A tenger
Le sem veszi tekintetét a felhőkről. Mostanra már a csizmaszár felett járhatunk, aratás utáni szántóföldeket, terrakottaszínű kontytetőket képzelek az összezáró fellegek alá. A tizenhetedik sorban percek óta ordít egy gyerek, a környéken ülők többen fészkelődnek, egy idősebb úr hátrafordul, számonkéri a szülőket, mire hangos szóváltásba keverednek, a légiutas-kísérők próbálják csitítgatni őket. Ő azonban rezzenéstelen arccal nézi a felhőket, és csak akkor kapja el az ablakról a pillantását, amikor anya finoman megérinti a karját, hogy megkezdjük a landolást, csatolja vissza az övét.
A kerekesszék a hatalmas géptest mellett áll összecsukva, a karfájáról sárga cédula lóg. Győzköd minket, hogy teljesen feleslegesen hoztuk el, de miközben áttoljuk a reptéren, törődötten ismételgeti, hogy igen, ez valóban sok lett volna. A transzfer koszos utakon kanyarog, a napárnyalatú házak falán graffitibetűk, a kukák felborogatva. Látom az arcán az értetlenséget meg a csalódottságot. Hiába beszélek a lelkére, hogy nagyon szép lesz, látszik, nehezen hiszi el. A Google Maps a következő megállót jelzi, anyával szedelőzködünk, táskapántok lógnak a vállunkról. Sziszegve nyílik az ajtó, egy spanyol férfi segít lerángatni a buszról a kerekesszéket. Ülj bele!, rimánkodunk, ő meg állítja, hogy jólesne egy kis séta. Két sarokig bírja, hátát a falnak veti, szuszog, próbál kiegyenesedni. Legyőzötten helyet foglal a székben, szótlanul néz maga elé, figyeli a mellette elsuhanó tömeget.
Macskakövek és hatalmas bazalttömbök sormintája adja az utat. Rázkódik, ahogy tolom, azzal viccelődik, hogy reméli, nem harapja el a nyelvét. Nem csak őt éri váratlanul a helyzet, haragszom magamra, amiért nem voltam körültekintőbb a helyszín kiválasztásánál. A torkomat kaparja a gyomorsav, egy pillanatra megállok, a zsebemben turkálok, nyálat gyűjtök, és lenyelek egy Pantoprazolt.
A szállás egy ódon társasház második emeletén található. Anyával megragadjuk a széket a kerekeinél, és a szűk, kanyargó lépcsősoron felküzdjük a lakásig. Ő csendben szedi a fokokat mögöttünk, minden fordulóban megáll. Hullámokban tör rám a feszültség, hogy talán nem gondoltuk át eléggé, nem lett volna szabad vállalni az utat, de amint lepakolunk, és kicsit kifújja magát, a tengerről kérdez. Azt mondja, meg merne esküdni rá, hogy érzi az illatát. Azóta mozgatja a fantáziáját, amióta átadtuk neki a repülőjegyeket.
Hátizsákba pakoljuk a strandfelszerelést, leküzdjük a kerekesszéket a lépcsősoron, és elindulunk a tenger felé. Az út a szélesen elnyúló sétálóutcán át vezet, amely a bazilika előtti térbe torkollik. A göcsörtös bazaltkövek helyét csiszolt gránitlapok veszik át, akadálytalanul gördül rajtuk a kerék. A kéken erezett márvánnyal díszített templom egyből magára vonja a figyelmét. Int, hogy álljak meg, és feltápászkodik a székből. A bazilika előtt bámészkodók döbbenten figyelik a jelenetet, Jézus csodatételeit látják megelevenedni. Anyába karol, és felsétál a léptektől simára kopott lépcsőkön. Odabent barokk gazdagság, aranyozott puttók, csavart oszlopok, az egyik oldalsó oltár alatt pedig üvegkoporsó, akár a mesében. Benne egy aszott test, a város védőszentje, az inak barnán a csontra feszülnek, a szemgödör ásít, a fehér vászonruha beszürkülve. Megremeg a lába, szótlanul megfordul, és minden erejét összeszedve kisiet az épületből. Rád gondol, a fehér ingedre, amibe felöltöztettünk, a nedvességet vesztett izomkötegekre, arra, mi lehet a szemeddel.
Nem hajlandó a székbe ülni, hiába kérjük. Sétálni akar, és megragadja a szék fogantyúját, mint egy járókeretet. Céltudatosan tolja maga előtt: nem a mediterrán nap alatt jár, hanem a Groza park hársfái között, és maga előtt látja a megritkult hajad, a hófehér fejbőrödön kirajzolódó anyajegyeket. Egy év telt el, a szövetből kikopott az illatod azóta, de a támlán látszik még, hol törte meg az anyagot a hátad íve.
Óvatosan lépdel a köveken, kislányosan felsikolt, amikor a hullámnyelv utána kap. Erősen kapaszkodik belénk, attól fél, hogy elsodorja a víz. Többször megjegyzi, mennyit fáradoztál, hogy megtanítsd úszni, mégsem jártál sikerrel. Az algától sikamlós biztonsági kötél mellett talál magának biztos pontot, erősen fogódzkodik, nem mozdul onnan. Minden hullámot az első izgatottsággal fogad. Amikor a víz az arcáig csap, megnyalja a szája szélét, és elfintorodik az erősen sós ízre. Nincsen messze a reptér, negyedóránként elsuhan a fejünk felett egy-egy gépmadár. Addig követi őket a szemével, amíg el nem tűnnek a felhők között. Éreztem, hogy közel volt, mondja, és az összezáró fellegeket figyeli. Ahogy ott fenn jártunk, éreztem, hogy itt kell lennie valahol. Itt kell lenned valahol. Mi is az égre szegezzük a tekintetünket. Körülöttünk pancsoló gyerekek, ugráló kamaszok, egymásba gabalyodó párok, a tenger és a fürdőzők beszélgetésének moraja. Mi csöndben állunk a tengerben, és az égboltot kémleljük.
Vissza a tetejére