Függöny.

 

Villányi nagyot sóhajtott, és hátradőlt a recsegő karosszékben: elégedett volt a művel. A plafonra szegezte tekintetét, egész testét forróság járta át - felhőtlen nyugalma kellemes bódultsággal párosult: úgy érezte (életében nem először), színpadi szerzőnek lett teremtve, minden más, korábbi tevékenysége csupán hasztalan csellengés volt a világban, céltalan téblábolás, amiből bizony legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy mint író fog kikerülni. Földi küldetése, érezte, nem lehet más, mint az emberek megnevettetése, szórakoztatása, a szürke, gondokkal teli hétköznapokból való kizökkentése - hálás, ámde felelősségteljes misszió. Egy kis türelemre ugyan szükség van, amíg kellő hírnévre tesz szert, ám mihelyt megismerik a nézők, azon nyomban szívükbe is zárják, ez nem kérdés. “Mert hát mutasson valaki egyetlen embert, aki nem szeret nevetni!”

 

Büszkén olvasta vissza Klotild utolsó mondatát - fogalma sem volt, honnan jutott eszébe, semmilyen végső poénon nem törte a fejét, ott még nem tartott, legalább tíz-tizenöt oldal volt még betervezve; eredeti elképzelése szerint a történetnek odáig kellett volna eljutni, hogy a körbeudvarolt Klotild (akit Mészárosnéről mintázott a magasföldszint kettőből) szép lassan beleszeret a szívósan bókoló, köpönyegforgató politikusba, Rádi Bálintba (dr. Tóth László, harmadik emelet hét), de közbejött ez a poén, amit egyenesen a múzsája küldött: ez az őstulok-fölöklellek fordulat, amit Villányi annyira ütősnek talált, hogy szerinte minden további cselekményszál, fejtegetés fölösleges. Ennyi pont elég. Tökéletes befejezés: meglepő, kellőképpen humoros, ugyanakkor nyitott is egyben: lehet róla beszélni a ruhatár előtt a kabátokra várva, vajon mi lenne Klotild reakciója Rádi Bálint megmozdulására, bejön-e a sikításra Ödönke a másik szobából (aki elvileg alszik, de lehet tudni, hogy nem jó alvó). Időben persze így lerövidül a darab, de majd a rendező kicsit pofoz rajta: több színpadi játékot alkalmaz, meg egy kicsit visszafogja a tempót, ami akár még a mű javára is válhat - tudják ezek a rendezők, hogy kell.

 

Ez Villányi negyedik darabja. A korábbi három közül csupán egy került bemutatásra (“Szólj Évának, hogy Margit Katiéknál van” című, három női szerepre írt egyfelvonásos vígjáték), vállalkozó szellemű pesthidegkúti családanyák adták elő (a szerző rendezésében), a helyi erőből felújított művelődési otthon megnyitója alkalmából. A másik két alkotás régóta a fiókban porosodik - a kéziratok már több színházat is megjártak, válasz sehonnan. “Hiába - töprengett Villányi -, a színházak nem mernek új, még ismeretlen szerzők darabjaihoz nyúlni, sok pénz kell, míg létrejön egy előadás, nem kockáztatnak.” Nem baj. Tudomásul veszi. Előbb-utóbb úgyis be fog futni. Van ideje, még csak negyvenöt éves - a jó írók mind öregek. Azon is gondolkozott, hogy esetleg egy könyvkiadónak adja át az anyagot, elvégre nyomtatásban is jelennek meg darabok. Nem elképzelhetetlen, hogy pont így lehet új szerzőként betörni a szakmába.

Villányi másfél évvel ezelőtt kezdett írással foglalkozni. Az üzemi újság, a Csavarvilág szerkesztője, bizonyos Sági József gondolt egyet, és a dolgozók közt kiírt egy novellapályázatot. Villányi hatoldalas fogalmazványa nyerte az első díjat, ami nem volt egyéb, mint egy kéthetes szabadság, az éves kereten felül. Viszont - s eme ötletére Sági rém büszke volt - a két hét alatt egy színpadi játékot kellett írnia a győztesnek, amit majd a csavargyár dolgozói a minden év májusában tartandó Csavar Napokon eljátszanak; ha vannak, akkor önként jelentkezők, ha nincsenek, meg kell szavazni, kik.

