mindenki időmilliomos, mint te, de ezt már próbáltam veled megértetni...

Félbeszakított; ismerte a lemezt. Nem is figyelt rám.

- Nagy baj van - mondta. Amit még soha nem tett: átfogta a vállamat.

- Nem tudom, nem akarnak-e lecsapni ránk ma éjjel.

A karján éreztem, hogy reszket, miközben szavakban igyekezett határozott maradni:

- Menj most haza! Haza tudsz menni most rögtön? - Erősen, kutatóan nézett a szemembe, hogy átérzem-e a pillanat súlyát. - Menj haza, és tarts a Sandri holmija közt egy kis házkutatást. Ő szeret eltenni dolgokat, újságkivágásokat például, amikre semmi szükség. Ez nem az archiválás ideje. - Balkezével legyintett; ez a férjemnek szólt, akinek ilyen életveszélyes hobbijai vannak. - Láttál házkutatást, sejted, mit keresnek. Kétség esetén inkább semmisítsd meg... Nem tudom, leveleztek-e külföldi barátokkal; minden ilyesmit dobj ki, érted?... Nem kell szólnod Sandrinak, most hazamész és kitakarítasz. Vigyázz, meg ne előzzenek!

Véreres volt a szeme fehérje, mintha egész éjjel nem aludt volna. Zavarban voltam, mert ennyire súlyosnak nem ítéltem meg magunkra nézve a világhelyzetet.

- Kádár sincs itthon - magyarázta. - Ez most a belügy számára ex-lex állapot. Lehet, hogy mire Kádár megjön Lengyelországból, őt is elmozdították. Minket ma éjjel lekapcsolhatnak. A kutya sem fogja számon kérni rajtuk. Mással lesz elfoglalva mindenki. Ott rohadhatunk meg...

Elengedte a vállam, csüggedten állt.

- Most menj - mondta. - Ügyes légy.

Sandri már otthon volt. Elmondtam, hogy Péter azt üzeni: rendezzünk magunknál elő-házkutatást. Tessék-lássék, nem nagy meggyőződéssel körülnéztünk a papírjaink között. Nekem is voltak mindenféle forgácsaim, féltettem őket a lefoglalástól, de nem semmisítetem meg.

...Azután hazajött Kádár János Lengyelországból, és a Nyugati pályaudvaron, mondhatni, hűségnyilatkozatot tett a bukott Hruscsov mellett. A brezsnyevi nyálas puszik még odébb voltak az időben.

1991. augusztus 21., szerda

...És három vagy négy napig nem aludtunk otthon. Hogy ezt elfelejtettem?!

A freudi kínos elfelejtés tipikus esete - mondaná Mari barátnőm, akivel ez a kínosság össze is függ.

Kínosságok egész láncolata. Egymásba harapó láncszemei.

Mariék jutottak eszembe, amikor elkezdtük latolgatni, hová mehetnénk éjszakára. Már volt rá eset, hogy náluk ragadtunk (egy karácsony este vagy szilveszterkor talán?), ők lerámolták a falba vájt mélyedésből a pilleágyakat, Pityunak találtak egy kiérdemesült járókát, amelyben háborítatlanul alhatott. Az, hogy már volt rá precedens, hogy náluk aludtunk (bizonyára tanúk is voltak rá), elméletben az ő védelmüket szolgálhatta: ők nem gondoltak semmi rosszra, hiszen már volt rá példa, nem sejtették, hogy mi nem merünk hazamenni...

Átszaladtam hozzájuk, megkérdezni, jöhetünk e. Azonnal igent mondtak, még az is szerencse volt, hogy a gyerekeik nem tartózkodtak otthon, tán kötelező betakarításon voltak az iskolával. Marit csak az izgatta, lesz-e elegendő tiszta lepedője. És: „Majd röhögtök, ha meglátjátok, hogy Józsi hosszú hálóingben alszik...”

Valóban mulatságos volt, amint hajnaltájt átvonult a hallon, mint egy magas, vállas kísértet. Mari ismételten elmondta - tetszett neki az ötlet -, hogy ha felteszi a szemüvegét, Józsi pont olyan, mint egy arkangyal.

