Villa a hegyen
(Kafka nyomán)A szecessziós nagypolgári épület keleti sarka bástyává nyúlik. De nem erődítményrész ez, nincs benne ridegség, inkább egy tömzsi minaret. A sisaktető alatt körablak, melynek kereteit réz leanderlevelek díszítik. A villa kertjében sok cserepes leander van a ciprusok között.
Dr. K. az iratokat tanulmányozó Vargyassy grófot figyeli. Keresi, mit utálhat rajta. Mivel dr. K. nagyon unja már a munkáját, szükséges ezt átvinnie az ügyfeleire. És azok meg is érdemlik ezt. Mert fontoskodnak, akadékoskodnak. Mint most Vargyassy gróf, aki újra- és újrakezdve átolvassa az egész szerződéstervezetet, pedig telefonon mindent megbeszéltek már. Végre felnéz a nyírségi mágnás, aki – adósként – Bécs és Budapest valamennyi bankvezérével üzleti kapcsolatban áll, és meglengeti a paksamétát.
– Helyezzen el ebből egy példányt a vármegyei levéltárban is!
– Semmi akadálya, méltóságos uram.
– Hencegőnek tart?
– A legkevésbé sem – mondja K., fejét leszegve.
– Pedig lenne mire felvágnom. Hány arisztokratát ismer, aki úgy, mint én, nyugdíjbiztosítást köt a szolgálóinak?
Erre inkább nem válaszol dr. K., mert a gróf csak azt vállalja, hogy ha az egyik alkalmazottja megköti a megállapodást a Munkás Baleset- és Életjáradék Biztosító Rt.-vel, akkor ő év végén rendre megfejeli a befizetett összeget annak ötödével (amit kigazdálkodhat úgy, hogy nem emeli a béreket, pedig ’11 óta a korona szépen inflálódik), ráadásul külföldön egyre gyakoribb, hogy már nem csak az állami alkalmazottak számíthatnak nyugdíjra.
– Ön, gróf úr, igen előrelátó – s mivel a másik szemében K. enyhe csalódottságot érez, még hozzáteszi: – Akár azt is mondhatnám, forradalmár.
– Az vagyok. Vagy legalábbis radikális reformer. A társadalmi konstellációk kényszerítenek erre, ha mi, nagybirtokosok nem leszünk szocialisták… izé… szociálisak, akkor jön a vörös forradalom. És az nemcsak minket, de az egész civilizációt elsöpri. S végül önmagát is. Mert ha egy hatalom nem az evangéliumra épül, akkor… akkor… de nem akarok én itt szavalni. Dr. K., megkínálhatom sompálinkával? Ez a vidékünk egyik kincse!
– Köszönettel elfogadom.
Koccintanak, isznak, köhögnek, a nyelvükkel csettintenek. Éppen úgy, ahogy a gazdák csinálják a csárdában és a béresek a kazal tövében. Úgy látszik, mégiscsak van összekötő kapocs az egymásra fenekedő társadalmi osztályok között.
– K. úr, maga osztrák vagy német? Vagy cseh?
– Egyik sem.
– Hát akkor?
– Prágai osztrák–magyar vagyok.
– Ne mondja már! Ilyen nép is létezik? – kacag fel Vargyassy, és kacsintással jelzi, hogy tudomásul veszi a másik elzárkózását ebben a kérdésben, és tudja az okát.
– Szépen beszéli a nyelvünket.
– Igyekszem minél alaposabban elsajátítani. Ez üzletkötőként elemi érdekem. És amikor megpályáztam ezt az állást, vállaltam is, hogy azonnal beiratkozom egy nyelviskolába.
– Pesten él?
– Igen. Öt éve.
– És melyik város a szebb, Prága vagy Budapest?
– Mindkettő csodálatos.
– Ahogy mondja! Én minden évben felkeresem Prágát. Legalábbis a főpályaudvarát. Ott kell átszállni Karlsbad felé.
– Ó, a gyönyörű völgy!
– Karlsbad? Vagyis Karlovszky Vary?
– Karlovy, így mondják a csehek. És nekem bármilyen nyelven megfelel. Ha legközelebb ott jár, keresse fel a Hotel Schubertet. Ez a remek szálló a cégünk tulajdonában van, ügyfeleink jelentős kedvezményben részesülnek.
– Feltétlen fel fogom keresni! Legalábbis egy Becherbitter erejéig. Mert ez a likőr éppolyan hasznos a köszvény ellen, mint a termálvíz. Az egyik kívül, a másik belül gyógyít. Száz évig fogok élni!
– Tudja, mi még a hosszú élet titka?
– A reggeli torna?
– A prüszkölés. A gyakori prüszkölés. Mert olyankor távozik az emberi szervezetből a sok káros baktérium. Ha nem távoznak, betegséget okoznak. S mikor nem távoznak? Orrdugulás esetén. És pont erre jó a Fenolecrin. Kiváló orrtisztító! Volt dugulás – nincs dugulás! Volt betegség – nincs betegség. Tényleg száz évig fog élni.