 

(Alkotói szabadság, így hívták.)

 

“Ilyesmi formában kérném - mondta Sági a fia könyvespolcáról leemelt, Arthur Miller-kötetet rázva -, így ni, párbeszédekben.”

 

Villányi teljes lényével a munkába temetkezett: azon nyomban beiratkozott a közeli könyvtárba - az első héten drámákat bújt, olvasott, esténként színházba járt (Játékszín, Madách Kamara, Mikroszkóp Színpad - ahol vidám darabokat játszanak), a telt házas előadásokra leleményes történetekkel könyörögte be magát. Szomorú darabot nem akart írni, az nem ő, miért erőltetne magára egy szerepet, amikor van neki saját egyénisége. Elvégre a novellapályázatot is vidám művel nyerte: “Pötyi” című írása egy pöttyős kóbor kiskutyáról szól, roppant szelíd eb, senkinek se bírna ártani; a csavargyár portása befogadja, és nyomban őrző feladatokat bíz rá: a kutya kénytelen lassanként megtanulni, hogyan kell vérben forgatni a szemét, ráérez a félelmetes csaholás, morgás, vicsorítás ízére: végül minden elemet elsajátít, ami egy őrző kutya munkájához elengedhetetlen. Az eredmény persze nem marad el: Pötyi sikerrel űz el csavart nagy mennyiségben eltulajdonítani vágyó kisiparosokat, környéken csövező, kétes külsejű alakokat és azok ismerőseit. Mindez vidám jelenetekkel, sok-sok humorral tarkítva, semmi dráma (pl. Pötyi megvakarja a fejét, mielőtt vad csaholásba kezd). A Sági vezette zsűri egyhangúlag döntött Villányi novellája mellett: az elnök, a mű olvasása során, mikor ráismert egyes helyszínekre, szereplőkre, majd’ összecsinálta magát a nevetéstől: “Nem kis balhé, baszod!” - hörögte kivörösödve, és öklével az asztalt verte.

 

(Sági egyébként több mint két éve ígérgeti, hogy holnap behozza a bölcsész diplomáját.)

 

A győztes novellát nemcsak az üzemi újság közölte, hanem a gyár területén több ponton is kifüggesztették, valamilyen formában minden dolgozóhoz eljutott.

Villányit egyszerűen csak “művész úr”-nak kezdték szólítani. E büszke címhez jó lesz fölnőni, biztatta magát, s itt elsősorban a műveltség hiányára célzott; de addig is, míg behozza a lemaradást, külsejét tekintve már elindulhat a művészi vonalon. A könyvtárban olyan könyveket szedegetett össze, amelyeken a szerző képe is rajta van, lehetőleg egész alakos, hogy a ruházat is kivehető legyen. Szakállt növesztett, használt, ütött-kopott bőrkabátot szerzett, amit a munkaköpenyére is rávett. A művészlábbeliről nem volt konkrét elképzelése, ezért megmaradt a kínai piacon vett zöld tornacipőnél. Elérte a hatást - háta mögött összesúgtak a gyár dolgozói: “Hm, ezek a művészek!”

 

Igen, Villányi nagyon örült, hogy felszínre került a benne mindeddig mélyen szunnyadó művészi ösztön. Mert a művész nem válik művésszé, hanem születik annak, efelől nem volt kétsége.

 

Az alkotói szabadság alatt készült művét, a “Keverni, kavarni” című darabot végül nem mutatták be - nem volt, ki eljátssza. Önkéntes nem jelentkezett, a szavazást meg leszavazták. De nyomtatásban azért megjelent: Sági egy különszámot szentelt a színműnek, valahogy lebarterezte az extra nyomdai költséget.

A novelláénál is nagyobb volt a sikere.

 

Eztán elnézték Villányinak, ha reggel később érkezett munkába – “a művész úr egész éjjel alkotott”. Elmarasztalás nélkül maradt az is, ha hosszabb időre eltűnt egy-egy cigarettaszünet alkalmával – “a művész úr elmélkedik” (“a művész úr anyagot gyűjt” - ezt az adminisztrátornőkből álló rajongócsapat mondta).