Tagadhatatlanul volt a lényében valami szigorú, egy kardos angyalkából valami. Sokáig nem tudtam megbékülni vele (még ’56 előtt). Pedig az okos emberek könnyen feledtetni tudják velem egyéb hibáikat. De az ő kivételes okosságában mindig volt valami metsző, valami rideg.

De ekkoriban, barátságunk tetőfokán, egy bukott angyal kedvessége derengett körülötte hosszú flanelingében. Apám sem szerette a pizsamát... Mari panaszkodott, hogy nehéz mellette aludni, mert vicsorog álmában, átizzadva ébred, sokat forgolódik, nem találja nyugtát... Nehéz évek voltak mögöttük, alacsony fizetés, jobbra semmi kilátás, hó végi gondok. Ami Józsit illeti, örülhetett, hogy nem csukták le. De kihallgatták, vegzálták, jelezték, hogy csak a jóindulatukon múlik.

Utólag visszagondolva, nem is volt igazán tapintatos dolog részünkről, hogy hozzájuk kéredzkedtünk be.

De hát mit tehet az, akit üldöznek? Kérhet-e menedéket olyantól, aki nem hozzá hasonló? Ilyenkor a veszélyeztetettség különböző fokai, különböző fokainak eltérő árnyalatai is számítanak! Aki két milliméterrel távolabb van a veszélytől, mint én, az hozzám képest már... (S különben is, átélhettük más régi barátok, régebbi barátok elfordulását tőlünk, a szolidaritás felmondásának látványos és kevésbé mutatós eseteit.)

Nekem ebben a rémséges szituációban egyéb gondjaim is támadtak. Kisfiam ekkor szeptemberben lett első osztályos. És visszaesett a szobatisztátalanságba.

Azt hiszem, a túlzott igyekezet okozta nála. Annyira vágyott már iskolába járni, annyira vágyott megfelelni. „Nagyon jó tanuló lesz” - mondta fura öreg tanító nénije mindjárt az első napokban. Viszont ennek az volt az ára, hogy Pityu már megint és megint átnyirkosodott nadrágban állított haza.

Most elővettem. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy vendégségbe megyünk, ő is velünk jöhet, de ennek az a feltétele, hogy jobban vigyáz magára. Komolyan bólogatva megígért mindent. Aztán már az első közös vacsora alatt összepisilte a párnát, amit alája tettek, hogy elérje az asztalt.

Sandri szégyellte, haragudott. Hiába próbáltuk ketten is meggyőzni Marival, hogy a gyerek nyilván még erősebben szorongott... „Azért szólni tud... egy hétéves fiú!” „Csak hat és fél” - mondtam én. Ebből még nagyobb baj lett, szemrehányások, hogy én kisebbnek akarom látni, mint amekkora, csecsemőnek kezelem, túl engedékeny vagyok, elkényeztetem. A gyerek éjjel felsírt, megint összepisilte magát.

Az idegen lakásban megpróbáltam hangtalanul begyújtani a vízmelegítőt, de akkorát szólt, mint egy hajókürt. Mit gondolnak vajon a szomszédok?... - erre is tekintettel kellett lenni. Lemosdattam a gyereket, ki ne csípje a vizelet, tisztát adtam rá, szerencsére hoztam. Visszafektettem, aztán... Látom magamat, amint tanácstalanul állok kezemben a levett ruhával, lehúzott ágyneművel, most mit csináljak, be nem áztathatom egy idegen fürdőszobában, mossam ki most, éjszaka, ne mossam ki, pakoljam el, úgy, ahogy van, de szaga van... „Gyere már, miért nem hagyod aludni az embert?!” - szólt ki utánam Sandri.

...Nem szép tőlem, hogy ilyesmikre emlékszem. Pedig már hosszú-hosszú évek óta nem élünk együtt, de ezek előtt a dolgok előtt még mindig értetlenül állok.