– Dr. K., tán csak nem ügynökösködik egy gyógyszergyárnak is?
– A Fenolecrin gyártója, a Juvenalis Pharmazie cégünk érdekeltségébe tartozik.
– Így már értem. No de mi van, ha a gyógyvíznek, a gyógylikőrnek meg az orrtisztító gyógyszernek köszönhetően tényleg megérem, és egészségesen!, a száz évet? Akkor mit fog ajánlani? Életbiztosítást? Ki kötne egy aggastyánnal életbiztosítást?
– Balesetbiztosítást! Mert az érheti. Például megharaphatja egy kutya!
– Csak nem azt akarja mondani, hogy kutyaharapás-biztosításuk is van!
– De mennyire hogy van! Fizet havonta két koronát, s ha megharapja egy kutya, álljuk a gyógykezelése költségeit, és még fájdalomdíjként harminc koronát is kiutalunk a méltóságos úr részére. Ha pedig fizet havonta négy koronát, száz korona lesz a fájdalomdíj. És van hozadékos változat is. Ami azt jelenti, hogy ha tíz évig nem szenved el kutyától származó sérülést, elkezd gyűlni a pénz a számláján, s még kamatozik is!
– Megfontolom. Bár nekem egy jól betanított vizslám van.
– Kössön baleset-biztosítást a munkásai számára. Lehet kombinálni a nyugdíjbiztosítással.
– Rendben. Csak lássam, mennyire élnek majd a lehetőséggel.
– Sok a kóbor kutya Magyarországon. Meg a veszettséget hordozó róka. A méltóságos úrnak is nagy veszteség, ha kidől egy munkása.
– Az biztos. A rókaharapás-biztosítás is benne van a havi díjban?
– Benne lehet, mert a kutya mellett bónuszként még két állatot lehet választani.
– Mi legyen a harmadik? Vipera? A vipera is meg tudja ám marni az embert, és az akár azonnal végzetes…
– A medúzát javaslom. Sokkal gyakoribb a medúzatámadás, mint a kígyótámadás.
– Viccel? Hogy a fenébe kerülne ide medúza? Felúszik a Tiszán?
– Egyre több uradalom szállítja a munkásait Dalmáciába. Szüretelni. Az emberek az egész napos fárasztó fügeszedés vagy olajbogyórázás után megmártóznak a tengerben, jön a medúza, megijednek tőle, az megijed tőlük, és megcsípi őket. Nem halnak bele, de nem fognak dolgozni. És az ültetvény tulajdonosa nem fog utánuk jutalékot fizetni az uradalomnak, azt elhiheti!
A gróf mosolyogva gondolkodik el. Közben, öntudatlanul, leveszi fémkeretes szemüvegét, és annak szárával a fülét kezdi piszkálni. A dobhártyáját. Nagyon jó érzés. Majdnem olyan izgató, mint ha lúdtollat nyomna hallójáratába. Ha egyedül van, sikongat ilyenkor. Dr. K. meghökkenve látja, hogy a szemüvegszár teljesen eltűnik a fülben. Mintha üzleti partnere agyállományának a közepét szeretné megigazítani.
– Élvezet volt önnel üzletet kötni! – mondja Vargyassy gróf, a szobaajtóban állva, és búcsúzóul a kezét nyújtja. Az érkező dr. K.-nak nem adta meg ezt a gesztust.
– Örültem a lehetőségnek, méltóságos úr. A legfontosabb meggyőzni az alkalmazottjait…
– A szolgálók, béresek mennek a béresgazda után. Ha Pogány Bertit rábeszéli, nem lesz gond a többiekkel sem. Viszont az intézőt hagyja ki az egészből. Őt nem szeretik. De hát elvégre intéző, nem az a dolga, hogy megszerettesse magát. Valakinek rendet is kell tartani.
– Ahogy mondja, méltóságos uram.
– Ica! – int a gróf a fekete házicselédruhában és fehér köténykében a folyosói nagytükör előtt posztoló komornának. – Mutasd az utat a vendégünknek!
A lány pukedlizik, és elindul a bejárati ajtó felé. Dr. K. követi. Háromszor kanyarodnak be, mert igen zegzugos a kúria elrendezése. Dr. K. azonban erre nem figyel föl, annyira leköti a komorna ringó csípője. Nem kétséges, szándékos a riszálás, de van is mit: a lány hátsója éppen akkora, hogy lenyűgöző, de ne visszataszító legyen.
Megérkeznek a bejárathoz. Itt viszont Ica széttárt karral feltartóztatja az ügynököt.
– Mi a baj, Ica kisasszony?
– Nem tud kimenni. Zárva az ajtó.
– Hozzon hát kulcsot!
– Rendben, de jöjjön velem! Ne álldogáljon itt. Hogy nézne az ki?
