Borús szombat délután. Szerviczky Andor újságíró a Március 15. téren csoszog a nála negyvenkét évvel idősebb feleségével. A Duna-korzó felé tartanak. Nincs mit mondaniuk egymásnak. Az asszony a férje alkarjára támaszkodik, és vörösre lakkozott körmét négy-öt lépésenként a férfi húsába vájja, mintha ezzel valami érdekességre óhajtaná felhívni a figyelmét. Csakhogy négy-öt lépésenként semmi érdemleges nem történik, de húszlépésenként sem. A marásokat jelzéseknek szánja: ő is itt van, és odafigyelést igényel. Az újságíró a magasba tekintve elmélkedik, milyen címet adjon az interjújának, amit a pusztaszabolcsi tigriskölykök pótpapájával készített.

A korzón Szerviczkyné kihúzza magát. Ez az ő igazi terepe. Boldogan csörgeti arany karpereceit, igazgatja súlyos, csüngős brilliáns fülbevalóját, amely a hosszú évek alatt kíméletlenül megnyújtotta a fülcimpáját. Parókája több számmal nagyobb a kelleténél, gyakran félrecsúszik, az újságíró egy időben még figyelmeztette rá: – „Szívem, elcsalinkázott a vendéghaj” –, de ma már nem szól, csak magában kuncog.

– Milyen fess fiatalúr! – néz egy hajpántos férfiprostituált után Szerviczkyné, majd a Duna felé tekint. Az újságíró tudja, mit fog most mondani az asszony, és lám, mondja is: – Istenem, die Donau!

Egy utcai árusnál Szerviczkyné vattacukrot vásárol magának. Szerviczky Andor mindig örömmel veszi, ha a felesége cukrot zabál – bízik benne, hogy a mértéktelen édességfogyasztás végre megcsúnyítja a nő idilli vérképét. Valaminek most már történnie kell. Hat éve, amikor feleségül vette (Szerviczky Andor harminckilenc éves volt, a hölgy nyolcvanegy), a nő mellkasröntgen-felvételén foltokat találtak, a szíve összevissza vert, a csontjai elmeszesedtek, elkoptak, a nyelőcsöve és a gyomra fekélyesedett, és gyakran felfázott – Szerviczky Andor korábbi házasságai közül egyik sem indult ennyire biztatóan. Ám az esküvő óta az öregasszony leletei határozottan javulni kezdtek, a kellemetlen tünetek egymás után megszűntek. Az utolsó rutinvizsgálaton, alig három hónapja, az orvos megállípotta: Szerviczkyné csontjairól eltűntek a meszesedésre utaló jelek – efféle jelenséggel harmincéves praxisa során még nem találkozott.

Szerviczkyné egyik kezében a rózsaszín felhőcskében végződő hurkapálcát tartja, másikkal az újságíró alkarját szorítja, így totyorásznak a Széchenyi István tér felé. Az öregasszony a budai hegyeket bámulja, míg férje a korzó teraszán ücsörgő turistákat vizslatja irigykedve, eljátszva a gondolattal, hogy ő az, aki külföldön jár éppen, egy európai nagyváros díszköves sétálóutcájában lófrál a szálloda felé tartva, ahol svédasztalos vacsora várja. Ebben a pillanatban az öregasszony belekarmol a férjébe – mindig ráérez, ha Szerviczky Andor elvágyódik. A teraszról fehér zakós középkorú úr mosolyog a házaspárra, majd az üvegpohárban felszolgált forró csokoládéja tetejéről lekanalazza a tejszínhabot. A szomszédos asztalnál egy fiatal pár ül, ők is rájuk mosolyognak. Az újságíró gyanúja szerint a turisták tisztában vannak vele, hogy ők férj és feleség, nem pedig anya és fia. Ettől rossz érzése támad.

– Menjünk át Budára! – javasolja Szerviczky Andor. (A hangja rekedt, mert az elmúlt két órában egyszer sem szólalt meg.)

– A Dunára?

– Hm. Az sem rossz.

– Kérem?

– Budára.

A Lánchídon Szerviczky Andorné olyan lassan totyog, hogy az újságírónak kimondottan nehezére esik mellé lassulnia. Aztán az asszony megáll. Elengedi a férje kezét, lenéz a hídról, és összecsapja a tenyerét: –  Istenem, die Donau!

Szerviczky Andor két kézzel a felesége feneke alá nyúl, gyors mozdulattal megemeli és a korláton átlendíti a könnyű testet. Szerviczkyné hang nékül, méltósággal zuhan a vízbe. Az újságíró futásnak ered. Tekintetét a felhős égre emeli, karját széttárja. Jóleső csiklandozást érez a tüdejében. „A Lánchíd az én Szabadság hidam!”, mondja maga elé.