Volt egyszer egy emlékezés
Személyes sorok Molnár H. Lajos regénye kapcsán1. Kétezerben egyetemista voltam Kolozsváron, épp az első könyvemet készítettem elő kiadásra, és elkezdtem szerkesztőként dolgozni az Erdélyi Híradó Kiadónál. A kiadónak Szőcs Géza volt a tulajdonosa, Orbán János Dénes a vezetője, Gáll Attila barátommal szerkesztőként tevékenykedtünk – tanultuk a szakmát.
2. Molnár H. Lajos Volt egyszer egy udvar című kézirata volt az első nagyobb önálló munkám: érthető izgalommal láttam hozzá. A szöveget Gézától kaptam meg, a szerzővel nem is találkoztam – azóta meggyőződésem, hogy jót tesz az efféle távolság a munkának: minden erőnek a szövegben kell lennie; a személyes meggyőzés varázsa vagy irritáló volta jótékonyan és előremutató módon hiányzik.
3. Huszonegy év telt el azóta, de a mai napig emlékszem a benyomásokra. Volt bennük némi kételkedés, távolságtartási igyekezet, szerkezeti, stilisztikai kukacoskodási hajlam: de mindent elsöpört a megalkuvást nem tűrő keserűség és a minden szentségre és tabura fittyet hányó, már-már forradalmi hevület, ami a sorokból kicsapott. Keserű és dühös ember voltam akkoriban (fogalmam sincs, miért), szépen nőtt hát hozzá ez a hang – hiszen összetartoztunk.
4. Nem jó, ha egy szerkesztő túlságosan összenő a szerkesztett kézirattal: változik a fókusz, torzul a látás, hibák maradnak, mert stilisztikai erénynek vagy különlegességnek tűnnek.
5. Elengedhetetlen, hogy a szerkesztő összenőjön a kézirattal: különben semmi értelme az egésznek.
6. Ez utóbbi jegyében csinálom már a legelső könyveim óta a következőt: fogom a kéziratot (legyen az gépelt, kézzel írott – ez, mondjuk, tényleg ritka mostanában – vagy gépre vitt szöveg), és négy-öt oldalt lemásolok belőle: kézzel – vagy gépre magam is. Szükség van erre, mert meggyőződésem, hogy csak így sikerül kiismernem a szerző észjárását. Továbbá a kézírás vagy a gépelés sebessége (sajnos, négy ujjal gépelek, viszont legalább gyorsan) mindenképpen szükséges az értő olvasáshoz: az ember nem tud annyira lassan, alaposan, annyira thorough olvasni, mint ahogy akkor kénytelen, ha lemásolja a szöveget. (Ajánlom is mindig mindenkinek!) A kézírás sebessége a szöveg olyan dimenzióit nyitja meg, amilyeneket semmi más nem képes megnyitni. A mondatfűzés sajátosságai, a stilisztikai különlegességek és ínyencségek, az észjárás egyaránt megismerhető belőle. (Nézték már megosztott Google Docsban, hogy távol lévő ismerősük hogyan gépel be, töröl, láthatóan gondolkozik, fogalmaz át mondatokat? Nos, ehhez tudnám hasonlítani az élményt. Persze nemcsak élmény – munkamódszer is.) A szerkesztés pedig itt kezdődik, és itt is ér véget: fel kell törni, meg kell fejteni a szerzőt, hogy aztán érdemben tudjunk a háttérben maradni – szürke eminenciásként.
7. Molnár H. Lajos könyvét nem tudtam feltörni. Nem értettem meg, mitől működik, vagy nem.
8. Viszont lenyűgözött.
9. Lenyűgözött – hadd mondjam el még egyszer – az a dühödt keserűség, gyilkos szarkazmus, amelyik, különösen a második részében, árad(t) belőle. A beszédes indiánnevek és a hozzájuk fűzött kommentárok és történések: zúznak.
