A kisegítő
Henzselszki Henriket a teraszra csalogatja az első februári napsütés. Pléddel körbecsavarva magát a lócára telepszik, és élvezettel kortyolgatja a tejeskávét. Meg játszik a napsugarakkal. Lehunyt szemmel a fénybe fordítja fejét annyi időre, míg orra elkezd csiklandani. Henzselszki Henrik sosem tud egynél többet prüszkölni (öccse, Tivadar, eljutott már kilenc prüszkölésig is), de az az egy legalább legyen hatalmas. Ezért a felkészülés. Henzselszkiné a teraszra nyíló ablakokat pucolja. Ez is a tavaszt köszönti.
Megzörgetik a vaskaput, amelyen nincs csengő. Biztonsági okból. A rablók így nem tudják ellenőrizni, otthon vannak-e a háziak.
Henzselszkiné megforgatja a méretes kulcsot a zárban, és kitárja a nehéz kertajtót. Egy tiszta, de kopott benzinkutas overallba öltözött, középkorú ember áll a járdán. Előtte talicska. Fején svájcisapka. Az asszony mutatja, hol van a férje. Az idegen megfogja talicskáját, és szép lassan ellépdel a teraszig. Bemutatkozik. Vezetéknevét nem érteni. Keresztneve Bandi. Henzselszki bólint, feláll, a kezét nyújtja:
– Jó napot! Munkát keres?
– Olvastam a kapun a kiírást, hogy…
– Kerti kisegítőt keresünk. Így van. Maga az első jelentkező. Nem kapdosnak az emberek a munka után, hiába, hogy olyan nagy a munkanélküliség. Állítólag. Mert aki keres, az mindig talál magának munkát.
– Talál.
– Mi a szakmája?
– Dolgoztam sokfelé. Üvegházban. Palántanevelőben. Béreltem gyümölcsöst felesbe.
– Szóval kertész.
– A gyümölcsössel befürödtem. Csak léalmának tudtam eladni a termést.
– Ez sajnos előfordul. Én a városházán dolgoztam negyven évig. Panelban laktunk. Mikor nyugdíjba mentem, megvettük ezt a kertes házat. Mert itt majd lehet pihenni. Tetszett a sokféle gyümölcsfa. Úgy telepítette őket a korábbi tulaj, hogy sorban lehet szüretelni őket, ha a piacon nem kel el, megeszi a család. Nekünk csak egy fiunk, de neki három lánya. A legnagyobb már menyasszony. Nyáron esküsznek. Szerettem volna a kertben foglalatoskodni, de a kiújuló köszvényemmel nem számoltam. Szóval segítség kell.
Henzselszkinek valóban van köszvénye, de igazából egy túlélt stroke gátolja a munkában.
– Aha. Milyen gyakran jöjjek?
– Mindig, amikor munka van a kertben. Februártól decemberig.
– Naponta mettől meddig dolgozzak?
– Ahogy adja magát. Hogy ne fusson ki az időből. Minden el legyen vetve, meg legyen metszve, meg legyen kapálva, le legyen permetezve, le legyen szedve. Ha délre végez, akkor délig, ha este, akkor estig.
– Akkor nem napszámot kérek, hanem órabért. Mennyi az órabér?
– Mi adnánk magának ebédet.
– Az jó.
– Hiszen ha már itt van, egyen is itt. És ne szendvicset. Az asszony főzne magára is.
– Az jó. Mennyi az órabér?
– És vihetne is el magával ételt. Vacsorára. Főz annyit az asszony.
– Az jó.
– Meg gyakran kapunk szalonnát, sódart a nászuramtól. Ő évente háromszor vág. Vihet majd abból is.
– Az jó. És az órabérem?
– Hát… fizetnénk valami pénzt – a feleségére néz. – Egy óra négy… ötszáz forint.
– Másutt ezret fizetnek óránként.
– De mi adunk ebédet, vacsorát, szalonnát…
– Az jó. De másutt ezret fizetnek egy órára.
– Megadjuk mi is – mondja az asszony.
– Akkor megegyeztünk – mondja fölényes mosollyal a kisegítő.
– Megegyeztünk, uram, Bandi – Henzselszki a másik férfi szemét, arcát vizsgálja. És a barna bőrét. – Maga cigány ember? – kérdi önkéntelenül.
– Mért lennék az?
– Csak mert… Egyébként semmi jelentősége. Nekem nincsenek előítéleteim.