– Ha gondolja…
Bő negyedórába telik, míg felérnek a lány manzárdszobájába. Igaz, az odavezető lépcsősor hol felfelé, hol lefelé tart. Rendre barna foltos galambok rebbennek fel rémülten, és dr. K. cincogást is hall. A repedt, hámló falakat egy laktanyában szolgáló lélek képzeletvilágát tükröző firkák borítják.
A padlásszoba egyetlen billenős ablakából a tetőt és a villa környezetét is látni. Furcsa, hogy a torony is lent van. A kertből felnézve K. máshogy becsülte a ház részeinek egymáshoz viszonyított magasságát.
Ica ledobja ruháját, anyaszült meztelenül körbejárja K.-t, majd az ágyékára mutat.
– A természetesség híve vagyok. Állítólag a pesti madmazellek már ezt is fazonírozzák. Igaz ez?
– Nem tudom – feleli K. az igazat, mert még sosem sikerült hajadon úrilányt elcsábítania. Szolid kuplerájokba jár, az ottani munkaerő fazonírozott, de ők más kategória.
– Ica kisasszony, nem haragszik, ha megkérdezem, miért szabadult meg a ruházatától?
– Mert így szoktam sakkozni.
– Ez a passziója?
– Igen. A sakk. Marha! Elnézést, maga csacsi, hát mit akarhat egy nő egy férfitól, ha tetszik neki? Nekem az a passzióm, hogy a jóképű vendéget ágyba viszem. Aztán kérek tőlük egy autogramot. Abba a kis piros emlékkönyvbe gyűjtöm őket Amikor nézegetem őket, újból felidéződik a velük való találkozás. És ez örömöt okoz nekem. Mert az öreg gróf…
– Nem olyan öreg még Vargyassy.
– Öreg. Nem megy neki a bujálkodás. Bevadul, aztán a nagy semmi. A fiatal gróf meg már kész is van, mire éreznék valamit. Hát lehet így?
– Miért nem tart egy magácskához illő, állandó szeretőt? Egy tiszttartót. Vagy egy boltost. Vagy egy csendőrt.
– Nem tudok lejutni a faluba. Mindig eltévedek a hegyoldalban, és örülök, ha ép bőrrel visszatérek. Maga hogy jött fel a villába?
– Én… – K. eltöpreng. Csupán homályos emlékei vannak, ahogy lentről, a domb aljából nézi a gróf birodalmát. – Biztos fogadtam egy homokfutót.
– Aligha. Lovak ide nem bírnak fölkaptatni.
– Valahogy csak feljöttek, mikor ezt a szép otthont építették. A téglát, a faanyagot fel kellett hozniuk.
– Mondom, hogy nem.
– Akkor hogy épült fel a villa?
– Azt mondják, amikor Árpád betört Vereckén a seregével, ez már itt állt. De ő sem próbálkozott…
– Szóval nem jöhettem sem lovon, sem lovas kocsin. Akkor nyilván felgyalogoltam.
– Hogyhogy nem tévedt el? Én tíz éve hiába próbálkozom megtalálni az utat.
– Én pedig elsőre. Hisz itt vagyok!
– Igaz. Itt van. Ez tagadhatatlan…
Egy nagy durranás szakítja félbe a komornát. Aztán jön még egy.
– Ne ijedjen meg, K. úr, csak a gróf próbálgatja az irodájában a vadászpuskáját.
– Kényelmes dolog onnan lőni. Hallottam, hogy van egy okos vizslája.
– Van bizony. A Bandi. De nem szokták az elejtett vad után küldeni. A gróf szerint az jár a farkasoknak.
– Errefelé még van farkas?
– Valójában már vagy ötven éve nincs. Csak sakál. Azt tartja farkasnak a nép. Mert a nyárligetiek ragaszkodnak a farkashoz. A város címerében és a zászlaján is farkas van. A katolikus templom pedig Assisi Szent Ferencnek van szentelve, mert ő a farkasok védőszentje.
– És minden más állaté.
– A plébánián pedig őriznek egy kitömött farkast. Száz éve egy januári hóviharban, amikor ment volna az esperes egy tanyabírónak az utolsó kenetet feladni, eltévedt a bokortanyák között. Az a farkas bukkant rá, s ahelyett hogy felfalta volna, hozzábújt melegíteni.
– Szép történet. És hálából lelőtték.
– Kik?
– Hát… akik mentek az esperest felkutatni. Nyilván azt hitték, a farkas veszedelmes az esperesre.
– Dehogy hitték! Hisz egymást átkarolva feküdtek a nagy hóban!
– Valahogy mégis megölték azt a farkast, ha egyszer ki van tömve!
– Magától, vénségében nem halhat meg egy jószág?
– De, természetesen.
– Ott az a szék.
– Látom, mit csináljak vele?
– Oda tegye a ruháját! Vetkőzzön! Gyorsan! Már belém bújt a bolha.
