Látlak a hegyoldalban
Egy vulkán lábánál élsz, anyám,
jársz-kelsz a szürke fák között,
beveted a terméketlen földeket,
munkára fogod a tehetetleneket,
átvirrasztod a hideg téli éjszakákat,
hogy melegen tartsd, aki gondol rád.
Közben fülelsz a legörgő sziklák,
a megiramló láva, a sikító ég hangjára,
mert te ismered, mi az ébredés.
Minden reggel megengeded,
hogy a magasban játsszanak a gyerekek,
tudva, hogy a roskatag tömeg
bármikor felriaszthatja a fürjeket.
Magadban hurcolod ezt a súlyt,
törmelék vagy a városnyi rettegésből,
ám benned a legtöbb a gyűlölet.
Nem szeretnél irányítani senkit,
de amikor belefáradsz a várakozásba,
összegyűjtöd a vezetőre éhes ezreket,
és egy nyírfaággal a csúcsra mutatsz.
Te porzó tolongásban megbotló bárány,
vérezve nézed a füstben úszó eget,
míg a horhosban az erdő vörösleni kezd.
Vissza a tetejére