– Nekem sincsenek. De azért a cigányokat kerülöm.
Jön a március és vele a cinege nyitnikékezése, a rigó cserregése és a kisegítő füttye. Igazán felemelő koncert. És színben is illik egymáshoz a három jószág. A rigó mélyfeketeségét oldja a cinege zöldje és a kisegítő világoskék inge. A rigó és a cinege énekét csak fajtársaik értik. A kisegítő füttyét még azok sem. Legalábbis Henzselszki Henrik nem tud rájönni, mely operettekből és nótákból áll össze a férfi repertoárja. Talán saját szerzemény, talán ebben a percben születik meg a dallam, s árad szét a kertben, a levegőégben, mint ahogy a fák gyökereiben árad már az éltető nedv. Henzselszki is furcsa pezsgést érez tagjaiban. Hajolgat, s hogy ne legyen hiába még ez a kicsi mozgás sem, az utcáról befújt, elszáradt platánleveleket kezdi gyűjteni. A kisegítő mellé ér:
– Jól halad, Bandi.
– Igyekszem. Habár minden kerti munkának megvan a maga ritmusa. Annál lassabban haladni nem ildomos, gyorsabban meg káros. A talajra és a növényekre – s a férfi úgy fordítja meg az ásónyi földet, hogy az tompán dübben.
– Végez három nap alatt? – Henzselszki körbemutat. Tíz zöldségágyás van a portán. –Mármint a felásással.
– Holnapra készen lesz – mondja magabiztosan a kisegítő, és egy újabb ásónyi földet dübbent.
– Nehogy megszakadjon nekem! Kikölcsönözhetek egy rotációs kapát.
– Robit? Az nem jó. A robizás bűn.
– Miért? Mert gyors? Az nem bűn!
A kisegítő megtörli homlokát, rálép az ásóra, így az keményen megáll a földben, a nyelére rá lehet könyökölni.
– Henzselszki úr, olyan az ásás meg a robizás, mint a zsilettel meg a villanyborotvával való borotválkozás. Maga mit használ?
– Zsilettpengét.
– Hát persze. Férfi csakis azt. Az a zizegős nyavalya összerondítja az arcot. A robi összevissza hányja a földet. Nem puha lesz, hanem kásás, mint a moslék. Figyeljen csak!
És a kisegítő kifordít egy újabb ásónyi termőföldet.
– Nézze csak, Henzselszki úr, ennek a felületét! Ez az egész munkám értelme.
A házigazda megrendül a föld fekete csillogásától.
– Fényes és sima. Akár egy tükör!
– Jó föld, jó ásó, hozzáértő ember teszi. Össze kell majd törni, hogy a magocskák csírát tudjanak ereszteni, de ez az éles, egészséges földtömb az első lépés.
Henzselszki Henrik bort tölt az ebédhez. A kisegítő megköszöni, de egy decinél elhúzza a poharat. Bár így egy kicsi az asztalra cseppen, az asszony elismerően bólint az önmérsékletre.
Tojáspörkölt van sós burgonyával. A segéd késsel, villával eszik. És nem csámcsog. (Amit pedig, felesége nagy bosszúságára, még Henzselszki is el-elkövet.) Az asszony óvatosan a kisegítő családi viszonyaira tereli a szót. A férfi egy pillanatra megáll az evésben. Csendben rág. Aztán bólint:
– Volt családom. Feleségem, lányom. De nem lehetett kibírni őket. Álló nap vitatkoztak, szidták egymást.
– Min kaptak hajba?
– Mindig máson. Utoljára azon, hány napig kell a léleknek a purgatóriumban tisztulnia.
– És hány napig kell?
– Egyik ezt mondta, másik azt. Nem emlékszem, melyik mennyit. Már azon voltam, hogy elküldöm őket, mikor elmentek maguktól. Angliába. Gondozók egy elmegyógyintézetben.
– Szegények!