A lány úgy dobálja magát dr. K. ágyékán, hogy az a férfi figyelmét még saját élvezetéről is eltereli. Nincs megállás jó félóráig. Akkor Ica végre lefordul róla. Elégedetten felnevet, nagyot csap a férfi hasára, majd váratlanul elkomorul:
– Most egyedül akarok maradni! Menjen el. És később ne keressen!
– Nem szándékoztam.
– Nem?!
– Vagyis nem gondolkoztam ezen.
– Menjen! Gyorsan! Nem kísérem ki. Ott a kulcs az éjjeliszekrényen.
Dr. K. elindul a kijárat felé. Az út zegzugos. És kétszer lejt. Pedig úgy emlékszik K., hogy az előbb csak egyemeletnyit emelkedtek. És a villában csak egy emelet van. Ami valójában a tetőtér.
– Hát engem meg sem látogat? – kérdi K. elé toppanva egy hófehér csipkés ruhát viselő lány, akinek véznaságát a buggyos öltözék sem tudja elrejteni. Arca is soványka. De lángol. Mint a vörös haja.
– Elnézést, nem tudtam, hogy beszélni szándékozna velem – szabadkozik dr. K., és összecsapja bokáját, mintha a k. u. k. hadseregben jelentene az óbesternek.
– Ritkán jár idegen a házunkban, ki kell használni, ha valakitől hírt kaphatok a világról. Iszunk egy teát? Kövessen, kérem.
Ismét felfelé tartanak. Az út most már kész labirintus. Egyszer süllyednek, aztán négyszer emelkednek. És amikor K. kinéz a lány középkori dohot árasztó szobájának szúrágta ablakán, azt tapasztalja, hogy ez a manzárdszoba már a harmadik emeleten van.
– Vargyassy Matild vagyok – nyújta a kezét a grófkisasszony, de elrántja, mikor a férfi meg akarja csókolni. Helyette kezet fognak
– Én pedig dr. K. Ferenc.
– Érzek magán valamit.
Matild szagolgatni kezdi vendégét, úgy, hogy orrát belevájja annak mellényébe. Majd mérgesen néz a szemébe. Aztán megenyhül tekintete.
– Rosszul éreztem, hogy éreztem. Legfeljebb csak az arcszeszt. Nem zavarja, ha megreszelem a körmeimet?
– Ha szükségesnek tartja… Bár én ehhez nemigen kellek.
– Itt egy reszelő, reszeljen maga is.
– Rendben vannak a körmeim.
– Az enyéim töredeznek. Mert sokat dolgozom. És mert kevés bennem a vitamin. K. úr, hisz a vitaminokban?
– Sokat cikkeznek arról, hogy a hosszú élet titka az elég vitamin. Talán igaz lehet.
– Nem valami meggyőző. Pedig maga doktor.
– De nem orvosdoktor. Jogász végzettségem van.
– Kár. Mert megkezelhetne. Anyám szerint lelki beteg vagyok. Ilyen fiatalon. Elég szörnyű, nem?
– Azért lelki beteg, mert él. Ahogy fizikai problémák, nátha, megfázás, hasmenés, bőrkiütés, kötőhártya-gyulladás nélkül nem lehet megúszni az életet, úgy nem lehet idegi panaszok nélkül sem. Ezt el kell fogadni.
– Milyen jól mondja! Az igazat, és mégis megnyugtat. Ilyen férfi kéne nekem. Vegyen feleségül!
– Ezt, remélem, csak…
– Hozományom nincs. Legfeljebb adósságot vihetek a házasságba. Viszont szép vagyok. Az is egyfajta tőke.
– Mégpedig igen komoly. De a tréfát ilyen komoly ügyben talán mellőznünk kéne…
– Ki a szebb? Ica vagy én?
– Én ezt… nekem nem tisztem ezt…
– Dehogynem! Férfi, hát minden nőt felmér. Nekem Ica tetszik. Talpraesett, megvan a magához való esze, csak hát cseléd. Ki a szebb? Én vagy ő?
– Nem kérdés, hogy magácska.
– Ha mást mond, kiharaptam volna a köldökét. Maga szerint milyen forradalom fog kitörni?
– Forradalom lesz?
– Persze. Egy lőporos hordón ülünk. Nem olvas újságot?
– De igen. És sajnos tényleg elég feszült a...
– Ha nacionalista, vallási vagy osztályforradalom lesz, vége a világnak. Vér nélküli anarchista forradalomra van szükség. Ismeri ezt a lapot? – és egy fehérnemű-katalógust dob oda K.-nak, aki elpirul a fej nélküli, de igen szemrevaló női testek láttán. – Ja, bocsánat! Ezt nézze! – és a Bakunyin fiai című füzetre cseréli a reklámkiadványt.
– Bizonyára nagyon érdekes cikkek vannak benne.
– Doktor úr, maga szerint eljött az ideje, hogy bevezessék a csoportházasságot?