10. Kulcsregényt olvasni mindig élvezet.
11. Kulcsregényt olvasni unalmas.
12. Fene tudja… A jó kulcsregény akkor is működik, ha már nem tudunk mindenkit azonosítani benne. Tolnai Lajos A polgármester úr című vagy Szabó Dezső szinte bármelyik regénye akkor is érdekes (sőt!), ha már nem tudunk rájönni, melyik korabeli haragosát verte agyon stilisztikai bunkósbotjával a derék szerző.
13. (És azért ne becsüljük le a találgatás örömét és élvezetét!)
14. (De akkor se csüggedjünk, ha nem sikerül megfejteni, ki kicsoda: a nagy írók általános emberi tulajdonságokkal képesek szereplőiket felruházni, még akkor is, ha szemükre a düh ködfátyola hulland, és azon még csak keresztül sem látván írják és írják, micsoda aljas féreg a szomszédjuk, munkahelyi ellenségük, haragosuk, bárki és mindenki. Így párolódik művészet a dühből.)
15. Ennek ellenére sokáig találgattuk, ki kicsoda az indiánnevek mögött. Utólag szégyellem magam érte, olyasmi, mint a Szabad ötletek jegyzékét vagy Csáth naplóit olvasni csorgó nyállal.
16. Mégsem szégyellem magam, mert kevés nemesebb szórakozást ismerek ennél: a kocsmában, jóbarátokkal, alaposan berúgva könyvekről – no nem csak beszélgetni, hanem beszélgetni. Felfejteni, kitalálni, megtalálni. Vagy legalábbis keresni.
17. Ifjú forradalmárok voltunk, illetve annak hittük magunkat – no de beszéljek csak a saját nevemben: büszkén annak hittem magam, már persze csupán irodalmi szempontból. Mint egy falat kenyér, úgy kellett ez a düh, ez a szarkazmus, amit akkor a Volt egyszer egy udvar legerősebb jellemvonásának éreztem. Nem kőbe vésett visszaigazolás, mint bármelyik kész könyv, hanem kézirat: még meleg, formálhatónak tűnő, a szem előtt formálódó kézirat.
18. Persze nem szorult rá az én formálásomra: inkább a szülésnél tébláboló és lábatlankodó apuka voltam – ahogy visszanézek azóta több mint száz megszerkesztett és tucatnyi megírt kézirattal/könyvvel a hátam mögött –, mintsem bába.
19. Nagy élmény volt, azóta is ható élmény, elsőfíling.
20. Mikor Magyarországra kerültem, néha eszembe jutott, hogy illő volna ellátogatnom hozzá. De elvitte az akaratot a hétköznapok emésztő teszetoszasága, a szükségesnek – és mindegyre lehetetlennek – látszó elinduláshoz kellő lendület felvétele (pontosabban ennek hiánya). Így aztán elmaradt.
21. Mikor eljutott hozzám a halálhíre, arra gondoltam, illene levenni a polcról a könyvet, és újraolvasni. De talán féltettem a képet, amit őrizgetek magamban róla, így nem tettem. És szégyelltem magam.
22. Szégyelltem magam az irodalom, az irodalmi közélet nevében is, amiért nem tapasztaltam átütő nemzeti gyászt. Nagy író távozott, illett volna, hogy az emberek megrendüljenek – még az utcán is.
23. Nagy öröm volna, ha előkerülne valamilyen Molnár H. Lajos-kézirat. Magam elé tenném, és elkezdeném lemásolni, begépelni. Egyszer meg kellene már értenem, mitől működik. Nem lehetünk sem annyira felületesek, sem annyira felelőtlenek, hogy beérjük az alkotás csodájának közhelyével. Azt hiszem, amint befejezem és elküldöm ezt a szöveget, neki is látok: felütöm a régi könyvet, és lemásolom néhány oldalát: hadd lám, uramisten, mire megyünk hárman.
Vissza a tetejére