– Igen. Ha eszembe jutnak, sajnálom őket. De talán így van ez jól. Ott megtalálták a magukhoz illő társaságot. Végül mindig kiderül, hogy valaki igazgatja a világot. Elpusztul késő ősszel sok növény, viszont ezzel gazdagítják a földet. A rengeteg tavaszi és nyári gaz szintén. Csak legalább három évig komposztálni kell őket, hogy a gyommagok is elrohadjanak. Ebben a kertben gyönyörűen el van különítve a virágoskert, a zöldségágyás, a cserjék, a gyümölcsfák, az örökzöldek, a szőlő, a vadszőlő. De mit számítana ez a felosztás, ha az év nem lenne felosztva? Ha nem lenne tél után tavasz, majd nyár és ősz? Ha egyik nap havazna, másnap jönne a kánikula, harmadnap a fagy, negyednap a záporeső. De nem! Sorrend van! Beosztás! És még a világ is fel van osztva földre, levegőre és vízre! Pont arra a három dologra, ami kell a növénynek. És mind szépen egymástól elválasztva. Külön víz és föld. Nem egyben, mert akkor már mocsár lenne. Vagyis halál.
Henzselszki élvezettel hallgatja a kisegítő bölcselkedését. Majd tekintetét annak arcáról a kezére fordítja. A villa és a kés szabályos téglalapokat vág a nagy krumplidarabokból. A házigazda nem tudja elnyomni magában az érzést, hogy a kisegítő valójában az ásózást folytatja.
– Mi a baj, Henzselszki úr? Nem fogok semmit a tányéron hagyni – mondja a kisegítő.
– Baj? Nincs semmi baj. Fordítva. Éppen hogy csodálom, mennyire… megadja a formát még az étkezésnek is.
– Ja… Hát tisztelem az ételt. Az is, a krumpli is élőlény. Nem trancsíroznám szét semmiképp.
– Rokonszenves ez a Bandi – mondja asszonyának Henzselszki, mikor délután a kisegítő elköszön. – Megvan a magához illő esze. Sőt! Bölcs. És jól dolgozik.
– Jó vásárt csináltunk vele. Csak az zavar, hogy már hatkor elkezdi a munkát.
– Az igazi földművesek így szokták.
– De fel kell kelned beengedni. És engem is felébresztesz.
– Adok neki kapukulcsot. Meg a kamra lakatjához is másolok neki.
– Valamit elvittem tegnapelőtt a kertből. Kérdezés nélkül – mondja egy április végi nap a kisegítő leszegett fejjel Henzselszkinének. A nő megfordul. A meleg ragyogásban különösen szánalomraméltó a férfi bűnbánó arca.
– Semmi baj, Bandi. Van annyi újhagyma, sóska meg spenót, hogy nem bírjuk megenni. Piacra meg nem érdemes vinni. Se ára, se súlya.
– Nem zöldséget vittem el. Gilisztát.
– Ó! – és fölkacag az asszony. – Csak nem horgász?
– De igen.
– Szegény apám is az volt, a haláláig. A tuzséri Tiszára járt.
– Én a Szamosra szoktam – és bőrtáskájából elővesz egy nejlonszatyrot. A tartalma mozog. Az asszony belenéz.
– Gratulálok! Szép fogás.
– Kétkilós. Pontyban ez a legjobb. Még nem zsíros. Maguknak hoztam. Olyan sok jót kaptam már itt, hogy… – és a kisegítő szava elakad. És az asszonyé is. Meg kell köszörülnie a torkát. – Köszönöm. De most hirtelen… Mára lepcsánkot terveztem. Már lereszeltem a krumplit. A férjemmel meg hozattam gomolyatúrót. Esetleg holnap kirántom.
– Az nagyon jó lesz.
– Na, várjon, hozok egy vödröt neki.
A hal nem érzi jól magát új helyén. Csapkod, forog.
– Tegyem a kádba? Mit gondol, Bandi?
– Lehet. Nálam is ott volt. Hogy élve hozhassam. De le is lehet vágni. Egy napot kibír a hűtőben.
Henzselszkiné leguggol. Megsimogatja a pontyot. Az, mintha megérezné az ember sajnálatát, megnyugszik.
– Én nem tudom megölni. Sosem öltem jószágot. Tyúkot sem. Nézni sem bírom. A húst megeszem, de látni, ahogy vérzik, vergődik…
– Akkor majd Henzselszki úr, ha hazajön.
– Ő végképp nem fogja. Bandi, nem tenné meg a kedvünkért?
– Dehogynem.
A segéd kiveszi a pikkelyes állatot, lehelyezi a földre, és egy hosszú pengéjű kést a kopoltyújához nyom.
– Jaj, ne! Ne bántsa szegényt! – kéri a nő, s a férfi azonnal elkapja a pengét.