Persze, idegileg ő volt a legjobban igénybe véve. Hiszen ha valakit elvisznek akkor éjjel, ő lett volna közülünk az első.

Visszabújtam mellé.

Délután ötkor váratlanul bemondja a Kossuth Rádió, hogy Janájev és Pugo belügyminiszter a vnukovói repülőtér felé tart. Lehet, hogy a puccs összeomlott?

Azután hatkor, hétkor, nyolckor, ugyanazokkal a szavakkal: Jázov marsall és Krjucskov (a KGB-főnök) útban vannak a Krímbe, hogy „elnézést kérjenek” Gorbacsovtól. Szegény kollégáimban még annyi nyelvérzéket sem csöpögtetett teremtőjük, hogy felismerjék a „kérjék bocsánatát” és az „elnézését kérjük” közti különbséget...

1991. augusztus 22., csütörtök

Gorbacsov a felesége, a lánya és a leányunokája kíséretében útban van Moszkva felé - mondja reggel a rádió. Raisza Gorbacsova idegeit megviselte a háziőrizet, a bal keze megbénult...

Igen, az a nő finomabb idegszálakból van szőve. Sajnálom őket azért, amit átéltek, de ugyanakkor azt gondolom, nem árt nekik, hogy megtudják: mi a félelem.

Csak majd tudjanak is élni ezzel a tudással! (Nem biztos.)

[...]

1991. augusztus 23., péntek

...Másnap, mintha mi sem történt volna, iskolába kellett kísérni a gyereket, megjelenni a munkahelyen. S úgy kellett intézni druszáméknál, hogy ne ütközzünk egymásba a fürdőszobában, a konyhában. Este vigyázni, nehogy tovább legyenek kénytelenek fennmaradni, mint akartak volna; mi nem vendégek vagyunk, mi ott se vagyunk.

Én mindennap elmentem a lakásunkra, hogy elhozzam a postát, s részben kerülni igyekeztem a házmesternével való találkozást, részben igyekeztem vele összefutni, elárul-e az arca bármit is?

Nem árult el semmit. Edzett nő volt.

Szemrebbenés nélkül nézett velünk akkor is szembe, amikor az az eset történt a telefonszerelőkkel. Új lakók voltunk, meglehet, épp aznap költöztünk be. A szállítómunkások elvonultak, felületes rendet csaptunk, és elmentünk valamit enni egy közeli sörözőbe, mert már nagyon éhesek voltunk. A „Kék medvé”-be? Lehet.

Nem telhetett el több, mint - sokat mondok - háromnegyed óra, otthon voltunk megint. A földszinten, a lift előtt azzal fogad a házmesterné, hogy itt voltak a telefonszerelők.

- A telefonszerelők? - Rögtön rosszat sejtettünk. - Mit akartak?

- Hoztak egy új készüléket a régi helyett. Már fel is szerelték, elmentek.

Azt hittük, nem hallunk jól. Mi az, hogy már fel is szerelték? Hogyan jutottak be a lakásba?

- Nálam volt a kulcs - mondta a házmesterné, és meglengetett egy karikán két kulcsot. - Ha akarják, maradhat továbbra is.

- Majd meglátjuk - mondta Sandri, és kivette a kezéből.

- Ahogy gondolják - mondta megbántottan a házmesterné.

Felmentünk a lakásba, lerogytunk. A szó szoros értelmében nem találtunk szavakat. Rémlik, hogy Pityu érdeklődve nézett egyikünkről a másikunkra. Vagy az máskor lett volna, amikor egészen más okból kanalaztuk némán a levest?...

Pedig igyekeztünk a legkörültekintőbben eljárni. Ismételten megkérdeztük az idős hölgyet, akitől a lakást átvettük, nincs-e még egy kulcsa valakinél. Szomszédnál, házmesternél. Nincs, nincs - bizonygatta. A lakáshoz rajta kívül csak a fiának van kulcsa; azt megkaptuk. A házmesternével különben sincs már jóban évek óta.

- Így van ez - mondta Péter, amikor meglátogatott minket. - Lehetsz te önmagadban olyan okos, mint a Nap, a cég mégis túljár az eszeden.