– Nem hiszem.
– Sajnos én is így vélem.
– És miért is kéne bevezetni?
– Az emberi szabadság miatt. Egyetlen férjjel vagy feleséggel leélni egy életet, olyan, mintha csak egyetlen politikai párt indulhatna a választásokon.
– Nekem egy feleség is elég lenne.
– Hát nőtlen?
– Igen.
A lány szeme felcsillan.
– Ha akarja, cselédruhát kapok magamra.
– Mi szükség erre?
– Vagy frígiai sapkát.
– A forradalomra készülve?
– Viva la revolution! Pokolba az autokráciával! Képzelje azt, hogy a konyhában vagyunk!
– Miért mennénk oda?
– Képzelje, hogy szakácskötény és fejkendő van rajtam. Ha a béresgazda így látja meg Icát, rögtön lerendezi. Ezért az a ribanc mindig eljátssza a kuktálkodást. Pedig nem is konyít a főzéshez. Én viszont remek szakács vagyok. A Korona séfje járt hozzánk privát órákat adni. Az aszalt szilvás tortám tegnap különdíjat nyert a vármegyei ipartárlaton. A főhelyen van kiállítva.
– Szívesem megkóstolnám…
– Hát tessék, harapjon belém!
Matild széttárt karral áll. K. pedig nem harap. Köhög, az orrát fújja. Ahhoz van szokva, hogy ő könyörög a nőnek. Vagy nem könyörög, mert fizet. Furcsa ez az egész férfi-nő közti testi kapcsolat. K. nagyanyja szerint undorító, és bizonyíték arra, hogy az ember, főleg a férfi, valójában csak beszélni képes állat. K. nem harap, a grófkisasszony pedig legyint.
– Menjen! Hallom, hogy Bözsike néni a folyosón takarít. Ő kiengedi.
– Van nálam kulcs.
– Én meg majd felnyalom megint! – robban a felháborodott kiáltás, ahogy K. a bejárati ajtó előtti, víztől csillogó folyosórészhez közeledik. A csöcsös, faros takarítónő bal kezét csípőre teszi, jobbjával pedig figyelmeztetően felemeli a felmosófát. Bözsike arcán méretes bibircsók, melynek közepén, mint zsombékban a sás, dús szőrpamacs. Kihívás elviselni a látványát.
– Sajnálom, kedves asszonyság, ha…
– Mer’ én olyan hülye vagyok, hogy felnyalom megint! Mer’ maga tojik a másik munkájára!
– Ki szeretnék menni.
– Vegyem a nyakamba?
– Tessék?
– Vegyem a nyakamba, és ugorjak? Na, nem! Arról ne is álmodjon az úr! Szépen megvárja, míg felszárad.
– Elég sokat vártam eddig is. El akarom hagyni ezt a…
– Akarom! Akarom! Ezt a nejének mondja! Persze annak biztos nem meri, mert az helyre tenné.
– Kérem, ne személyeskedjen!
– Azért, mert maga úr, és fekete öltönye van, még én is ember vagyok.
– Természetesen. Nem akartam megsérteni, és…
– Maga iskolázott, de én meg hívő vagyok!
– Értem.
– Hívő bizony!
– És… milyen hívő?
– Hívő. Ez a mi gyülekezetünk neve: hívők. Nincs papunk, nem fizetünk egyházadót. Az ördögre nem mondjuk, hogy ördög, csak azt: az álnok. És hisszük az egyetlen igaz Istent.
– Én is. A magam módján. Volt hittanórám az iskolában.
– Képzelem, miféle hitoktatás lehetett az. Szoknyás tartotta?
– Nem tanítónő, hanem a hitközség vezetője…
– Az az! Arra mondom, hogy szoknyás. Reverendaszoknyás! Férfi létére női göncöt húz magára. Bár ki tudja, mi van a szoknyája alatt. Lehet, hogy elmenne lánynak is az a plebános.
– Nem illik így beszélni…
– Megsértettem. Tehát maga katolikus.
– Nem vagyok az, ha tudni akarja.
– Akkor református. Az se jobb! Azoknak csak az számít, mennyi föld van a seggük alatt! Egybekelnek egy lóval is, ha az hoz egy kapavágásnyi földet a házasságba.
– Kérem, engem ez nem érint, mivel nem vagyok református. De… ne becsmérelje egyik felekezetet sem. Legalábbis előttem ne!
– Miért, ki maga? Kultuszminiszter? Hercegprímás? Én megmondom, amit gondolok, bárkinek. A gróf úrnak, a geróf úrnak is. Tanúsíthatja az is, hogy tökön rúgom, ha felbosszant. Magát meg ezzel intézem el – és már emeli a felmosórudat, hogy eltörje a kezét maga elé kapva védekező K.-n, mikor egy nagyobb hatalom érkezte megállítja.