– Ne nevessen ki, de én ebből már nem tudnék enni!
– Nem nevetem ki. Megsajnálta. Az állat is csak élőlény. Isten teremtménye.
– Köszönjük a jó szándékát, de vigye haza, és egye meg maga.
– Akkor is csak elpusztul. Asszonyom nem látja, hogyan, de tudni fogja.
– Igaz. Legszívesebben szabadon engedném. Beledobnám az Ér patakba. Azt mondják, már egész tiszta a vize.
– Dobja hát bele!
– Nem sértődik meg? Elvégre ajándéknak hozta.
– Miért sértődnék meg? Az ajándékomat elfogadták. Utána azt tesznek vele, amit akarnak. A maguké. Dobja csak az Ér patakba. Leúszik a halunk a Lónyai-csatornába, onnan meg a Tiszába. Onnan meg fel a Szamosba. Ahonnan lehet, hogy megint kifogom.
– Kár mégis, hogy elmondtam, mi a szándékom. Titokban kellett volna visszadobnom. Az ajándékot tisztelni kell. Így azt érezheti, nem is hozott ajándékot.
A kisegítő most először felnevet:
– Akkor olyan leszek, mint Mátyás király meséjében a bíró okos lánya: hoztam is ajándékot, meg nem is.
– Holt tanult meg ilyen jól fütyölni? – kérdi cseresznyeszedéskor Henzselszki Henrik eltitkolt mosollyal a kisegítőt, mert az reggeltől fogva eregeti áriáit.
A férfi elsimítja a teli láda tartalmát, kidob belőle két levelet, és megropogtatja derekát:
– A Beregben így szokás. Volt Namény mellett egy állami mintakertészet. Hatszáz holdas gyümölcsfaültetvény. Amikor beérett a cseresznye, majd a meggy, később az alma, a nyárligeti börtönből hozták ki a politikai elítélteket szüretelni. Már Horthy alatt is. Aztán persze Rákosi idejében. No, az őrök annyira gyűlölték a rabokat, hogy egy falás gyümölcsöt is sajnáltak tőlük. Ezért folyton fütyölniük kellett. Ha a fegyőr fals hangot hallott, tudta, valaki evésre használja a száját. Ment büntetni. De a környékbeli népnek tetszett a nagy koncert, utánozni kezdték őket. Az ostobák.
– Ennyire rossz véleménye van a beregi népről?
– Hm, nem rosszabb az, mint a többi. Dolgozni és spórolni nagyon tud. Ha belegondolok, jófajta nép. Igen jó fajta. Csak tökéletlen. Szörnyen tökéletlen. Hagyja magát félrevezetni. Meg minden hülye szokást átvesz. Ja, és babonás. A végtelenségig. Múlt héten halt meg a keresztapám. A haldokló ágyánál ott gubbasztott a felesége meg a négy lánya. De Juci, a legkisebb unokahúgom szerint nem keresztapámmal foglalkoztak, hanem a kivittel. A halálhírnökkel.
– Kuvik?
– Nem kuvik: kivit! Kivitmadár. Hasonlít a kakukkhoz. Na, a kivit meg is jött, és elkezdett kivitelni. Akkor aztán le is mondtak az öregről. Még élt, de már zárták volna le a szemhéját. Végül tényleg meghalt. Még aznap este. Lehet, nem akart illetlenséget elkövetni azzal, hogy még él egy kicsit. A temetés lement szépen, a toron viszont már csak a látogatással foglalkoztak. Egy tányérba hamut tettek, annak a közepére meg egy pohár vizet. Hogyha megjelenne keresztapám…
– Mármint a szelleme?
– Persze. Szóval, ha megjelenne, lássák a lába nyomát a tányérban.
– Egy talp nem fér bele egy tányérba.
– Szerintük madár alakban jön vissza a szellem.
– Kivitmadárként?
– Galambként. Az hagyja ott a lába nyomát. És megissza a vizet. Mert a halott nagyon megszomjazik a temetés alatt.
– Tehát azért van ott a pohár víz.
– Azért.
– Ez tényleg babonaság. És elég zavaros. Emberként szomjazik meg, madárként jön vissza, de emberként iszik. Mert egy egész pohár vizet nem bír meginni egy galamb.
