Nagy vers
Permetez az eső. Megérkezett a hidegfront, az ég összezárt. Gyöngyházként vonja be a víz a köveket, apró cseppekbe rendeződik, s pikkelyszerűen borítja a márványt. A föld puhán süpped be a gumitalpú cipők alatt. Feltámad a szél, dideregve összehúzzák magukat a rügyek az ágon. Koncentrikus körökbe rendeződik a tömeg, csak az ernyőt csapkodó esőt hallani. A harmadik sorban, egy összeboruló házaspár takarásában egy fiú áll, a sarkára ragadt sarat próbálja feltűnésmentesen ledörzsölni a fűben. Esernyő nincs nála, a szitáló eső a nyakára tapad. A búcsúztatást végző férfi a papírjaiba mélyed, meg-megbicsaklik a nyelve olvasás közben. Két napja egy esküvői ceremónián vőfélykedett, nem zökkenőmentes az átállás. Búcsúzik tőle nászasszonya, Ilona, szomszédja, Mária és István, kollégája, Béla, Tibor és Sándor. Elvéti a sort, rossz nevet mond a második unokatestvérnél. Az özvegy ingerülten megköszörüli a torkát. A gyászoló tömeg fészkelődik, a távoli rokonok szomszédainak említésekor végleg elkalandozik a figyelem, azon töprengenek, elzárták-e otthon a gázt, vagy ugorjanak-e be hazafelé menet egy kiló kenyérért a Lipótiba. Egy szemvillanás alatt megszokottá válik, hogy a lakkozott diófa mögött egy holttest hever, és senki sem problémázik azon, hogy a tető alatt a szövetek komótosan dolgoznak, szépen építik le magukat, miközben a rothadás szagát felfogja előlük a fedőlap. Valaki ásít a hátsó sorban, elfelejti eltakarni a száját. Az enumeráció félbeszakad, a dramaturgiai ív verset kíván. A gyászhuszárok unottan toporognak, a fiú a harmadik sorban idegesen felkapja a fejét, arcát elfutja a pír.
Álljon meg a gyászmenet, neki senki nem szólt, gondolja. Hitetlenkedik, miközben annak a furcsa háromnevű költőnek a szöveggyűjteményből ismert sorait citálják a háttérben. Nem érti, pedig már átlépte az ötszázas követői álomhatárt Instán, a versek hasítanak, különösen az, amelyik az első szakítást követő szerelmi bánatot a snidlinges tömlős sajthoz hasonlítja, és többen meg is osztották sztoriban a tavaszi fáradtságról szóló haikuját. Erre is írt volna valamit szívesen, ha megkérik, és persze ha már itt van – mert itt kell lennie –, fel is olvasta volna, mivel hitvallása szerint egy költő igyekezzék mindig maga interpretálni a verseit. De mitévő legyen a művészember, ha már megint szarba van véve, ha senki nem szól neki, holott itt lett volna a nagy lehetőség, hogy elegánsan átlépjen a nagy áttörés kapuján. Elvégre Tetya bá is eljött, az úgynevezett vállalkozó a családban, és ha szíven ütötték volna a sorai – más forgatókönyvet nehezen tudott elképzelni –, besegíthetett volna némi tőkével a magánkiadásba. Biztosan szép verset írt volna a halálról. Nagy verset. Szívszaggatót. Bosszantó, hogy ezeknek ez kell. Hogy bele kell dögleni ebbe a mocsokba, hogy felfigyeljenek az emberre. Ott kell feküdni a föld alatt, és akkor egyszeriben érdekesebbé válik minden vers.
Tüsszent. Összehúzza magán a kabátot, a kezével letörli a tarkójáról a vizet. A gallérját átitatta az eső. A koporsót a földbe eresztik, a fedőlapon hangosan kopognak a göröngyök, az özvegy sajnálta a pénzt a rögfogó paplanra. Kaparni kezd a torka, rázza a hideg. Egy bácsi gyomra nagyot kordul, le sem tagadhatná, hogy várakozással néz a tor elébe. Szétszéled a tömeg, és sártól cuppogó cipővel a parkolóhoz vonul. A fasírtgolyók előtt talán nem árt, ha a gyógyszertár felé veszi az irányt, gondolja. Mindig ez van, mindig ebben az ítéletidőben hullanak az emberek, mint a legyek, sosem huszonöt fokban, napsütésben. Elkapja a köhögés. Azonnal megy, és vesz egy csomag NeoCitrant, mert ez nem állapot. Ha minden jól megy, két-három nap, és kiheveri.
Vissza a tetejére