– Dr. K., megtörölte a cipőjét? – kérdi szárazon a grófné, aki kissé biceg, és feltűnően magas, s ahogy dr. K. összehúzta magát, még magasabbnak látszik. Rákönyökölhetne a férjének a fejére. Zsinórpántos, vörös, alkalmi bársonyruha van rajta. Azon hosszú oldalsó vágás. Kilátszik a harisnyatartó. A grófné kezében varázspálca hosszúságú szipka. A cigaretta füstöl benne, mint egy putri kéménye. Viszont kellemes, puncsos illatot áraszt. Az úrnő boltozatos homloka ráncos, arca csontos, mellben és farban viszont kellemesen domborodó ő is.
– Már épp elmenni készülök, méltóságos asszonyom.
– Megtörölte?
– Természetesen. Még amikor megérkeztem.
– Mert ha az intéző vagy pláne, ha a béresgazda bejön, hozzák magukkal az istállóganét.
– Tiszta a cipőm.
– A kabátját hova tette?
– Nincs felöltőm. Jó az idő.
– A fiam folyton elhányja a ruháját. És csámcsogva eszik. Mint egy hörcsög. Maga tud enni?
– Tudok.
– Úgy értem: tisztességesen, ember módjára. A férfinak a falás meg a gyakás… izé… bujálkodás a lételeme. Állati módi! Maga is olyan lehet, mint a többi. Csak a szoknya jár a fejében. Mintha másból sem állna a világ! Mint a kan disznók! Hogy mi a társadalmi státusza, az nem számít. Béres, boltos, tanító, vicispán, miniszterelnök: egykutya. Maga is mászna rá a feleségére folyton! Jól gondolom?
– Nőtlen vagyok.
– Akkor a… kedvesére.
– Nincs kedvesem.
– Nincs? – s a grófné szeme lobot vet. – De azért, ugye… érdekli a női nem?
– Határozottan. Méltóságos asszonyom, talán ügyetlen vagyok az emberi érintkezés formáit illetően, de igyekszem tanulni, a szándékom az, hogy senkit ne sértsek meg, sőt biztosítsam a tiszteletemről…
– Hogy jön ez most ide?
– Én csak annyit akarok, hogy… Elmenni innen.
– El akarja hagyni otthonunkat? Nem érezte jól magát?
– Kiválóan éreztem. És köszönet ezért. De a feladatom teljesítettem itt, s a kötelesség máshová szólít.
– Hát… menjen! Isten önnel! És járjon szerencsével!
– Nem tudom elhagyni ezt az épületet, mert Bözsike megakadályoz benne.
– Bocsásson meg, kedves doktor úr… doktor…
– Doktor K., tisztelettel.
– Szóval K. úr, miért a szolgálókkal vesződik, ha gondja van? Miért nem fordul hozzám? Hiszen, mint hites feleség, én vagyok a ház asszonya. Az én feladatom vendégeinkkel törődni.
K. megtörli izzadt nyakát, és meghajol.
– Igen, itt követtem el a hibát. Azonnal a méltóságos asszonyt kellett volna keresnem. De különben maga a gróf úr mondta, hogy kikísér Ica kisasszony… Mindegy. Tehát, örülök a szerencsémnek, grófné, és a legjobbakat kívánva…
– Persze, persze… mehet már, Bözsikét felképelem és elzavarom, de előtte, kárpótlásul, amiért az elején hideg voltam magához, el kell fogadnia egy apróságot. Jöjjön velem!
Vargyassy grófné szobája majd széthasad a pompőz berendezéstől. Ami intarzia, faragvány, cifra vésett díszítés lehet egy bútoron, azokkal az itteniek rendelkeznek. A tükör velencei, a fésülködőszék egy trónus, az ágytál fajansz. A plafonon koronacsillár üvegcseppecskékből. A grófné egy doboz bonbont nyújt K. felé.
– Mozart-golyónak hívják. Ismeri?
– Igen. És nagyon szeretem.
– Tényleg ismeri? Maga osztrák?
– Prágából származom. De sokszor megfordulok Bécsben. És Salzburgban is.
– No és mit mondanak a bécsi ismerősei? Lesz háború?
– Azt mondják, lesz.
– Hála istennek! Már úgy unatkozom! És a piszok szerbeknek nem árt egy lecke. A császár… vagyis nekünk király, hogy van?
– Tudtommal igen jól. Hajlott kora ellenére.
– Schratt Katalin megvan még neki?
– Igen. Rendszeresen sétálnak egymás társaságát élvezve.
– Hm. Ha mást már nem tudnak csinálni. Ez a Schratt különben jobban tetszik nekem, mint Nahowski Anna. Az egy kis veréb volt. Nem való egy uralkodóhoz. Schratt Katalint látta színpadon?
– Sajnos, pont egy évvel azelőtt hagyott fel a színészettel, hogy én először Bécsbe utaztam. Aki látta, azt mondta, elragadó volt.