– Mondom, hogy ostobák! Ki tudja hány száz évvel ezelőtt hallotta valaki, hogy így lelepleztek egy halottat, és azóta csinálják. Pedig az értelmes ember csak beszórja sárga homokkal a tornácnak az ajtó előtti részét, és azon már látni, ha visszatért a halott. Persze emberi nyomot látni. Nem madárnyomot! Mániájuk a madár. Mindenféle madár. Ha szarka száll a tetőre: vendég érkezik. Arról érkezik, amerre a szarka billeget a farkával. Ha a porta előtt álló villanyoszlopra települt gólyacsaládot valaki elűzi, le fog égni a háza. Ha rigó szállt a kertedbe: el fogják jegyezni a lányodat. Ha sok rigó szállt be: pénzt kapsz. De az igazán szerencsés az, akinek fecske fészkel az eresze alá. Persze csak akkor, ha megsüvegeli a fecskét. Mint ahogy bírót vagy mostanság a polgármestert illik megsüvegelni.
Henzselszkiné gyermekkorának emlékeibe merülve hallgatja a kisegítőt. A Hajdúságból származik, de a puritán kálvinista vidéken is megmaradtak a hiedelmek. Képzeletben újra a Berettyó partján sétál a friss házas nővérével, gólyát keresni. Mert aki békát fogó gólyát lát, az hamarosan teherbe esik. Láttak ilyet. És nővére tényleg teherbe esett. Ikreket szült.
Az idő megáll a visszarévedésben, s az asszony csak akkor tér magához, mikor az ura kijelenti:
– A fa legtetejét már létrával sem lehet elérni, Bandi, vállalkozik arra, hogy az ágakon fölmászik oda?
– Nem mászok föl. Annyi jár a madaraknak is. Ők a hernyókon élnének, de mi lepermetezzük, elpusztítjuk a hernyókat. Csak ez a pár marék cseresznye marad nekik. Ne sajnáljuk tőlük, mert megharagszanak, és bosszút állnak!
A Búza téri piaccsarnok zsúfolásig telve árussal, áruval és vevőkkel. A kisegítő leengedi a ládányi almával megrakott talicskát, megtörli homlokát, és szétnéz.
– Hogy megy az alma, Henzselszki úr?
– Sehogy. Még csak nem is érdeklődtek.
– Az nem jó.
– Ne forduljon többet! Legalábbis almáért ne. Majd az ebédért.
A nyitott rész hátsó falán kivetítő. A piac saját és az árusok reklámfilmjei futnak. De csak a galérián lévő butikosok készíttetnek maguknak klipeket. A kofák és az őstermelők a portékájukra mutogatva és kiabálva igyekeznek kuncsaftot fogni. Henzselszki nem tud kurjongatni, próbálja, de szégyenében elcsuklik a hangja. A kisegítő kiáltására, viccesen rezegtetett torokhangjaira már felfigyelnek, de csak magát az árust bámulják meg, az árura csak egy pillantást vetnek. Délig három kiló borízűt sikerül eladni. Henzselszki csüggedten utasítja a kisegítőt:
– Bandi, menjen az ebédért, legalább ennyi örömünk legyen.
A kisegítő egy újabb láda almával tér vissza.
– Nem kellett volna! – mondja mérgesen Henzselszki.
– Mást is hoztam – és a kisegítő a legalsó ételesből kivesz egy vastag papírcsomagot.
– Mi ez? Szalvéta?
– Miki egeres csomagolópapír.
– A kölykök kedvéért?
– Azok nem vásárolnak. Csak a szüleik. Azoknak. Szabolcsban nem vesznek szabolcsi almát. A külföldi kell a népnek. Azt abból lehet megismerni, hogy minden második gyümölcs díszes selyempapírban van. Az egér nem lényeges, az úgysem fog látszani.
– Ez a sikeres eladás titka?
– Ez. Meg az ár. Százötvenért senki nem vesz almát. Azt gondolják, akkor biztos rossz. Legyen négyszáz a kilója. Még így is olcsóbb, mint a bolti.
– Becsapjuk a vevőket. A saját almámat importként fogom árulni.
– Nem csapjuk be. Ez mind körszedett exportalma.
– Export. És nem import.
– Az ugyanaz. Kilóját harminc forintért megvenné tőlünk a nagykereskedő, és akkor a külföldi vevőknek már import lenne.
A kisegítőnek még háromszor kell aznap almáért mennie. A két borízűalma-fa teljes termése vevőre talál.