(Ez idő tájt kezdett elterjedni Pesten egy nem túl szellemes mondás, melyet figyelemre méltóvá az tett, hogy annyian használták és oly sok éven át tartotta magát: „Te itt szép lehetsz, de okos nem.” Ilyesmi tapasztalatokból táplálkozott volna?... Mi egyébként azt próbáltuk kivédeni, hogy „a szervek” - ahogy Mandelstam özvegye emlegeti őket memoárjaiban -, „az elvtársak” - ahogyan mi neveztük őket, gúnyos mimikrivel, hiszen végszükség esetén a gúny letagadható... -, hogy tehát azok egy általunk nem ismert kulcs birtokában olykor bejárhassanak hozzánk körülnézni...)

Az új telefonkészülék dugaszát nem lehetett kihúzni a falból. Sandri követelésére másnap felhívtam a telefonközpontot - az én nevemen volt a telefon, ő, mint börtönviselt, nem kaphatta vissza - és panasszal éltem. Tudtam előre, hogy hiába. „Ez korszerű szerkezet” - válaszolta a tisztviselőnő, akivel tárgyaltam; előbb-utóbb valamennyit ilyenre fogják átcserélni. Mondtam, tűrhetetlen, hogy ha netán fáj a fejem, nem érzem jól magam, és le akarok dőlni egy órára, ne tudjam kihúzni. „Kihúzni mindenképpen büntetendő” - felelte. Azt hittem, megbolondulok. „Hogy-hogy?” - kérdeztem. - „Hogy-hogy büntetendő? Arra való a dugasz, hogy kihúzható legyen az aljzatból! Arra találták ki! Vagy büntetendő a vasalózsinór kihúzása? A kávéfőzőé? A saját lakásomban?!” A láthatatlan lény, akinek csak hangja volt, felvilágosított, hogy teljes tévedésben vagyok. Tudniillik, ha valaki hiába keres telefonon és a végén a hibabejelentőhöz fordul, vélvén, hogy „meghibásodott” a szám, akkor én, aki megakasztottam a velem való kapcsolatteremtés lehetőségét, fölösleges pluszmunkát hárítok a postára, és ez, ugye, a posta jelenlegi túlterheltsége mellett...

Ennyi év után már nem tudhatom, lecsaptam-e a kagylót vagy csak szó nélkül letettem? Csak annyit tudok, hogy ültem „felforrt agyvízzel” - ahogy Pesten mondták, talán az akkoriban kezdődő automobilizációból származó szóval. Mindig ez a vége, ha Sandri nem hagy nyugton, hogy intézzek el valamit a világgal - semmit sem tudok elérni, csak felizgatom magam a végsőkig.

Ellenben Péter elintézett valamit. Felbuzdulva a mi történetünkön, körülnézett a lakásában. Felmászott a létrára, belenézett a csillár tányérjaiba. Talált egy rudacskát. Azután a fürdőszobában, a WC-tartály fölött felismerte a párját.

- Tudod - mondta -, most örülök, hogy Gombi szeretkezés közben olyan néma, mint a sült hal. Pedig néha nem bánnám, ha sikongatna elragadtatásában... Állítólag a nő igazi testi felszabadulásához az is hozzátartozik, hogy ilyenkor finom úri hölgyek trágárságokat ordibálnak...

Nevettünk. Szorongva gondoltam arra, milyen jó, hogy én is csendben vagyok.

1991. augusztus 24., szombat

„A reszkető puccsisták” - már megvan a szó nyolcak bandájára. Kollégák találós kérdéseket tesznek fel maguknak és maguk igyekeznek válaszolni rájuk. „Operett-puccs” zajlott-e Moszkvában? „Gorbi” huzigálta-e a háttérből a szálakat? Már látom a világ karikaturistáit, amint nagy bábjátékosként ábrázolják őt, persze az elmaradhatatlan elszíneződéssel a koponyáján.

Ilyen esetekben mondta Péter:

- Három hipotézist adok egy információért.