– Képzelje, van egy estélyi ruhám Schratt Katalintól!
– Ó! – és bár K.-t érte már elég meglepetés ebben a házban, most igazán tátva marad a szája. – A méltóságos grófné bejáratos az udvarba?
– Ott még nem tartok. De a szép mistress küldött pár darabot a gardróbjából az Árvasegítő Alapítványnak. A pesti Operában lehetett licitálni rájuk. És a máskülönben fukar férjem meglepett eggyel. Mindjárt meg is mutatom.
– Köszönöm.
– Tudja, mit, fel is kapom magamra, csak testen mutat igazán jól egy ruha.
– Jó, én kimegyek, míg…
– Dehogy megy! Nem kamasz fiú már maga, hogy megijedjen egy meztelen szépasszonytól!
– A bejárati ajtó zárva van – mondja az immár meztelen grófné, és meglenget egy kulcsot, majd azt az összeszorított combjai közé rejti. – Vegye ki! Keresgéljen! Eldughatom még mélyebbre is. Tudja, hová.
– Már kaptam egy kulcsot, méltóságos asszonyom, ez pedig veszélyes helyzet, az én üzleti korrektségem és az ön nyugodt családi élete forog kockán. Öltözzön föl, kérem!
– Gyáva! Ne is lássam többé magát! – s a grófné szavainak nyomatékot adva a gróf szobája felől érkezik egy nagy puskadurranás.
A folyosó köve már száraz, Bözsike nincs a láthatáron, K. gyorsan a bejárathoz megy, s bedugja a kulcsot a kulcslyukba. Kattog a zár, a kulcs egyszer elakad, de azért feltárul az ajtó. És K. kilép. De nem a szabadba érkezik. Hanem egy újabb helyiségbe.
– Ez hogy lehet? Én itt jöttem be ebbe a házba. A kertből – panaszkodik önkéntelenül K. annak az alsónadrágos alaknak, aki egy karcos íróasztal előtt ülve a körmét festi.
– Üdvözlöm, doktor úr, én Rudi, az ifjabb gróf vagyok. Ez a szoba pedig, mióta az eszemet tudom, itt volt. Bizonyára eltévesztette valahol az irányt. Zegzugos ez az épület. Őseink szándékosan tervezték ilyenre, hogy akár a török, akár a labanc, akár a kuruc jönne fosztogatni, ne ismerje ki magát.
Az úrfi közben rágyújt. Neki is fantasztikusan hosszú szipkája van, melynek füstölgő libanoni dohánya ünnepélyes fahéjillatot áraszt.
– Elnézést, Rudolf úr, hogy megzavartam. Mutassa meg, merre van a kijárat, a valódi kijárat, s már itt sem vagyok.
– Csodálkozik, miért vagyok itthon iskolaidőben?
– Tessék? Ja… nyilván nem érzi jól magát.
– Pontosan. Allergiás vagyok az iskolára. Abominációnak nevezik ezt. Az ember azt érzi, nem szeretik ott, és ráadásul nem okosodik, hanem butul a tanítástól.
– Azért nem minden iskola ilyen.
– Lehet. De az enyém igen. Apám akarta, hogy állami gimnáziumba menjek, mert szükséges társadalmi tapasztalatot szereznem. Így aztán megismertem, milyenek a deklasszálódott dzsentrik meg a lumpenprolik. Aljas bagázs mindkettő. És engem feszt szekíroznak, irigyelik, hogy arisztokrata, ráadásul nem indigéna, hanem törzsökös arisztokrata vagyok. Irigyelhetnek is! A vért nem lehet megszerezni, csak örökölni! Ipso iure. Újabban már az igazgató is aprehendál rám, mivel a Koronába járok ebédelni! Még szép! Nekem a menzakoszt, a zsíros kása meg a paszulyleves nem konveniál.
– Ezek olcsó, de jó ételek. Nyilván az iskola költségvetése nem engedi meg, hogy…
– És az iskolai inzultusok mellett még az is tormentál engem, hogy tizenhét évesen már olyan erős a szakállam, mint a pampafű. Tudja, mi az a pampa?
– Az argentin puszta.
– Magamnak nem vágom a szakállam, mert faragott képet csinálnék magamból önmagamnak.
Az úrfi várja, hogy a tréfásnak szándékozott bibliai utalásra a másik felnevessen. Annak sokára esik le az allúzió, de mikor igen, elmosolyodik. Az úrfi folytathatja:
– Borbélyhoz járok. Ő érti a dolgát. De hát a lényeg ugyanaz: minél sűrűbben vágják, annál erősebb lesz a szőr. Kész katasztrófa! Pópa leszek? Vagy muzsik? Tudja, mi az a muzsik? Nem muzsikás, hanem mu-zsik.
– Orosz regényekben…
– Kártyázzunk! Ön úriember, nyilván a fáraót kultiválja.
– Szoktam fáraózni. De nem pénzben.