Október végén összeérik az erjedő levelek, a gyümölcsmaradványok és a mélyen felásott kert barázdáiba hordott trágya illata. Megkezdik munkájukat a giliszták is: széttörik a rögöket, munkát spórolva a kisegítőnek. Aki kézzel igazgat mégis valamit a már soha be nem pirosodó termésekkel terhelt paradicsomlugas alatt.
Henzselszki Henrik a kerti csap előtti kis vályút figyeli. Egy méretes csibor jön rendszeresen a felszínre levegőért. Henzselszki benyújtja az ujját, vajon rácsap-e a bogár. Nem csap. Inkább menekül előle. Pedig a férfi már elképzelte a csiborcsípést, ami nem veszélyes, ám annál fájdalmasabb. A bogár mintha megérezné eme kielégítetlen vágyat, és csak azért is a vályú sarkába telepszik. Onnan figyel az emberóriásra. És még valaki figyeli a férfit. Egy másik férfi. A vízből. Ami csak tükörkép lehet. A kisegítő áll fölötte.
– Henzselszki úr, nézze csak, mit találtam – és egy tompán villanó tárgyat ad át, amit az imént fordított ki a földből az ásója.
Henzselszki megvizsgálja. Húszforintos nagyságú pénzérme. Könnyű. Felteszi a szemüvegét, és böngészni kezdi a feliratot. M.Ther.
– Mutter lenne? Az németül anyát jelent. És mellette ez a kép is egy nőt ábrázol. Bár az arca férfias. Viszont méretes keblei vannak. És a haja is be van göndörítve.
– Régen a férfiak is ilyen puccos göndör parókát hordtak – teszi hozzá a kisegítő.
– Igaz. M.Ther: Mutter? Nem. M, mint Mária? Ther, mint Terézia? Az bizony. A királynő tallérja. Vagy dinárja. Vagy schillingje. Nem tudom, mi volt akkor a pénz neve. Bandi, maga igazán szerencsés. Mennyit érhet?
– Biztos adnak érte valamit.
– A múzeum a muzeális értékét. Vagy a megtalálói díjat. Vagy legalábbis az ezüstnek az árát. Mert ez biztosan ezüst. Vagy fehérarany.
A kisegítő nyúlna az érméért, de Henzselszki kicselezi.
– Mi a szándéka vele?
– Felbecsültetem.
– Hol is találta?
– Ott, a lugas alatt.
– Hol?
– Amikor a trágyát egyengettem…
– Kinek a kertjében?
– Hát… ebben.
– Az enyémben.
Gyilkos szemmel néz egymásra Henzselszki és a kisegítő. Egy másodperc alatt semmivé válik a kedélyes viszony.
– Az én kertemben! Minden, ami itt van, az enyém. A kert minden terménye, a föld maga, és minden, amit rejt.
– De hát én találtam meg!
– Ha maga most nem, jövőre vagy azután megtaláltam volna én. De megnyugtatom, amikor elviszem felbecsültetni, megkérdezem, jár-e magának belőle valami.
– Én viszem felbecsültetni.
– Én viszem! És erről nem nyitok vitát.
A kertkapu olyat csattan a kisegítő távozásakor, hogy az egész kerítés beleremeg.
A Nemzeti Múzeum Éremtárának pénteki fogadóórájára Henzselszkiék érkeznek elsőnek. Alacsony, kék köpenyes szakmuzeológus tessékeli be őket. Portásnak lehetne hinni, ha szemgolyói nem pattognának a kíváncsiság mámorában. A Henzselszki Henriktől kapott érmét megsimogatja, kis rézkefével megtisztogatja, digitális mérlegre teszi. Közben dicséri a házaspárt:
– Köszönöm, hogy ide hozták be. Az ékszerészek esetenként nem vallják be a lelet valódi értékét. És még annak is csak a töredékét fizetik ki érte. És a legfőbb: a lelet nem kerül az őt megillető helyre.
– Ön mennyit adna ezért?
– Általában a nemesfém napi értékén vesszük meg az érmét. De ha különleges a lelet, fizethetjük ennek akár többszörösét is.
– És a megtalálói jutalom még ezen felül van?
– Lelődíj ennek a neve. Amit mondtam, az a lelődíj.
A szakértő egy kisebb, kinyitható lencsén át közelről, majd egy méretes nagyítón át messzebbről figyeli a pénzérmét. Sokáig. Végül mosolyogva teszi le az eszközt.