Villányi beindult. Nyomta ki magából a színdarabokat. Érezte, megvan, rátalált, ez az ő műfaja. Fő erényét, a humort, úgy gondolta, sokkal hatásosabban tudja érvényesíteni a párbeszédekben, a gyors szóváltásokban, mint a sima leírásban, amiben, mondjuk, szintén erősnek érezte magát.

 

A “Keverni, kavarni” után jött a - már említett – “Szólj Évának, hogy Margit Katiéknál van” című darab, amelyet a “Lökni a sódert, öregem, azt bezzeg tudjátok” címmel ellátott, három részből álló kabaré követett. Majd pedig jött a “Klotild szerelmei”, amit az imént fejezett be, s amit egyszerűen - nem tudott jobb szót rá - tökéletesnek talált. Igazi mestermű, amilyen a szerzők életében egy, na jó, kettő születik.

 

Miután fölhívta Ságit, hogy “kész az anyag”, kicsavarta az írógépből az utolsó oldalt, és a többihez rakta. Szép kis köteg - mosolygott művész szakállában.

Hozzálátott az oldalak ellenőrzéséhez, egymás után következnek-e a lapszámok, egyetlen oldal sincs-e fejjel lefelé betéve. Még otthon rendbe akarta szedni, hogy ne a fénymásolónál kelljen a hatalmas papírtömeggel bajlódnia; kiesik, rálépnek, összekeveredik.

 

Egy, kettő, három, négy... - lapozgatott.

 

Huszonnyolc után harminchét???

 

Nyolc oldal eltűnt. Biztos a konyhában van, gondolta, ott szokta reggelente átolvasni az éjjeli termést, bár kétségtelen, mindig ügyel rá, hogy az elolvasott oldalak visszakerüljenek a helyükre.

 

A konyhában sincs.

 

Lázas keresésbe kezdett. Minden lehetséges helyet átkutatott, még az ágy alá is benézett, ahová elvből soha semmit nem tesz. Végül kiment az erkélyre, ahol legnagyobb meglepetésére megtalálta a harmincharmadik oldalt. “Te eszeveszett barom, te őstulok!” - fejéhez kapott Villányi, amint eszébe ötlött a rejtély megfejtése. “Te őstulok, te eszeveszett barom!” - ismételte fordított sorrendben, és öklével a homlokát ütögette. Az történt, hogy tegnap - ami egy langyos, napsütötte, de meglehetősen szeles késő őszi nap volt - Villányi kiült az erkélyre, és ott lapozgatta a már befejezett oldalakat, mikor is megcsörrent a telefon. Berohant, hogy felvegye, a papírokat meg betűzte a redőny vassínje alá. Sági felesége volt, az egyik fő rajongója, hosszasan elbeszélgettek, Villányi egy Mikroszkóp Színpados kabaré részletes elemzésébe kezdett, aztán teljesen észrevétlenül a színházról a csavargyárra terelődött a szó, Ságiné kifejtette, hogy egy ilyen tehetségnek nem szabadna gyárban dolgozni, hanem napi nyolc órában kellene színműírással foglalkoznia, s ez Villányit igencsak gondolkodóba ejtette, erre ő sose gondolt: otthagyni a gyárat a színházért. Lehet, hogy nem hülyeség. Ságiné már csak tudja. Kiment a konyhába, megpakolta a kotyogós kávéfőzőt, és próbálta elképzelni, milyen lenne az élete mint főállású színműíró. És ezalatt a “Klotild szerelmei”-ből hét oldalt elvitt a szél. A harmincharmadikat nem kérte.

 

Lenézett a harmadik emeleti erkélyről. Reménytelen. Egy pillanatra úgy érezte, jobb, ha ő is leveti magát. Pontosan úgy megírni még egyszer, az nem, nem fog menni. Pedig milyen tökéletes volt! Ráadásul a kedvenc része: amikor Klotild szomszédja részegen jön haza, tévedésből Klotildhoz csönget be, és az ajtót nyitó nőt összekeveri a feleségével. Fergeteges jelenet. Villányit hirtelen rettenetes düh fogta el, megfordult, üvöltött egyet, és hatalmasat rúgott a falba. Hatalmasat. És még egyet üvöltött.