– Én viszont csakis úgy. No, nem mintha egy vagyont gyűjtöttem volna a nyereményeimből. Megtanítottam fáraózni a béresgazdát, aki egy ostoba paraszt, de kiderült, hogy az ördög bibliájához nagyon is van esze. Gyakran megver. Az adósa vagyok. Azért nem emlegeti a tartozásomat, mert láttam, ahogy megerőszakolt egy fejőlányt. Ha feldobnám a csendőrségen, annyi lenne neki!
– Köszönöm a szíves invitálást, de nem szándékozom annyi időt itt eltölteni, amennyit egy parti igényel. Sőt, mennék azonnal…
– Akkor legalább nézze meg a gyűjteményemet! Lelkes coleopterista vagyok ugyanis.
– Nem tudom, mit jelent ez a szó.
– A bogarakért lelkesedem. Van néhány csodás exemplarom. Nézze például ezt! Nagy szarvasbogár a neve. S ez itt egyenesen óriási. Lelóg a tenyeremről.
– Szép, tényleg.
– Ez meg egy szentjánosbogár. Kiszárítva is világít. Ha behúznánk a függönyöket…
– Ez is szép. Csak kár, hogy meg kell ölni őket. Nem lehetne készíteni róluk rajzot vagy fotográfiát, aztán szabadon engedni?
– De hisz az a legjobb az egészben! Amikor érzed, hogy csak tőled függ az élete, és ő persze menekülne, de nem engeded. Hanem beteljesíted a végzetét. Beleszúrod a tűt – és mikor mondja, ő is beleszúrja a tűt K. jobb combjába.
– Mit művel!?
– Csak hogy érezze, miről beszélek.
– El tudtam volna képzelni enélkül is. Nagyon kellemetlen…
És ekkor megint megszúrja dr. K.-t az úrfi. Most a bal combján.
– Hé! Megőrült?
– Nem tetszik? – kérdezi nevetve Rudi gróf, és vadul döfködni kezd a tűvel. – És ez? És ez?
Dulakodni kezdenek. A fiatal gróf közben vinnyog és vigyorog. Aztán látszólag megadja magát, de csak azért, hogy összegyűjtse minden erejét.
– Csodás, amikor a tű behatol a bogárka hátába – és emeli kezét az utolsó nagy döféshez. K. azonban nem engedi, hogy a másik a háta mögé kerüljön, inkább nekiugrik fejjel a gyomrának. Az úrfi repül. Feje nagyot csattan a szekreter sarkán. Elterül. És nem mozdul. K. vizsgálgatja, szólítja, pofozza. Nincs reakció. És pulzus sincs. Rudi gróf arcán egy megfagyott, sápadt döbbenet. És K. is elsápad. Menekülne.
Mivel nem tudja, hol a kiút, minden ajtónál próbálkozik. Caplat emeletekre fel, emeletekről le, de nem talál nyitott ajtót. Csak a végén egyet. A grófét. Ahol a napot kezdte. Benyit hát.
A gróf meztelenül áll, kezében puskával, melyet ráemel K.-ra.
– Hát ismét találkozunk, ügynök úr! Megzavarta a vadászatomat. Ezt zokon vehetném.
– Kérem, nyugodtan folytassa. Már itt sem vagyok. Csak a kijáratot keresem. Ha elvezetne…
– Már mondtam: vadászni szándékozom!
– Akkor sok sikert! – és K. a nyitott ablak felé néz.
– Nem, nem! Én házon belül szoktam vadászni. Úgy az izgalmas. Bár kissé veszélyes, szegény sánta feleségem a megmondhatója.
S ekkor az egyik szekrényből meztelenül előlép a grófné őnagysága. Mutatja, hová kapta lábszára azt a lövést, ami sántaságot okozott nála. És jönnek elő a szekrényből sorban: a grófkisasszony, Ica, Erzsike. Mind ruha nélkül. Kopognak. Rudi úrfi nyit be. Ő is megszabadult már alsónadrágjától. Eme kellemetlen részletet viszont elnyomja K.-ban az a felismerés, hogy a fiú nem halott.
– Hiszen maga még az előbb eszméletlenül, pulzus nélkül feküdt…
– Nem említettem, hogy a jóga is a szenvedélyem? Meg tudom állítani a szívem – mondja dicsekedve az úrfi, majd fintorogva hozzáteszi: – Maga egy kis szőrös majom!
– Csalódtam magában, nem gilt az üzlet! – mondja megvetően a gróf.
– Olyan, mint a többi! Maga is olyan, mint a többi! – sziszegi a grófné.
– Cselédhús kellene neki! – vádolja a grófkisasszony.
– Kondásnak se lenne jó! – neveti ki Ica.
– Pogány! – köp egyet Bözsike néni.
És a két férfi meg a négy nő ráveti magát dr. K.-ra.
Az ablakon benéz egy rénszarvas. Megcsóválja a fejét.
Vissza a tetejére