– Uram… mennyit ér? – kérdi remegve az asszony.
– Százat.
– Szááázmilliót?! – Henzselszkiné összecsapja a kezét örömében.
– Nem. Nem milliót.
– Százezret? – kérdi Henzselszki Henrik csalódottan.
– Ha eredeti Mária Terézia-tallér lenne, érne százezret, még többet is. De ez csak alumínium utánveret. A rendszerváltás után egy siófoki vállalkozó készített ilyeneket. Százasért árulta darabját. Most sem ér többet, mint száz forint. Nem százmillió, nem százezer, csak száz.
Henzselszkiné hazafelé tartva a vonaton újra és újra szipogni kezd. Aztán mikor házának nappalijába belépve meglátja a dúlást, a pityergése üvöltésbe csap át.
Henzselszkiék nappalijában Schiffer Ádám nyomozó átolvassa a listát. Az ingatlanunkból betörés útján elvitt tárgyak: 1 db Csepel férfikerékpár, 1 db Csepel női kerékpár, 1 db mikrohullámú sütő, 1 db vízforraló, 1 db filteres kávéfőző, 1 db villanyrezsó, 1 db 32 colos plazmatévé, 2 db zsűrizett akvarellfestmény, 5 db komplett herendiporcelán-szerviz, 3 db komplett hollóháziporcelán-szerviz, 1 db komplett meisseniporcelán-szerviz.
– Hm, úgy látom, porcelánnal jól el voltak látva – mondja szárazon a rendőrtiszt, amit Henzselszki Henrik zokon vesz.
– Kérem, én a tanácsnál, majd az önkormányzatnál dolgoztam, és soha nem fogadtam el csúszópénzt, viszont néhány ügyfelem annyira hálás volt, hogy utólag rám tukmált egy vázát vagy egyéb porcelánholmit. Csakis utólag!
– Értem. Van ötletük arra nézve, ki lehetett a tettes?
– Bandi, a kertészkisegítőnk tört be hozzánk.
– Miből gondolja?
– Neki volt kulcsa a kapuhoz és a kamrához is. És ott hatoltak be. A kamrában. Ahol van egy ajtó a konyhába, csak el kell húzni a befőttes polcot. Ezt ki tudta rajta kívül? A házajtón van másodzár és hevederzár is. Azzal nem próbálkozott. Ki tudta azt, hármónkon kívül, hogy…
– Mi a kertész pontos neve?
– Bandi. Mi csak így…
– A vezetékneve?
– Azt nem tudom.
– Tán valami rövid… – szól közbe bizonytalanul az asszony.
– A lakóhelyét tudják?
Henzselszkiék rázzák a fejüket. De a férfinak eszébe jut valami:
– A Beregből származhat, mert egyszer említette Naményt, hogy volt ott egy állami kertészet.
– Hogy nézett ki ez a személy?
– Olyan átlagosan. Középkorú lehet. Még nem ráncos az arca. Nem magas. De nem is alacsony. Nem otthontalan kinézetű. De azért olyan… egyszerű ember. Bár nem buta.
– Nem buta – teszi hozzá az asszony is. – Abból is látszik, hogy át tudott verni minket. Elmentünk Pestre bevizsgáltatni azt a pénzérmét, amit ő állítólag a kertünkben talált, és amíg ott voltunk, kirabolta a házunkat. A pénzérme meg nem ért semmit. Alumíniumhamisítvány.
– Utánveret – javítja ki a férje.
– Az ugyanaz!
– Bejönnek a rendőrségre, és a bűnügyi grafikusunk készít egy fantomképet a maguk segítségével. Azt megjelentetjük a sajtóban. Talán valaki felismeri. Bár azt nem értem, hogy nem tudhatják a kertészük vezetéknevét.
– Egyszer mondta, és elfelejtettük… – mondja fejét lehajtva Henzselszki Henrik.
– Várjon csak! Hozza ide a bejelentőt! Azon rajta van a fickó neve, a tajszáma és az adóazonosító jele is.
– Miféle bejelentőt?
– A bejelentőlapot. Amit leadtak a NAV-nak.
– Nem írtunk mi le semmiféle…
– Nem rendszeresen járt ide ez az ember?
– De igen. Hetente többször is.
– És nem jelentették be a NAV-nak?
– Nem… hát az ilyeneket nem szokták.
– Pedig kötelező! Háztartási munkára létesített jogviszonynak nevezik ezt. Vannak kedvezmények, de aki a bejelentési kötelezettségét elmulasztja, és úgy fizet ki a kerti kisegítő munkásnak munkabért, törvénysértést követ el.
– Nem kell! – kiált fel Henzselszkiné. – Menjen innen! Nem kell a rendőrség segítsége. Ne nyomozzon! Még a végén mi leszünk a bűnösök, nem az, aki aljas módon visszaélt a bizalmunkkal, és kirabolta az otthonunkat.
A tavasz gyógyít. A halni akarót erőszakkal fölrázza, az öreg fa tőről újra kihajt, az öreg férfiember és asszony reggel izgalmat érez ott, ahol már rég nem érzett. De Henzselszkiéknél ez után is kávézás következik. Mert jó az izgalmakat összekapcsolni. Egy öreg, a társaitól elmaradt varjú irigykedve nézi őket. Már rebbenti szárnyát, de mikor meglátja, hogy egy talicskás ember érkezik, mégis a helyén marad.
A kisegítő foghegyről köszön a háziaknak, aztán morog valamit ásásról meg vetésről. Henzselszki Henrik tátog, nem jön ki hang a torkán. A feleségének is csak sokára:
– Mit keres itt maga?
– Erre jártam. Látom, most is kerti kisegítőt keresnek.
– Csak nem munkát akar kérni?
– Ha megfizetnek, elszegődök megint.
– Miután kirabolt minket?
– Nem tudom, miről beszél.
– Dehogynem! Elvitt kilenc étkészletet, a mikrót, a…
– Én ugyan nem!
– … a kávéfőzőt, a villanyrezsót…
– Mondom: semmi közöm ehhez.
– … a tévét, két biciklit…
– Ne bosszantson már ezzel! Vagy bizonyítsa be! – mondja a kisegítő magabiztosan. A nő visszahanyatlik a székre. A férje eddigre tér magához:
– Bandi! Hiszen az a kapircs is az enyém volt – és a talicskában lévő kis kerti szerszámra mutat.
– Az? – kérdi a kisegítő mérgesen. – Olyat bárki vehet, minden kerti árudában kapható.
– Miért jött ide maga, azt mondja meg! – az asszony meglendíti aprócska öklét.
– Fizessék ki az elmaradt béremet. Utoljára úgy távoztam, hogy aznapra még nem számoltunk el.
– Egy fillért sem kap! Aljas… és pofátlan… és pimasz…
– Kérem a pénzem!
– Nem kap! Tudja, mit? Jelentsen fel minket, akkor majd kiderül…
– Én ugyan nem veszkődök a rendőrséggel. De addig innen el nem mozdulok, míg ki nem fizetnek.
A kisegítő ráül a talicskára, és cigarettát kezd sodorni magának. Köpködi a dohányt. Korábban is tett így, de most Henzselszki Henriknek olyan ez, mintha a másik meggyalázná a kertjét.
– Maguk vallásosak? – kérdi gúnyos tekintettel a kisegítő. – Ha igen, biztos tudják, mi az a három bűn, ami azonnali gyónást és jóvátételt követel, különben az elkövetője ki lesz zárva az üdvözülésből. Na, tudják? Elmondom: szándékos emberölés, Isten létének tagadása és a munkás bérének ki nem fizetése. A harmadik tán a legfontosabb. Mert a tisztes bér a társadalmi rend, a béke alapja. Ha nem történik meg, jön a szegénylázadás, a kommunizmus. Vagy kommunizmust akar? Mikor került maga a városházára? A rendszerváltás előtt vagy utána? – néz kihívóan Henzselszkire. – Szerintem még bőven előtte. Ide a pénzem!
– Nem fizetünk! – mondja a házaspár, de már mindketten elgyengülve.
– Akkor adják ide a videómagnójukat! Annak már úgyis lejárt az ideje. Már nem is lehet videókazettát kapni, pendrájvról nézik a filmeket. De nekem vannak régi kazettáim, én még hasznát tudom venni.
A kisegítő bemegy a nagyszobába, kiveszi a videólejátszót a könyvespolc alól, és hóna alá csapva kiviszi, beleteszi a talicskába, és indul. A kapuból még visszaszól:
– Sosem lesz olyan kisegítőjük, mint én voltam! Majd meglátják! Jó lenne, ha magukba szállnának! Amíg nem késő!
Vissza a tetejére